Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-31 / 76. szám
DCuLtá^eLt iz&mlmtait Sáfrány kartárs felemelte kezét, intett — és a próba elkezdődött. Igaz, másfél órás késéssel ... De hát hiába, ma megint annyi a dolga; teljesen megfeledkezett róla, hogy ez a húsz ember itt várja, a kultúr- teretnbeh. És ez még mind nem volt elég — akkor előállt az egyik asszony, hogy nagyon sajnálja, de mennie kell, mert a gyereke várja a vacsorát és még be is kell vásárolnia. No, de szerencsére nyomban feltalálta magát, s úgy vágta oda a választ, mintha csak előre gondosan átpolitizálta volna: — Hagyjuk a szatyorpolitikát, Homyákné! Kitűnő, egyre fejlődő Közértjeink késő estig nyitva tartanak. Tessék próba után vásárolni! Már éppen felcsendültek volna az első hangok, amikor nagy robajjal benyitott a terembe Herpai, a kovácsműhelyből. — Hát nem, egyszerűen nem hagyják az embert dolgozni! — Sáfrány szóktárs! —• kiáltotta már az ajtóból, azzal a kovácsüllőn edzett hangjával —, Sáfrány szaktáns, a könyvtárba várják! — Jóreggelt! Most nincs könyvtár-óra! — mondotta maró gúnnyal, hogy vegye csak észre ez a Herpai milyen bárdo- latlaii volt az 04'd Hozásával — ám Herpainak fogalma sem lehet az önkritikáról, mert azt mondta: — Szerda van! Négytől—hatig könyvtár! — Akkor várjanak! — intett dühösen. — Mindjárt végzek az énekkarral! Ezek is vártak itten! Herpai méltatlankodva távozott. „Különös — gondolta Sáfrány. — Az embert nem hagyják dolgozni, és még nekik áll feljebb!” No, és most már végre csakugyan elkezdődhetett a próba. Az első két dal elég jól ment. Igaz. rtadnai öcsi, aki zongorázni is tanul, mondta, hogy kicsit hamis; de — őszintén szólva — ezt nem tudja ellenőrizni. Bármilyen sokoldalú is az ember, mindenhez azért nem érthet! — Uj rigmus-szöveget tanulunk, kérem, írják le — szólt az énekpróba végén. — Holnapra már tanulják is meg kívülről. Kultúrest szombaton! — Ki írta? — kérdezte a kis Csicseri Márta. Hogy annak is mindig olyankor jár a pötyögő je, amikor nem kell! — Titok — mondta kis tűnő-! dés után, finom mosollyal, hogy csigázza a kedélyeket. — Meglepetés ... — Kopogott. — Dik-< tálhatom? Csend lett. — Tehát kezdem! Tessék írni! A „Megismerni a kanászt” dallamára. Kezdhetem? „Meg- ismerszik az üzem igazgatójáról — Megismerszik a kult. élt. irányítójáról ...” — Mi az a kultélt? — kérdezte az a fantázianélküli Bor-^ sós, az öntödéből. — így ennek5 semmi értelme... [ Ránézett. — Kulturális élet — felelte megrovó hangon. — Ennyit a közönség is hozzáképzelhet.. Ne zavarjuk a próbát! Folytatom. Harmadik sor: Sej! Termelés és kultélet — Ez aztán az élet! Nem cserélek senkivel, amíg én így élek!” — Folytatom! — szólt aztán. — Második strófa: „Köszönjük e szép műsort az igazgatónak, Aki mindig jó hozzánk, ma, tegnap és holnap! Sej! Nem kérünk mást, csak azt, hogy Míg áll ez a gyár itt, Drága apai szívét Tartsa meg sokáig!” . — Körülnézett; az énekkar tag-* jai lassan készültek el az írás-# sál. — Ügyes, nem? — kérdez-* te aztán elégedetten. — Azt hiszem, az utolsó sor különösen jól van átpolitizálva . >. — Igen, de — szólt megint a kis Csicseri (ennek mindig van valarrp baja!) — de megint csak a vállalatvezetésről szól... Jó volna már