Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-20 / 16. szám
J Élete-országunk élete Á Utam a falu főterén és fü- ” lem a következő mondatot kapta el: „Jön a dömperrel és az agronómus megmondja majd neki, hogy melyik üzemegység területén dolgozik, én úgy tudom, hogy a hirlroglóbus mellett.. Szőrkucsmás, jegenyemagas atyafi mondotta ezt egy söröshordót formázó, testes emberkének. Mindkettő látnivalóan parasztember volt. Az a fajta, amelyiknek emlékezete még őrzi a népmesék Ársyélus királyfiját, és a népballadákat benépesítő betyárok rekedt indulatszavait. És ez a mondat már olyan volt, hogy ha 18 évvel ezelőtt hangzik el, nincs magyar paraszt, aki megértse. Ilyen nagyot változott parasztságunk nyelvkincsé ilyen rövid idő alatt? Ilyen nagyot! S ebben a változásban nem kevés a nyelvnek természetes gazdagodása — és nagyon sok az, amit a viharos iramú társadalmi- gazdasági átalakulásunk hozott magával. A nyelvészek számontartják, hogy a Czuczor—Fogarasi-féle nyelvszótár, amely 1874-ben jelent meg, még „csak” 110 784 cikkből állt, s ezen belül mintegy 100 000 szót ismertetett. Negyedszázaddal később az Akadémia által kiadott „Címszójegyzék” már 122 000 szót ismertetett. Nemrégiben jelent meg a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának hetedik, befejező kötete, s a hét vaskos kötetben 206 873 szócikket találunk. Hírhedtté vált a múlt században egy Müller nevű angol nyelvésznek az az állítása, amely szerint vannak angol parasztok, akiknek a szókincse még a 300 szót sem éri el. Talán ez a képtelen „megállapítás” is bátorított, nálunk az 1940-es években egy cikkírót arra, hogy kifejtse: a mau3 gyár parasztember beéri 300—500 szó használatával. Aki életében tíz percet beszélt már magyar paraszttal, vagy akárcsak belelapozott egy nép- költészeti antológiába, az tudja, hogy ez a tények milyen durva, igazságtalan — parasztságunkat mélyen sértő — meghamisítása. És ha csak futólag is szemügyre vesszük, mivel, mennyiben gyarapodott parasztságunk szókincse a felszabadulás óta, elámulunk. j szavak seregét hozta elsősorban a munkásmozgalom. Még az átlagértelmiségiek körében is vajon hányán ismerték a Horthy-világban például ezeket a szavakat: aktíva, népnevelő, pártmunkás, ideológia, pártiskola, dogmatizmus stb„ stb. A nagyüzemi gazdálkodás sajátos szervezési formái, mindennapi gyakorlata is szavak százaival, vagy talán ezreivel gazdagította nyelvünket. Valaha vajon mire gondolt volna a parasztember például ezeket a szavakat hallván: munkaegység, zárszámadás, brigádvezető, kombájnos, háztáji, agronómus, tervfegyelem, mérleghiány, gépállomás, üzemegység, sertésgondozó, ellenőrző bizottság. De áradtak — és áradnak — az új szavak a közigazgatás, a kereskedelem, az iskola életéből is. Ma már megszokott csengésük van az ilyeneknek: vébé-tag, népi ellenőr, tanácstitkár, önkiszolgáló bolt, vendéglátóipar, árualap, technikum, levelező hallgató, társadalmi ösztöndíj, vegyszeres gyomirtás, hitelkeret, faluszínház, űrhajó, televízió, kardigán. ég régi közmondásaink egyi- ke-másika is megújult az évek során. Korszerűbb gondolati tartalmat kapott. Jegyzetfüzetemben bukkantam például a következőkre: „Jobb a sűrű