Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-27 / 22. szám
2 fÖLNA WfGTFT WEPÜJSAÖ 1963. Január 37.' Több új, korszerű géppel gyarapodott az utóbbi időben a Bonyhádi Bőripari Ktsz. A szövetkezet „legfiatalabb” gépe ez a kombinált csiszológép, amit a napokban helyeztek üzembe. Képünkön Läufer István, a ktsz egyik kiváló szakmunkása dolgozik az új géppel. TOLLFOR G ÁCSOK A dombóvári önkiszolgáló élelmiszerüzletből kilép egy asszony, két gyerek kíséretében. Csodálkozva, ijedten néznek körül. — Hova lett a szánkónk? A bejárat mellett hagyott szánkónak csak hűlt helye van. — Ellopták a szán hónkat! Pillanatok alatt összeverődnek vagy húszán a kárvallottak körül, Mindegyik mond va-Aimit, mindegyik méltatlankodik. Egy apró, kis kucsmái jiú furakodik át a felnőtteken. — Egy szánkó őri van a hóban, arra felfelé — mulat a járásbíróság épülete felé. Csakugyan, talán száz méterre, a kocsiút szélén, a hóban ott találják az elveszettnek hitt szánkót. A kedélyek leesilla- Dódnak, hiszen a lopásnak vélt tett csak gyerekcsíny volt bizonyára. » Ebédidő a kurdi kisvendéglőben. Fiatal pincérlány szolgálja , ki udvariasan a vendégeket. .4a egyik már megebédelt, fizet. A ka-pott blokkra pillant, majd a hamutartóba löki. Már öltözködni kezd, amikor a pincérlány hozzálép. — Bocsánat, elszámoltam magam, két forinttal kevesebbet kellett volna fizetnie. Tessék, itt a két forint... Ne tessék haragudni... * Változik a lakodalmi vendégsereg. Nem is olyan régen még, ha egy lányt más faluba vittek, vagy a fiú más faluból nősült, a vendégeket feldíszített kocsik, hinták, felpántliká- zott lovak röpítették a nászba. Nemrég az egyik falusi lakodalomba autóbuszon érkezett a népes vendégsereg. 1 Különjáratú autóbuszon, a díjat a zsebükből fizették ki. BI. A gyönki girn-,, názium tanárai csakúgy, mint egykori évfolyam, társai, szeretettel emlegetik Valit, a gimnázium egyik eminens tanulóját. A vékonyka, copfos lányban hihetetlen nagy szorgalom volt. Bár könnyen tanult, sokszor hangoztatta, neki nagyon kell igyekeznie, mert tanítónőnek készül. Kislány volt még. Édesapja, a gyönki órásmester nem is gondolt arra, hogy lányát taníttatja, de Vali már úgy döntött, tanítónő lesz. A gyönki gimnázium nem vallott szégyent volt tanítványával. Vali, vagy ahogy későbben hívták, Benke Valéria, jelesen végezte el a tanítóképzőt. Boldogan vette át tanítónői oklevelét. Szeged környékére nevezték ki tanyai tanítónőnek. A hivatásának élő fiatal lányt nem keserítette el az elhagyatott tanyai élet mostohasága. Kilométereket gyalogolt a legközelebbi faluig. Az egyetlen tanteremben 30 gyerek szorongott, s az osztatlan iskolában négy osztályt tanított. Amíg az elsősökkel foglalkozott, a nagyobbak számoltak, vagy dolgozatot írtak. A gyerekeknek is, a tanítónőnek is nehéz volt, de esi- nálta becsülettel és fáradhatatlanul. A saját gondjaival, — hogy maga is fiatal, és többet kellene kapnia az élettől —, nem is ért rá foglalkozni. Korát meghazudtolóan komoly volt, s ezt a komolyságát még inkább kihangsúlyozta koszorúba font haja, egyszerű, nyugodt és csendes beszéde. Sokat kesergett a tanyai emberek szomorú sorsa miatt A téli időben a lábbeli és a ruha hiánya miatt a szülők nem küldhették