egyszer valamit a műhelybeliekről is... — Annak most nincs itt az ideje! — felelte szigorúan. — Itt a kultúrát ápoljuk, szaktársak! Ismét benyitott valaki az ajtón: Mágori, a dekorációs Má- gori. — Kérjük a vezércikket a faliújságra, Sáfrány kartárs. Most csináljuk, holnapra ki akarjuk függeszteni. Széttárja a karját. — Sajnos ... Még nem tudtam megírni... — Mára ígérted. — ígértem, ígértem... Hát van nekem arra időm? — Akkor miért vállaltad? Te vagy a faliújság-felelős! De most már aztán igazán elhagyta a béketűrés; felcsattant. — .Hát ki csinálja, a mindenségit?! Sáfrány! Hát ki a felelős itt mindenért? Sáfrány! — Az énekkar tagjaihoz fordult: kétségbeesett mozdulatot tett. — Most legalább látják, szaktársak! Mindent nekem kell csinálnom! Kultürfelelős? Én vagyok! Könyvtár-felelős? Én vagyok! Sajtófelelős? Én vagyok! Énekkarvezető? Én vagyok! — Kezét végighúzta gyöngyöző homlokán, sóhajtott. — Nem élet ez higgyék el! ... Szombaton délután összegyűltek a művészeti együttes tagjai a kis tanácsteremben. Sáfrány határozott kívánsága volt, hogy előadás előtt kétszer próbálják el az egész műsort. Az előadás kezdetét hét órára tűzték ki, az együttes háromtól hétig próbált. Remekül fújták már az új rigmus-szöveget, peregtek a jelenetek, szárnyalt a költemény a versmondók ajkán, libbentek a tánckar leányainak szoknyái — Sáfrány kartárs elégedett volt. Arcán szíves mosoly kellemkedett; szinte mindenkihez volt egy jó szava. Csak akkor felhősödött el a tekintete, amikor — fél hét felé — valaki megszólalt, hogy át kellene menni a kultúrterembe, • megnézni a gyülekező közönséget. • — Megtiltom! — kiáltotta hevesen. — Csak semmi izgalom! A közönség látványától lámpalázat kap a jó előadó. Csak semmi lámpaláz! Gyorsan ’ elénekeltette még néhányszor a rigmusokat, aztán hét óra előtt öt perccel maga küldte át Csicseri Mártát, hogy nézze meg: befér-e a közönség a terembe, vagy tapossák egymást az ajtónál. Két perc múltán már jött is vissza a leány. Az ajtóban megállt, lihegett: — Sáfrány kartárs! — piheg- te elfúló hangon. — Egy lélek sincs sehol! — Hogyhogy? — kérdezte megütközve. — Hol járt maga, Mártuska? — A nagyteremben. Sötét és üres. Üres? Kong! — Mi történt? — kérdezte holtsápadtan Sáfrány. — Talán nem hirdették meg az előadást? Borsos a homlokára ütött. — Persze! Most jut eszembe nem láttam sehol plakátokat! Sáfrány üvöltött. — Hol a közönségszervező? Ki a közönségszervező?! Megölöm! Ki az? Jelentkezzék! Az együttes tagjai egymást nézték, vállukat vonogatták. Sáfrány tajtékzott. — Ha ezt megcsinálta, legyen annyi bátorsága, hogy jelentkezik! Önkritikát akarok hallani, bátor önkritikát! — No — szólal meg Borsos buzdítóan —, hát szóljon már a közönségszervező! Szaktársak! Ne járassuk itt Sáfrány kartárssal a bolondját! — Jelentkezzék! — üvöltötte Sáfrány, és homlokán majd megpattant az ér. — Azonnal jelentkezzék! Bátortalan hang hallatszott. A kis Csicserié: — De hisz a közönségszervező ... az is Sáfrány kartárs .. Sáfrány rámeredt. — Én, — kérdezte megdöbbenve —, ééén?! — S hirtelen még az utolsó csepp vér is elfutott arcából. — Igen, most már emlékszel... Én vagyok.. az is én vagyok ... Megtámolyodott, beleroskadt egy székbe. — De hát