előleg, mint a híg zárszámadás.” Vagy: „Idővel a buta elnök is hajt az okos M szóra.” És: „A gebe csak gebe marad, ha a tsz jászlához kötik is.” A magyar nyelv történetének viszonylag rövid szakasza során gyökeresedtek meg nálunk e szavak. És jámbor testvériességben élnek és hatnak olyan évezredes szavainkkal, mint a mos, varr, loz, apa, anya, vő, meztéláb. És jól megférnek a nyelvújítás korában alkotott olyan — ma már matuzsálemi korúnak vélt — szavainkkal, mint például a sütemény, ügyes, veszteség, versenyez, emberiség és társaik. És ha már a. nyelv gazdagodásáról beszélünk, nem feledkezhetünk meg elhulló, lassan-lassan feledésbe merülő szavainkról sem. Azokról, amelyek használata ,a régi világ intézményeihez, emberi viszonylataihoz, jogrendjéhez kapcsolódtak. Gyakran tapasztaltam, hogy a mai falusi gyermekek többsége nem érti már egyes olyan szavak jelentését — holott azok használata még húsz esztendeje is természetes volt — „ispán, intéző, szolgabíró, fiatalúr, méltó- ságos” — sorolhatnánk ■ a régi rendszer hatalmi viszonyait érzékeltető szavakat. De az ilyen direkt politikai vonatkozású szavakon kívül százszámra vannak az olyanok,- amelyek közvetettebb módon ugyan, de ugyanerről a változásról beszélnek. Néhány hete például egy falusi iskola harmadik osztályos tan-lóinak feltettem a kérdést: „Mit nevezünk palatáblának?” Huszonegy gyermek válaszolt, valamennyi írásban. Egyetlen elfogadható feleletet sem kaptam. Mégis ideírok egyet a buzgó felvilágosítások közül. így szól: „Palatáblának mondjuk azt a táblát, amire őseink írtak, mert nem volt még papír .. í gy vallhat szavak eltűnése ■ arról, hogy miként válik teljesebbé, szebbé az élet. Bajor Nagy Ernő ÉDES GERGELY keserű élete Az iramatok és danák nyughatatlan és haragos szerzőjét Édes Gergelynek hívták, pedig élete csupa keserűség volt. Társtalanul, minden jcortársával engesztelhetetlen haragban írta verseit, örök szomjúságban a szeszre és hírnévre, s társaságokból, baráti körökből kirekesztve, azt is éreznie kellett, hogy csak az irodalom pereméig jutott el. A sors még emlékéhez is kegyetlen volt, nevét elsősorban az Antimondolat gúnyverse őrizte meg, hozzá illően, csupa E betűvel: Mekegve, mekegve, de el nem rekedve, Én énekelhetek gyepre heve red ve, Felkeresnek engem szépek keveredve, S fekete fejemre repkényeket szedve. Uepkénnyel fejemen, kehellyel kezemben, Szent ének nyelvemen, szép kedv énekemben, Be csendes c berek, be szódéig fejemben. Édes szendergéssel fekszem rejtekemben. a magyarságnak egyetlen gondja az volt, hogy önbizalmában, hitében megerősödjék. Édesnek művészileg is meg kellett rekednie, pedig távolról sem jelentéktelen tehetségéből igazán többre futotta volna. Keserű magányban élt, mert a kor előtt, ha egyelőre bizonytalanul is, de olyan cél lebegett, amelynek megvalósításáért nem tudott ilyen nyugtalan harcosokkal együttműködni. Cs. L. 3ÁSS ERVIN: Alaktalan tömbökben keringve Kényelmes sarokban az otthon meleg, szelíd. A fotelben ülsz és elgondolkozol. Az emlék szürke, foszló képeket vetít, s miközben a kockákból jelenet igazodik össze, az élet furcsaságain merengsz. Kezedben könyv, de nem nyitod fel. A gép mér berreg. Ablak nyílik a múltra. Maradj! Nem baj, ha átéled újra. — Tessék, tessék! — A mozi ingyenes! — Nem kell fizetni érte! Fizettek mások. Sokan. Megérte? " — Az ellenség lesújtva! Csak semmi idegesség! — Tessék, tessék! — A mozi ingyen es... Panem et circenses! — üvöltött a latin, — Tessék, tessék! —- Ö az Igazi, a Nagy Aladin! — Csodalámpája a Jövőbe mutat! És nem vettük észre, hogy rosszul is kövezzük néhol az utat. — A mozi ingyenes!