a gyerekeket az iskolába. Abban az időben még nem volt kötelező a pedagógusok számára a szülőlátogatás. Benke Valiban, a fiatal tanítónőben, gyenge fizikumával ellentétben, óriási erő lakozott Hóban, sárban, kezet, lábat fagyasztó hidegben látogatta meg a hiányzókat. Felszabadulás előtti élet« olyan volt, mint sok hozzá hasonló sorban élő fiatal tanítónőé. Tanfelügyelő, iskolalátogató alig-alig tévedt a tanyai iskolába. Úgy látszott, elfeledkeznek róla, s ő ezt nem is bánta. Munkája mellett renge teget olvasott Kezdetben, ami éppen akadt, későbben már igényesen, a haladó szellemű írók műveit forgatta, és tanult. Gzülőfalujába. Gyönkre a felszabadulás után látogatott vissza. A gyönkiek tudták róla, hogy az egykori matrózruhás diáklány közéleti funkciót tölt be. Nevével egyre gyakrabban találkoztak. Benke Valéria az Országos Béketanács tagja, Benke Valéria a Rádió elnöke. — Nagyon meglepett a találkozás hajdani iskolatársammal — emlékszik Hóf Ádám. A megyei pártbizottságon értekezletet tartottak, és Benke Valéria az elnökségben foglalt helyet, mint művelődésügyi miniszter. Az értekezlet után megkérdezte: — Elvtársak! Vám nak itt gyönkiek, szeretnék velük beszélni?. Voltunk néhánvan, és körülfogtuk. ö is Gyönkre igyekezett, s együtt utaztunk. Beszélgettünk, ő érdeklődött a régi tanárokról, iskolatársakról. — Én is iskolatársa voltara a miniszter elvtársnőnek — mondtam. — Ádi, hát te vagy, a Hóf Ádám — örvendezett. — Éri pedig olyan zavarban voltam, hogy azt se tudtam, mit szóljak, mert sehogy se mertem visszategezni. Aztán olyan közvetlen egyszerűséggel beszélj hogy valamennyien leküzdöttük zavarunkat, eljött hozzánk, meglátogatta a családot és azóta is tartjuk á barátságot — emlékszik vissza. I 958-ban képviselőnek vá- lasztották még Benke Valériát, azóta sokszor megfordult Gyönkön és környékén Fogadóórái látogatottak, s a választók nem keresik fel hiába, akár közügyről, akás egyéni kérelemről van szói Ami. kor a gyönki járás az összevonással megszűnt első szószólója volt hogy a járási székhely üzemet- kaphasson. A törpevízmű építésénél anyagbeszerzéssel segített. A telepítések során sok gyönki lakosnak külföldre sza. kadt a rokonsáea. Segített aa útlevél-ügyek elintézésében hogy a rég látott családtagok találkozhassanak. A fogadónap után gyakran felcseng a községi tanácselnök, Pólyák Sán dór telefonja: — Itt Benke Vali beszél. Eljártam a kérdéses ügyben — hangzik a drót túlsó végéről, de soha nem teszi !« a kagylót, amíg nem érdeklődik a községet érintő problémák iránt. i'’’ yákran emlegetik a gyön» ki gimnázium tanárai a vele történt egyik találkozást, Közvetlen baráti beszélgetésre gyűltek össze. Sok mindenről szó esett. Az egyik fiatal tanár arról beszélt, hogv milyen szé. pen, ízesen beszéli- Benke elvtársnő a magyar nyelvet. Benke Valéria nem számított as elismerés ilyen megnyilvánulására, kicsit el is pirult, de nem jött zavarba. — Igen, már többen is mondták, hogy szépen beszélem a magyar nyelvet. És ezt az én kedves gyönki tanáraimnak köszönhetem. Elsősorban Baki István magyar-szakos tanárom., nak, aki fáradhatatlanul védte a magyar nyelvet a káros német hatások ellen — hárította el a dicséretet, a tőle megszokott