Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-03 / 1. szám

4 foufA SflSÜfH KEW5H0 léöS. január 3, SZEKSZÁRDON a világhírű Tátrai-kvartett Pompás műsor lesz az 1962—63. hangversenyévad második felében Simándy József és Ágay Karola operaestje, Dénes Vera és Wer­ner Mária ének- gordonkahang­versenye, a Pécsi Díszt Ferenc kórus és Szimfonikus Zenekar együttes hangversenye, valamint, a kaposvári Szabó András zon­goraestje után „félidőhöz" érkezik januárban az 1.962—63. évi szek­szárdi hangversenyévad. Január 9-én, szerdán, a volt megyeháza nagytermében kerül megrendezés­re a világhírű Tátrai-kvartett hangversenye, a sorozat középső hangversenyeként. Tavalyhoz viszonyítva az eddigi 4 hangverseny látogatói létszámát figyelembe véve némi visszaesés volt tapasztalható a közönség érdeklődésében, viszont az is tény, hogy az 1961—62. évi hangver­senyévaddal ellentétben ezúttal a második rész lesz majd a „súlyo­sabb". Erről beszélgettünk az Országos Filharmónia szekszárdi megbí­zottjával, aki elmondotta, hogy a Tátrai-vonósnégyes első alkalom­mal szerepel majd Szelcszárdon. A világhírű együttes klasszikus műsort állított össze a szekszárdi hangversenyre, amelyen — az együttesen kivül — Sopronyi Mária zongoraművésznő és Novák László bőgőművész működik majd közre. Februárban kerül majd sorra Husek Rezső zongoraestje. Most van hét esztendeje, hogy a kitűnő pianista Szekszárdra jött a ma mór több mint 400 növendékkel működő Liszt Ferenc zeneiskola igazgatására és művészi vezetésé- ló. Hangversenye minden esetben, így most is nagy érdeklődésre tarthat számot. Márciusban külföldi vendége lesz a sorozatnak. Yoko Kono japán zongoraművésznő látogat el Szekszárdra. A Parisban élő rendkívül bájos japán művésznő hangversenye a sorozni fénypont­jának ígérkezik. Áprilisban újra operaest teszi majd változatossá az idei évadot, amely az eddigi tapasztalatok szerint mindig a legtöbb érdeklő­dőt vonzotta. Ezúttal Palcsó Sán­dor dunaszentgyörgyi, valamint Fónagy Lívia és Gertrud, szek­szárdi származású operaénekesek mutatják be művészetüket, Érsek Mária zongorakísérete méUett. Az 1962—63. hangversenyévad záró- hangversenyére május végén ke­rül sor, amikor a Budapesti MÁV Szimfonikusok kitűnő együttese Borbély Gyula karmester' veze­tésével Beethoven-esttel zárják az 1962—63. évi hangversesnyldényt. A hangverseny szólistája Áldor Lili, az ugyancsak szekszárdi szü­letésű hegedűművésznő lesz, aki bár már két alkalommal is szere­pelt Szekszórdon, lényegében mé£- is ez a hangverseny lesz a be­mutatkozó hangversenye a művé­szi oklevél megszerzésé óta. A Tátrai-vonósnégyes januári hangversenyére Bátaszékről, a japán zongoraművésznő márciusi hangversenyére Bátaszékről es Bonyhádról, az áprilisi operaestre Bonyhádról. és a MÁV Szimfoni­kusok májusi zenekari hangverse­nyére ugyancsak Bonyhádról ér­kezik majd külön autóbusz. Ezekre az alkalmakra Bonyhádon á járási kultúrhózban. Bátaszéken Deme József tanárnál lehet je­lentkezni. Kellő számú érdeklődő eseten külön autóbusz indításá­nak1' gondolatával foglalkozik a rendezőség Dunaszentgyörgy— Faddról is Pálcsó Sándor áprilisi operaestjére. fyenyid&uU&f