-----Száz százalékon felül ketten egy jeggyel! M i lesz holnap reggel? Ma nem köszöntem elég mélyen... — Tessék, tessék! —- A mozi ingyenes! — Csak az igazat látja! Hogy mondta? Ki a barátja?... Helytelen! S a ruhája?! — Tesrák, tessék! Leleplezték a... Elég! * A fele sem tréfa!.., Űj filmet a géixbe! — Tessék, tessék! A villanó, meleg fénybe szíyck árama ötvöz ragyogást. Megszokjuk újra az álmodozást, a belső tűz robbanó kedvét, a legszebb parancsot: — Egy mindenkiért, milliók egyért! — Tessék, tessék! — Mindig többen! Többen! Óriási tömbben szikla, szétszóródva morzsa az erő. — Tessék, tessék! Ember, lépj elő!... A gép berreg, berreg, a Jövőre nyit ablakot. Látod? Ezért érdemes!' Ugye, akarod?! Debreceni és sárospataki diákos- kodás, majd hosszú vándorlás után 1797-ben mint a garabonciás jelenik ipeg Veszprémben, s félévi káplánkodás múltán megkapja a nagyvázsonyi parókiát. Négy év múlva ismét útra kel, a Fejér megyei Csór, azután Litér, majd ismét Csór az állomáshelye, innen költözik 1813-ban Balatonhenyére, de nem' sokkal később elkergetik, s csak Kupon talál szállást tizenhat évre. Élete itt sem nyugodt, amit második felesége is megkeserít, akit egyszerűen „átkozott yén boszorkánynak” titulált, talán nem is ok nélkül. De falujával is Örökkön hadilábon állt, s amikor -rágyújtják a házát, Pápr.derecskére' költözik. A „Helikon berkeinek munkás hangyája” 201Í évvel ezelőtt, 1763. január 24-én született és 1847-ben halt meg Albert -fia tiszatarjáni házában. Kuzínezynál már 1794-ben jelentkezett, a mester azonban kedvetlenül fogadta és soha nem Isi tudta szívébe zárni a konok ver- selőt, aki fáradhatatlanul gyártót-? ta leoninusait, két- és négyríműj alexahdrinjait, elhagyatottsága ésj szánalmas magánya keserveit. A< kortársak csak ezt a konokságotj látták benne, a hiú ragaszkodást i az irodalmi hírnévhez, mely ma isi Jókai kedves novellahősét, Kese- < lyeő Pétert idézi. Pedig több volt < és más is volt, amit az is mutat, < hogy a fiatal Vörösmarty tőle ta-J nulta a formai tökélyt. Mert pom-J pás formaművész volt; hexaméte-* rei, pentaméterei hibátlanul csen-J genek. De versei úgy hatnak, mint* Baksai megmagyarított Homérja, j ß abban nem tévedett Kazinczy,* hogy ez a barokkos nyelv ízetlen ? túlságaival inkább az alkalmi rig-2 musok hangulatát kelti, mint ai valódi költészetét. Édes maga vall-? ja egyik versében, hogy elfordult? Klopstoktól és Dantétól, mert< nem akart „kalandozni hangban aj fellegeken túl”. ^OmLeJky k'ált&k, olüaiék A te magyar nyelved lám! lám, jól hangzik öléggé.' Egy mai csinosodott nép nyelve nem érkezik azzal! Klopstok s Dante saját hangjával előtte pirulhat! Ez már a véglet, a XlX. századelő bajuszos, disznótoros, cigány- zenés magyarja ünnepli így önmagát, mert úgy véli, hogy extra Hungáriám non est vita. Érthető, ha K-'-dnczy idegesen elfordult tőle, de a Dunántúl sem fogadta be. Félresiklott tehetség volt, íz-j lés és művészi fegyelem híján,* aki nem látott tiú saját korán, j Időtlenül lebeg, az irodalom pe-* rifériáján, örök példaként arra,? hogy az ilyen elzárkózás még ak-? kor is zsákutcát jelentett, amikor Mindig utáltam azt a bratyizó szemtelenséget, amely ál-kedélyességbe rejti tehetetlenségét és butaságát. Hajdani iskolatár- sam, aki azóta komoly karriert csinált, s évek óta prókátorlco- dik egy kisvárosban, felismert az egyik vasútó.llomás várótermében, s hozzám szegődött. „Valahol olvastam a versedet” — mondta jóindulatúan, s aggódva keresett emlékezetében, de nem jutott eszébe semmi. Aztán hozzátette, elnézően, hangjában tele megbocsátással: „Aha, te még mindig írsz verseket...” De vannak megértő öregurak is. Lehajtanak egy 'pohár bort, elsimítják csüggedt bajszukat, s tremolózva mondják: „Hja, öcsém, amikor ennyi idős voltam, én is írtam verseket!” Tanács fiatal költőknek: ilyenkor se veszítsük el nyugat munkát. * A dáma, akinek látszatát n kozmetika sem tudja mehr megőrizni, olvasta Cronint és Brom- fieldet. Még felsorol néhány ‘ írót, de csak Dekobra nevét is merem közülük. Rám függeszti enyves szemét és kioktatóan mondja: — Tudjai a lángész és az őrült nagyon közel All egymáshoz. Szinte meg sem lehet különböztetni. . Zavaromban nyelek, sokáig keresem a szavakat. — Nem tetszik gondolni, — felelem bátortalanul —, hogy ez a hazug polgári frázis kissé már idejét múlta? Tessék Goethére gondolni, Petőfire, vagy Aranyra, vagy egy bogaras tudósra, mondjuk Einsteinre, akiről közismert, hogy mit sem adott a külsejére. Hogyan lehetne azt mondani rájuk, hogy őrültek voltak, vagy közel jártak egy szánalmas elmebeteghez, amikor az élet legrejtettebb titkait, a jelenségek felvillanó összefüggéseit vették észre és fogalmazták meg? Az őrültekből hiányzik a gondolkozás logikája, az észlelés finom részletezése, a kifejezés pontossága. Petőfi, Ady, József Attila örök igazságot fogalmaztak meg örökérvényűen, Einstein a végső dolgokat matematikai képletté redukálta, hogy jöhetnének hát egy táborba ezek a szerencsétlen elmeháborodottakkal ? A dáma elnézően mosolyog, s tréfásan megfenyeget az ujjúval: — Jó, jó, maga csak védje őket... * Újra, meg újra felhangzik a panasz, hogy a Ura meghal, egyre kevesebb verset olvasnak napjainkban az emberek, s a kis példányszámú verseskönyvek sem fogynak el. Az ilyesmit nem lehet gyanakvás nélkül hallgatni. Valahol nyilvánvaló, félreértésnek kell lennie, mert az ellentmondás kézenfekvő, hisz a vers igazi közszükségleti cikk lett. Lám, a hirdetések legtöbbjét versben fogalmazzák meg, s a táncdalok gyatra szövegét is versbe szorítja az irodalom perifériájára került szerző. Ne kössünk bele a minőségbe; a szavak szegényes összecséngése, a bicegő forma gravitációs ereje is elég, hogy a vers illúzióját keltse. Ha jól meggondoljuk, soha nem volt szükség ennyi versre, mint napjainkban, amikor a szerelmes diáktól a jól kereső kabarészerzőig majdnem mindenki versel. S vigasztalódjunk, azért nem hallgatnak oiz igazi költők sem. CSANYl LÁSZLÓ