egyszerűséggel. Cimomtornyán részt vettem *'"7 azon a gyűlésen, amikor * Benke Valériát országgyűlési képviselőnek jelölték, Az elmúlt napokban csatlakozó gyűlés volt a gyönki művelődési házban. A gyűlésen any- nyían voltak, hogy alig fértek be a nagyterembe. Azt pedig mondani sem kell. hogy a község egyhangúlag csatlakozott Benke Valéria képviselői jelöléséhez, Pozsonyi Ignácné : •nmniiffii': -iMHiiiiniiii': «mmmi» : ‘Imuiumivi- «iimom» •iuiimuihiw» MiimiumiHai»-imttiMMM» -iHiwM» útimmá» ■Wlllll— : «BIMM». -IHMMN». 'WIMM» 'IllllfflimH SIPOS GYULA: 32. — Milyen bor volt? — kérdi Csekő. Nevetnek. Ez az. Erre áz egyre nem emlékszem, hogy milyen bor volt az utolsó. Csak azt tudom, hogy Kis-Tóth Jóska bátyám kitette a demizsont az asztalra, — az ő présházában voltunk — meg- lotyogtatta: ebben még van, aztán melléletté a présházkulcsot, hogy nekik menniök kell, én csak -pihenjem ki magam. Le is dőltem, talán aludtam is, de nem sokat, mert ,kopogtak. Azt hittem Visszajöttek Jóska bátyámék, örültem.is, mert fogytán volt' a cigarettám, de ismeretlen emberek jöttek -hármai». Ott álltam előttük, borotválatlanul, álmosan, kérdi: merre van a Varjú-Ház, magyarázom, - miközben leülnek, töltök nekik, de se bemutatkozás, se -semmi, csak beszélgetünk. — Maga már belépett?.—kérdi- az egyik. Akkorát. nyerítettem,, hogy csak néztek:— Hogy én? — Miért «— kérdi a legöregebb -— olyan rossz áz? — Rossznak nem rossz, mondom — de én azért nem lé-. pék' bet — Szóval akkor mégse tartja jónak? — Nem nekem találták ki. — Fölemeli a poharat, böki felém: — Ezt magának találták ki? Mondom: — Ezt nekem. — Aztán jövőre mit iszunk? — Hát, amit az isten ad. — Az istent hagyjuk ki a játékból — mondja. — Aztán, ha nem akar kimaradni? — Úgy látom, maga akar kimaradni. — Én igen. És miért? — Mondom, hogy nem nekem találták ki. — így kerülgettük egymást, közben ittunk. — Barátságból se írod alá? — kérdi az öreg, amikor már énekeltünk egy-két nótát. — Barátságból igen —: mondom. — De nem sok hasznotok lesz belőle. —- Azt látjuk — mondja, mert te ugyancsak megiszod a jövedelmet. ' , Amikor aztán' fogtam . a tollat, előkapja az öreg a; riasztópisz- tólyát azt mondja: — Díszlövés! És elsüti kétszer a fülein mellett, — Álmodtad az egészet! —. Itt a papír! A bizonyíték — és már gyűri is a zsebébe. — Miért adtátok vissza neki? — Hallod: meginná a jövedelmet! — De te legalább beléptél — mondja Kosa és néz Jánosra — Van, akin a bor se fog, se a pisztoly.Éz volt az első célzás és Kati megijedt: jön utána a többi, a vita, a számonkérés, vagy veszekedés. de János csak mosolygott. — Van — mondta csöndesen. Van akin csak más És Kati ettől a csöndes mondattól jobban megrémült, mintha valóban veszekedés kezdődött volna. Az előbb még olyan egyszerű, olyan világos volt minden. Mi történik itt tulajdonképpen? Végül is mit döntött János? NÓTASZÖ Ki kezdte a nótát? Ketten is kezdték egyszerre, de sehogyse tudtak egyenesbe jutni, mert az egyik azt fújta: „Ha kimegyek a temető mély árkába...” — a másik meg: „Asszony lesz a lányból, bimbóból a rózsa .. Fújták, fújták csatlakozásra várva, ki-kit győz le alapon, míg végül Seres a gyakorlott békéltető mozdulatával szélesen elé- bük kaszált: — Hamis! — döbbentette