ndftfd Előszó helyütt — A. Sxolxsenyiein kisregénye 3 Irta: A. Tvardovszkij Nem mindennapi jelenség a szovjet irodalomban az az élet- anyag, amely A. Szolzsenyictn kisregényének alapját képezi. Fejlődésünk olyan beteges meg­nyilvánulásainak; visszhangja ez, ámelyék a párt részéről leleple­zett. és elvetett személyi kultusz időszakához kapcsolódnak, s ame­lyek — bár időben nem is állnak tőlünk olyan messze — távoli múltnak tűnnek szántunkra. Ám a műit, bármilyen lett légyen is, a jelen szempontjából soha nem kö­zömbös. A múltat elhomályosító sötét jelenségek teljes és végleges felszámolásának záloga — követ­kezményeik igaz és bátor tisztá­zása. Erről szólt N. Sz. Hruscsov is a XXII. kongresszuson mon­dott, valamennyiünk számára em­lékezetes záróbeszédében: „Köte- lésségühk, hogy gondosan és sok­oldalúan tisztázzuk a hatalommal való visszaélés ügyeit. Múlik az idő, mi meghalunk valamennyien, de amíg dolgozunk, sok mindent tisztázhatunk és kell is tisztáz­nunk. Meg kell mondanunk az igazságot a pártnak es a nép­nek .;. Meg kell tennünk ezt, hogy sohase ismétlődhessenek meg az ilyen jelenségek." Az „Iván Gyenyiszovics egy napja" nem emlékirat, nem fel­jegyzés vagy visszaemlékezés ar­ról, amit a szerző személyesen is átélt, bár csak a személyes átélés tehette ilyen hitelessé és való­szerűvé ezt a kisregényt. Ez szép- irodalmi mű és éppen a benne foglalt életanyag művészi meg­világításának ereiénél fogva válik különös értéket jelentő bizonyí­tékká, olVan művészet dokumen­tumává; amelynek a lehetősége ilyen „sajátos anyag’’ esetén mind ez ideig, eléggé valószínűtlennek tűnt számunkra. Az olvasó hiába keresné A. I Szolzsen.ticin kisregényében an- i nak a történelmi időszaknak át- I fogó ábrázolását, amely egyebek között a harminchetes év keserű emléke. Az „Iván Gyenyiszovics egy napjá'-nak tartalma termé­szetesen a cselekmény idejét és színhelyét, főhősének látókörét tekintve is korlátozott. Ám a büntetőtáborba zárt Ivan Gyenyi- sizovics Suhov életének egy napja az Irodalomban először jelentke­ző A. Szolzsenyicin tollából olyan képpé bontakozik ki, amelyet az író az emberi jellemek rendkívüli életszerűségével és hitelességével ruházott fel. Mindenekelőtt ebben rejlik a mű ritkaságszámba menő hatóereje. Az olvasó a foglyok tragikus helyzetében ábrázolt em­berek közül sokat el tud képzelni más környezetben — a fronton, vagy a háborút követő évek épít­kezéseinél. Olyan emberek ezek. akiket a körülmények parancs­szava a kemény fizikai és erköl­csi próbatételek sajátos, szélsősé­ges körülményei közé helyezett. A kisregény nem halmozza szándékosan a szovjet törvényes­ség megsértéséből eredő kegyet­lenségeket és önkényeskedéseket. A szerző a táborélet egyik egé­szen közönséges napját ábrázolja, ébresztőtől takaródéig. De ez a „közönséges" nap szomorúságot kelt az olvasó szívében, aggódást azoknak az embereknek sorsáért, akik olyan elevenen és hozzánk közel állóan lépnek elénk a mű lapjairól. Az író kétségtelen sike­re, hogy ennek a fájdalomnak és aggódásnak semmi köze sincs a reménytelen lehangoltsághoz. El­lenkezőleg, a szépítetlen és ke­mény igazságnak az a hatása, bogy