tehetek róla, szaktársak? — suttogta verítékez- ve. — Ha egyszer mindent nekem kell csinálni... Bárány Tamás PÁLOS KÖZIT A: GALAMBSZÓ Ha itt a reggel jácint népe szemedbe néz a néma kék- virágzó barka hinti szélbe porát, s a szó aranyba lép. Nimfa kézzel fürtjeit fonja a jóság szelíd betegnek, hulló hajszálak ezüst sorba a múltba visszalebegnek. Galambszó csendül át a házon, valahol megsült a kenyér, fehér, mint hajdani vászon s forró, mint megcsókolt tenyér. Arany pillét láttam először! Kiált a lány a hars alatt, aranypillét láttam először, s mosolya lelkén fönnakad. Megállt az óra. Elég mára e mámorító pillanat; rálelt az ének ritmusára, ha elhangzott is, megmarad. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Virágszerenád Lapulevél napernyővel megy egy lány a réten. Olyan kényes, mint a páva. illegeti derekát. Vele szemben három nyárfa, meg egy kis nyúl tetszeleg. Csörgő patak fut utána mossa virág-papucsát. Bodzabokor, galagonya neki szórja szirmait. Minden, amit látsz, megindul, űzi a szép tüneményt. Ám a lány a bársony réten libeg, lebeg. tovaszálL Piros 'felhő lesz az útja, mosolygása szerelem. Egy kis kanász fűzfasínon epedő dalt fúj neki. Eltűnik a földi szemtől illa-berek, csergeteg. Piros felhő fut utána, maga a szép szerelem. A megyei tanács elnöke, 1 Nagy Túrós Gergely, elégedetten távozott az évi terveket végleges formába öltöztető tárgyalásról. Titkára meg is kérdezte e jókedv okáról. — Régi vágyam teljesült — mondotta az elnök —, az idén bevezetik a villanyt abba a hatvan faluszéli házba Útvarcsirkésen, ahonnan annyiszor jöttek panaszkodni a sötétség miatt. Az ember ilyenkor érzi, hogy nem eszi a nép pénzét hiába... — Pénzt nem eszik az ember — szólt a titkár tisztelettudóan. Valaha magyar tanárnak készült, de nem vizsgázott le, így került tanácsvonalra. — A nép kenyerét nem eszi az ember hiába, a nép pénzét nem költi hiába. Nagy Túrós Gergely maga vitte le másnap a jó hírt a járási tanácshoz. Szukup Gerhard, a járási tanács titkába örömmel nyugtázta a dolgot. Ö is foglalkozott már az ótvarcsirkédi szegénysoron lakók panaszával, de pénz híján nem tudott eddig rajtuk segíteni. — De ne mechanikusan csinálják — mondotta búcsúzóul Nagy Túrós, oldják meg szellemesen, tegyék bele az énjüket. — Benne lesz — mondta Szukup, aki egyébként sem szokott feljebbvalóival vitázni —, már rakom is. Alig hogy a megyei elnök kitette a lábát, összeült a járási kupaktanács, amelyre ugyan Szukup egyénisége erősen rányovita a bélyegét, de éppen ezért eléggé döntésre képes intézmény volt. Megbeszélték hát, hogy nem egyszerűen csak bevezetik a villanyt Sötét egyemses az .ótvarcsirkédi alvégre, ebben nincs semmi ünnepélyes, semmi, ami Szukup énjére utalna. Minden házba vezetékes rádiót és kávéfőzőt is adnak. A költségvetési csoport rövid számítás után kimutatta, hogy ez esetben csak 45 ház kaphatna villanyt, de érdemes, mert így igazi korszerű dolog lesz, nem maradunk el a világ- színvonaltól. Másnap Szukup már így adta fel a rendelést a Megyei Villany- beszerelő Vállalatnak. Egyidejűleg Szigeti igazgató lelkére kötötte, hogy ne a szokványos rutinmunkát végezze a soká vakosko- dott faluvégen. Tegye bele a szívét, érvényesítse