meg a szólistákat — Hamis. Majd én megadom a hangot. És kis düny- nyögés után belekezdett: — Réten, réten, sej a nagy- szöllősi réten f Elvesztettem a zsebre való késem, késem után a karikagyűrűmét, Azt sajnálom, nem • a régi szeretőmet. „ Igaza volt Seresnek, senki se gondolt már a temető mély árkára, de még a bimbózó és elnyíló rózsára sem, ezt a dalt mindenki tudta, zengték teli tüdővel, még a temetőárkos is olyan búz- galommal, mintha most ismert volna igazán magára. — Elnökhelyettes elvtársi Ne udvaroljon már annyit, mondja a nótáját! — Hideg szél fúj. édesanyám, adja ki a kendőm, még az éjjel fölkeresem a ré0 aassetőm-»» Ezt se lehetett abbahagyni, mert: — Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem... Már senkit se kellett nótázás- ra búzdítani, rendet se kellett tartani, tartották a rendet a dalok, melyeket mindenki ismert, mindenki átvett és nem volt többé nótamester, kezdeményező se, mintha egy-akarattal folytatták volna, hogy: — Szépen úszik a vadkacsa a vízen, Szépen delel a gulya a réten, Szépen szól a csengő a nyakába, Tiéd leszek én babám nemsokára ... Aztán lélegzetfogyásig: — Hej Dunáról fúj a szél, Feküdj mellém, majd nem ér, Dunáról fúj a szél... Már álltak körben az asztal mellett,- karjukat nyújtogatták, asszony-szopránok vegyültek a férfihangok közé, Keceli Feri félretolt egy széket, egyik karjával Jánost, ölelte, másikkal Be- reczet, úgy zendített rá: •— Két út van előttem, Melyiken induljak, Kettő a szeretőm, Melyiktől búcsúzzak.... Katin valami forróság futott végig. Ismerte Jánosnak azt a szokását, hogy váltogatja a nótáját. Más embernek egy nótája van élete végéig, szegény boldogult édesapja mindig azt kezdte, hogy: — Túr a disznó, túr a mocsár szélen, Tartottam szeretőt de már régen... Az öreg Lovas biztosan most is jön majd a kakukkmadárral, Szőke István a kéknefelejccsel, Berecz elénekli még a bőgős nőegy béka..." — és brummog hozzá, mintha bőgő volna. Seres, az újságíró meg — mert volt már náluk szüreten, pinceszeren is — vagy a zsoltárral hozakodik elő: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” — vagy csöndesen, de egész csöndesen valami kommunista dalt kezd, leginkább azt, hogy: „Föl vörösök, proletárok..” Jánosnak változik a nótája, ha 6 egyszer belemelegszik a dalolásba, azt kezdi el, amit szíve szerint éppen érez. Kati már sok változatot ismert, régebben a „Lányoknak az ágya, rozmaring a lába ...” aztán a „Nagyszöllősi lány...” meg milyen szép volt az is, hogy: „Kényes az én lovam szája, nem szokott a rr.úa kútjára...” Most Kati nézi, hogy János öleli Keceli Feri vállát és amikor véget ér a nóta, már ismételték utolsó két sorát is, akkor föltartjá kezét, hogy mégegyszer és kezdi is már: — Két út van előttem... És mégegyszer és újra még egyszer. De a nóta végén a hűség cseng ki szerető ellágyulással, találkozik a tekintetük, János mosolyog és variálja is: — Egyiktől búcsúzom piros pünkösd napján, A barnától, a csalfától halálom óráján. Milyen egyszerű ez így, dalolva, baráti karok között és a dívány sarkán ül az ő szép felesége, az előbb még valami kis nyugtalanság volt a szemében, de most mosolyog hálásan és ellágyulva és egyszerre lányos-fiatal lesz ettől a mosolygástól.