mintegy megszabadítja lel­künket annak a dolognak a ki- mondliatatlanságától, amit ki kel­lett mondani és ezáltal megsziiér- ’ ditja az olvasóban a hősi és ma­gasrendű érzéseket. Ez a komor hangulatú elbeszé­lés újabb példája annak, hogy a valóságnak nincs olyan területe, vagy jelensége, amelyet napjaink­ban kizártak volnak a szovjet mű­vész alkotó tevékenységének szférájából és amely elérhetetlen volna a valósághű leírás számára. Csak az a kérdés, milyen lehető­ségekkel. adottságokkal rendelke­zik maga a művész. Még egy tanulságos és egyszerű következtetésre vezeti az olvasót ez a kisregény: az igazán jelentős tartalom, a nagy életigazsághoz való hűség, a mélységes emberies­ség — még a legnehezebb témák ábrázolásánál is — feltétlenül életrehívja a megfelelő formát. Az „Iván Gyenyiszovics egy nap­jáéban a forma leghétköznapibb megszokottságában és külső igény­telenségében is világos és eredeti, sohasem öncélú, s ezért hatja át belső méltóság, ezért erőteljes. Nem akarom az olvasókat meg­előzve dicsérni ezt a kisterjedel­mű alkotást, bár számomra két-, ségtelen, hogy a mű azt adja hí­rül: irodalmunk új, eredeti • és teljesen érett művésszel gazdago­dott. A túlontúl fipnyás ízlésű Olva­sókban talán ellenérzést kelt az a körülmény, hogy a szerző —; egyébként nagyon mérsékelten és céltudatosan — alkalmazza annak a környezetnek egyes jellemző szavait és kifejezéseit, amelyben a mű hőse él. Egészében véve azon­ban az „Iván Gyenyiszovics egy napja’’ az olyan irodalmi művek sorába tartozik, amelyeket meg­ismerve eltölt bennünket a vágy. hogy más olvasók is osszák a szerző iránti elismerésünket. • Az elmúlt hetekben számos ol­vasónk fordult hozzánk, hogy va­lami közelebbit megtudjon Szol­zsenyicin regényéről. Nemcsak az ö, hanem. valamennyi olvasónk kívánságának teszünk eleget, ami­kor vasárnapi számunkban meg­kezdjük az ..Ivan Gyenyiszovics egy napja" című regéjiy folytatá­sos közlését. jMWIIIH «HIHMIIIII: .«!/ «mMIIIIIIW «WWMunW. «Mm «MMim «MMMMa MH». És újra a tehenéről kezdett beszélni. Mániákusok? Azok! Mániára van szükség hogy az ember igazolja cselekede­teit, a mindenkori választását ön­maga előtt, hogy megkapaszkod­jon valamiben, szét ne essen dara­bokra, értelme legyen az életének. Boldog, aki a kenyérkereső mun­káját tudja mániákusan szeretni, de hányán vannak ilyenek? Az állatorvosé már csak igazán jó szakma, sokoldalú és jövedelmező, szép családja is van, háza mindene, nyugodtan élhetne és minden sza­bad idejét családfa-kutatással töl­ti. Az isten tudná megmondani, hány megye levéltárával áll le­velezésben! A tanácselnöknek a méhészet a mindene, de olyan parasztember is van. aki verseket ír, meg regényt és ezt mindennél fontosabbnak tartja. Az öreg ta­nítót bármikor ló lehet csalni az osztályból, de még éjjel az ágyá­ból is, ha valaki azt mondja, hogy cserépdarabot, csontot, vagy követ talált szántás vagy ásás köz­ben. TAXI A SZÖI.