egyéniségét. Szigeti ezt meg is ígérte, ígéretét be is tartotta. Szigetit az ég is villanysze- relőnek teremtette. Szenvedélye volt az elektromosság; if- júkora óta kísérletezett és minden szabad idejét ezzel töltötte. Maga épített magának televíziós készüléket is. amely ugyan nem közvetített sem hangot, sem képet, de nagy volt, és azok, akiknek működő televíziójuk volt, bizonyos irigységgel figyelték a Szigeti-házat. Volt egy szabadalma, amelyet ugyan még nem fogadtak el, de a rábízott vállalat már gyártotta, ha kisüzemi módszerekkel is: a vezetékes televízió. A nagy képernyős Álba Régid egyelőre még 800 forinttal volt olcsóbb ennél; így a vezetékes tvsorozat eladatlan maradt volna, ha most Szigeti nem ragadja üstökön az alkalmat. Úgy döntött, felszerel minden olyan ótvarcsirkédi házba, amelyben újonnan gyullad fel majd a villany, egy saját építésű, vezetékes tv-készüléket is. Igaz, ez lényegesen leszűkíti a lehetőségeket, így csak 15 épület villamosítására lesz elég a keret, de az aztán modern lesz. És mindenek felett, benne lesz az ő énje is. A helyi Villanyszerelési Ktsz, amelynél Csüdi elnök prémiumfeltételei a bészerelt háztartási gépek számához voltak kötve, azonnal megvizsgálták a lehetőségeket. Miután Csüdi lelkére kötötték, hogy ne gépiesen dolgozzon, de az énjét is érvényesítse, úgy döntött, hogy az érintett házakba mosógépet és centrifugát is szerel. Igaz, így a keret csak 3 házra lesz elég, de hát a többiek várjanak még. Ha kibírták ezer évig sötétben, most már legyenek türelemmel néhány ötéves terven át. Ki is jelölte a három érintett házat: egyik az ipája, másik a napája, harmadik a babája tulajdonát képezte. Amikor a határidő letelt, Nagy Túrós Gergely, a megyei tanácselnök úgy határozott, elmegy Öt- var csirkédre, megnézni, mennyiben hajtották végre a korábbi döntést, és főleg, beletették-e jobiV3 bik énjüket a közbülső szervek e nagyjelentőségű munkába. Szándékosan este hajtott a faluba, hogy szemét kedvére legeltethesse a régen elképzelt csillogó látványon. Csak nem jött közbe valami? Csak nem bürokratizáltak el valamit a közbülső szervek? tem. Mind a hatvan ház ablakából barátságos villanyfény szűrődött ki. Roncz Ottó, a ktsz dolgozója, akit a villany és az elektromos készülékek beszerelésével bíztak meg, kijelentette, hogy nem ért sem a vezetékes rádióhoz, sem a televízióhoz, sem a különféle mosógépekhez. Nem is hajtotta végre Csüdi utasítását és fogott sok drótot, és mind a hatvan épületbe teketória nélkül bekötötte a villanyvezetéket. Semmi mást. — Végtelenül örülök — szólt Nagy Túrós —, hogy ez a kérdés végre megoldódott. Elismerés illeti ezért a járási tanácsot és a szerelővállalatokat, amelyek nemcsak áldozatkészségből, de terv- fegyelemből is ötösre vizsgáztak. — Csak a kötelességünket teljesítettük — szólt Szukup, a járási tanácstól. — Végeredményben ez a munkánk — mondotta Csüdi, s a ktsz elnöke, aki közben fenyegető mozdulatokat tett Roticz felé. — Ha Roncz el nem rontja, jobban benne lenne az énünk is. — Az enyém így is benne van — mondotta a villanyszerelő. — Ugyanis az .én házam az utolsó a faluvégen. Ha mindenki énje tartósan érvényesülne, száz évig sem gyulladna fel nálam a villany. MÁTÉ GYÖRGY