ÖK KÖZÖTT Észre se vette, hogy bekanyaro­dott a nyolcvanhármas kilométer­kőnél. A varjút kereste, de nem látta egyik fán sem, helyette a kanya­ron túl, ahol már kétoldalt jól, rosszul bekerített szőlők meg gyümölcsfák kezdődnek, más var­jak röppentek föl az útról lom­hán, ráérősen és ráültek a kerítés­oszlopokra, sétáltak az almafák alatt. Homokos része ez a határ­nak, itt nyáron, száraz időben süllyed meg a talicska, a motor, de még a kocsi kereke is, most az eső leverte, a nedvesség összetapasztotta, könnyű ntáto- rozni rajta. Senki sem járt az úton, mint­ha az emberek elbújtak volna. Miért is jön ő ide? Igaz, erre van az ő présházuk, de ott most semmi keresnivalója. Sárika meg talán nincs is kinn és ha kinn volna is, mit akar tőle? Búcsúzni, el kell búcsúzni — kapaszkodott meg a gondolat­ban. Nem hagyhatja el szó nél­kül. Szépen elválni — ez a leg­nehezebb és ők nem válhatnak ti csúnyán, magyarázat nélkül. Meg kell mondani mindént. hogy fölborul az egész élete, hogy se bujkálni nem tud. se változtatni a sorsán. Taxi állt az úton. Látta már a nyomokat előbb is. Autó. Ügyet sem vetett rá, bizto­san borért jött valaki a válóéból, vagy a népnevelők jártak erre. Itt mélyül az út és a mélyedés­ben meggyűlt a víz, ez előtt a tócsa előtt áll a taxi s két ember veszekszik mellette. — Janikám! — kiáltja a maga­sabbik — aztán mintha elhamar­kodott volna valamit — Takács úr! Segítsen már. nem akar tovább vinni ez a jóember, pedig még csak az út elején vagyunk. — Elakadunk, kérem! — magya­rázza az egyenruhás sofőr. — Kihúzatom! — rikkantja a hosszú Bartha — száz lovam van nékem, három kormosom, zeto- rom, minden. Kihúzatom én á pokolból is. Húzza meg elvtársi — fiyújtotta a konyakosüveget a sofőr felé, de az nevetve szabad­kozik. — Takács úr. — nyomja raésl már János kezébe az üveget — Konyák. Háromcsilla­gos, itt vannak a csillagok. Poharam nines, de ez fertőtlenít, Né vesse meg. Aztán áttoljuk ezt a hintót. Beugrunk hozzánk egy pohárra, mert aztán nekem is ntennem kell, sok van még hátra. — Hát elvtársi — öleli át. a sofőr Vállát és hyzzá az út széle felé, itt okiáit nincs is sár, az egyik kerék megkapaszkodik és ú4y ál röpül mint a madár. Kié ét az autó? Állami tulajdon! Az is a miéhk. A sofőr csak nevet, tudja hogy jó utasra akadt, nem is ‘szeretné elszalasztani az üzletet, de a kocsiját. is félti, elakadnak, aztán isten tudja, mit gohdol közben ez a kapatos ember, még elmegy szó nélkül. Igv mór jobb, hogy hárman varrnak, ha ném sikerül átgázolni. hát az egyik Itt- máraö* van tanú, van biztosíték. — Takács úr. ne vesse meg ezt a kis, italt, jó itrl ez. Nngy- Iigéten Vy; te n a Koronában, vagyis a Békében A legjobbat. Megérdemeljük. Azt mondták nékem a népnevelők: ne sajnálja azt: a négy holdját, ezután ezer­nyolcszáz holdja lesz. Hát rongv ember vagyok én? ,M:lyen gazda az, aki meg se nézi a földiét? Most körüljárjuk a birtokot, Takács úr. Taxival. F"y kétezer­holdas paraszt nem járhat gya­log. Mikor é’’nénk a végére? Nincs árra idő. i— Menjünk, öregem, nem siilv- lved itt meg a rakott szekér sem, idenézzen. — És úpv cipőben át­gázolt a tócsa legmélyebb rmzén, nadrágja síiéről csurog a lé és nagyokat emoan a cipő, ahogy a sárból kihúzza. Már integet a víz másik szélén. — Na látja, át­jöttem saját lábamon. pedig kilencven kiló vagyok. Hát kátyú ez? Kis esőié, semmi, kemény az alja, mint a beton. Oldalt jön vissza, ahol valóban van egy szárazabb sáv. átkarolja a sofőrt és nyomja be az ülésbe, az még szabadkozik, de csak amolyan széplány-módja, mégse mondhassa senki, hogy ő ellen­kezés nélkül ment neki a víznek. — A maga felelősségére, Bartha úr — mondja, hogy nyo- matékot is adjon ellenkezésének. — Száz százalékig — nyújtja a kezét Bartha. jelezve, hogy nemcsak úgy a levegőbe beszél. — És ha elakadunk? — Nem akadunk el. Kitolom magam, neki rugaszkodok és ki­röpítem. Látja azt a tanyát? — mutat bent a iák közt egy fehér falú házra. — Ott lakik az én Vörös Jóska komám, annak olyan lovai vannak, hogy Pestig el- huzatnák ezt az autót. Toronv- jránt, érti. Az a mi lovunk, igaz, Takács úr. Tudom én, hogy mi­lyen útra szabad ráménni. jártam én bt autóval eleget, mikor a barom fisoknál dolgoztam. A sofőr közben beült az autó­ba. járatta motort, ,kiscé hátra- tolatott, aztán egyetlen neki­rugaszkodással, a vizet messzi oldalt fröccsen íve. átszaladt a tócsán. — Na látja! — kiáltotta örven­dezve Bartha — Visszafelé még könnyebb lesz. Erre iszunk egyet. Kínálta-’ Jánosnak az üveget immár harmadszor, aztán ő is kortyintoft a konyakból. Míg át­tolták a motort a szárazabb oldalsó részen, estyre azt maava- rázt'a. hogy u höfüljária a bir­tokot. Taxival. Cs^k előbb még h.azaugrik egy fMet ennivalóra, meg itt akarja elkezdeni a határ- szem!*'. az ő földjeinél, az ő fattyájánál. És hívta Jánost, tart­son ve'e, de lega'áfcb egy fa'at kolbászra, pohár borra ugorjon be hozzá, ne sértse meg. ne néz­ze le a szegény embert. János egyre azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna minél előbb. Azt nem mondhatja, hogy sürgős dolga van. ilyen időben nem jár a pincék felé az. akinek sietős a dolga. — Megvárjuk Takács úr — integetett Bartha hátrafelé még akkor is, amikor féllábbal már bent volt az autóban. — Várjuk, én addig intézkedem. Ott vezet el az út a tanyája előtt, el sem lehetett kerülni és János hiába szabadkozott, csak kicsalta belőle a beleegyező bó- lintást. EMBEREK A TANYÁN Két lakóépület volt itt egymás­sal szemben istállóval, ólakkal, nagy szabad térséggel a hátuk mögött. Valaha egy nagyligeti malmosé volt ez a tanya, az ö idejéből maradtak meg a nagy disznóólak, a két épületben négy vagy öt család is lakott akkori­ban, a földosztás után kelten maradtak: • Bartháék, meg az asztmás Csótó. aki ötvenéves korára szótian vénemberré vál­tozott. Most ugyan az alsó ház­ban megint két család van: a nagyobbik Csótó lány férjhez ment s a fiatalok külön-formán laknák, maguknak güzüloek. mert házat akarnak építeni és ilyenkor, különösen ahol kisebb testvérek is vannak, jobb a különicassza. Maradt még így is' egy nagyobb leány, Juliánná, benne van má: ő is a korban, de nemigen akad kérője, mert hibás szegény, jobb­kezén csökevényesek, visszahal­lottak az ujjai, így született. Ügyesen elvégez minden házkö­rüli munkát és amúgyis erős. fejlett lány, majd szétpattan a blúza, de a hibáin miatt gyámol­talan. alig beszél még a lány­pajtásaival is. És van még kát kisebb fiú a C- ' '• maiadban, azok meg még iskolások. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom