Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-06 / 260. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1982. november 6,

Á MÁBAN születik A HOLNAP

Tűzben edzik az acélt

Persze, Fadd sem valami csodafalu. Nem hibátlan, feddhetetlen emberek gyülekezete a falu közössége és nem olajozott szerkezet még a szövetkezet szekere. Az emberekből fel-feltör a régi, a szekér kereke is nyikorog néha. De már halad előre és nem is | csak döcög, hanem megy egyre gyorsulóan. Meg az emberek is változnak — s ők is egyre gyorsulóan.

Kezdjük a lopásoknál. S ne egyszerűen úgy, hogy valaki eltulajdonít valamit, hanem mélyebbről, a ,,miénk”-érzés menynyiben hat már és hat-e egyáltalán?

Néhány évvel ezelőtt még gyakoriak voltak a lopások. Ma? Azt mondják a vezetők:

— A. tagság sorából már elég régóta nem történt lopás

A cigányok még igen. De úgy láttuk, már itt is változik a helyzet. Ha elfognak egynémelyet közülük, anélkül, hogy becézgető szavakkal illetnék a tettest, mindjárt ajánlják is neki- „Gyere dolgozni és akkor lesz kereseted.”

A raktáros a múltkorában búzát adott ki az egyik tagnak. Meglátták ezt mások, s siettek jelenteni az irodán, ez történt, így történt, utána kellene nézni, nincs-e szabálytalanság a dologban. Nem volt, szabályosan adták ki a búzát, mert járt az illető tagnak. Túlságosan messzemenő következtetést ne vonjunk le az esetből, hiszen talán akad, aki hajlamos azt mondani: de gyorsan siettek árulkodni. Mi nem ezt mondanánk, hanem azt, hogy éberen figyel mindenre a tagság, s félti a közöst, amelyet közös Voltában.,éyez a magáénak- Mert megtehették volna azt is, hogy megvonják a vállukat:

— Hadd vigyék, "‘mi "''"közötti' hozzá. Nem az enyém.

Viszont azt érzik, hogy az övék. És ez nem kis szó. Talán a legtöbb.

K. Józsefet bíróság ítélte el annak idején, mert hozzányúlt a közös vagyonhoz. Büntetését letöltötte, má ismét a szövetkezetben dolgozik. Senki sem érezteti vele egykori botlását, hiba is lenne, ha éreztetnék, az a helyes, ha annyi megbecsülést megadnak neki. amennyit munkája után megérdemel. S ebben nem is láttunk semmi hibát. L. Józsefet hasonló okok miatt kizárták a tagság sorából, most ismét visszakészül a szövetkezetbe. Ha szándéka őszinte, nem is lesz része visszautasításban.

Hogy hibák már nincsenek is? Dehogynem. Sajnos, vannak.

— Elnök elvtárs, kétszáz fo- I rintra lenne szükségem. Nines

otthon zsír — már régebben történt, hogy egy asszony ezzel állított be az irodára. Megkapta a kétszáz forint előleget. Mit tesz isten, két óra múlva zenebona, dínomdánom hangzik a kocsmából. Húzza a cigány, s mulat az asszony az alig előbb zsírra kapott kétszáz forintból. Hát ilyesmi is megtörténik. Talán többször már nem.

Meg a Gutai-pusztán lakó B.

Lászlóék, akik — noha becsületük már két szövetkezetből is kitelt — így, vagy úgy a faluhoz tartoznak. Nem nagyobb dicsőségére a falunak. Úgy mondják az itteniek, hogy mindent megesznek, mindent megisznak, ami a házba bekerül, aztán övék a széles határ, s nem átallották még az Állatforgalmi Vállalatot is becsapni a múltkorában. Ilyen emberek is vannak Faddon.

S ha már a még fellelhető hibáknál, gondoknál tartunk, említsük meg: azt hallottuk, hogy az üzemegységvezetők szeretnek parancsolgatni. Ne legyünk értet- lenek velük szemben sem, hiszen ez a módszer sokszor gyorsabb eredményt ígér, mint a meggyőzés, s akitől azt kérik számon, hogy a munka a lehető leggyorsabban, legjobban menjen, köny- nyen hajlamos a gyors módszerek alkalmazására. Ilyenkor egyetlen célravezető eszköz van, amit tettek is a pártszervezet és á szövetkezet vezetői, meggyőzni az üzemegységvezetőket, hogy a felvilágosító munka hosszú távra 'Koz eredményt, a parancsolgatás csak látszatsikert szül, mert később megbosszulja magát.

— Miért nem foglalkozunk többet az osztályharccal? — így, ezekkel a szavakkal tette fel valaki, a tsz egyik tekintélyes, régi és tiszteletben álló tagja a kérdést. S bizony nehezen értette meg, hogy a harc ma — ha úgy tetszik, az osztályharc — elsősorban a munkában, a földeken folyik, hogy ne maradjon kapá- latlan semmi, hogy a betakarítás, meg a vetés időben megtörténjék. Nem az az eredményt hozó módszer, ha azt hangoztatjuk,

hogy „a kulákból nem lesz szalonna”, meg a proletárgőg sem célravezető. A faddi volt agrárproletárok éppen azzal tudják megmutatni erejüket, ha azt mutatják meg, hogy volt és van erejük átnevelni, átformálni azokat az embereket, akikkel néhány évvel ezelőtt még íarkasszemet néztünk.

Nem akarunk a békebíró szerepében tetszelegni, de ha már ezt is tapasztaltuk, elmondani is szükségesnek tartottuk.

Vannak különböző vélemények, nézetek, köztük helytelen nézetek is — az osztályharc, a részes művelésben elfoglalt egynémely nézet, a túlzott követelőzés, az adj uramisten, de mindjárt szemlélet, a közérdek háttérbe szorítása stb. —, s ezek a nézetek összeütköznek. Nyílt, őszinte vitában csapnak össze. És ez így van jól. Többektől hallottuk: „Szókimondó emberek laknak a mi falunkban. Azok voltak mindig, hát pont most, amikor az őszintség erény, most ne lennének azok?” ,

Vitatkozni lehet, kell is, harcolni is a helytelen nézetek, vélekedések ellen. De mindig egyenesen, mindig őszintén. És hogy ezt láttuk, ez volt az egyik legkellemesebb tapasztalatunk Faddon.

Mi is kívánkozik még ide?

Ha már a sok jót mind elmondtuk és felhánytorgattuk a tapasztalt rosszat is, két dolgot még a vendég jogán szabadjon megemlítenünk.

Nagyon szép dolog volt, amikor a munka gyorsítására kérte fel a vezetőség a tagságot; másnap azt tapasztalták, hogy minden felső szervezés nélkül hajnali egy órakor munkába indultak a tagok. Az már viszont kevésbé dicsérhető, hogy péhány héttel ezelőtt az összetorlódott munkák gyors végzését akadályozta a háztáji szőlők beérése. Mert a legtöbben elsőnek a háztájiba siettek a közös helyett.

De ennyi legyen is elég a hibák felsorolásából, meg nem is azért mentünk, hogy végnélküli I hosszan dicsérgessíink. S különben is, lesz még mondanivalónk a későbbiekben. Nem is kevés.

Következik: Számok és adatok

Parásztai György— SzekuUty Péter

(Folytatás a 3. oldalról.)

Egyedül Klári dolgozott, noha elhatározta, hogy ezen az őszön nem megy többé fosztóba.

*

A szőlővel bánó parasztember úgy megszokta az esti pineézést, mint betyár a magányt, bagoly az éjszakát, macska az egerészést. Könnyen lehet, hogy a szőlőt is elsősorban ezért a titokzatos kedvtelésért szerette meg. Vérét ősrégi barátság kötötte a mámorhoz, ehhez a hordóban élő vadállathoz, szívesen ingerkedett vele, s az volt a férfi, aki a bódulat ingoványán is bírta még erővel. Amelyik legényt megtűrtek a tivornyákon — ahol szűz bor képében idézték meg az ördögöt, az istenre még akkor sem gondoltak, ha a harangszót hallották — azt a legényt bízvást sorolhatták már a felnőttek közé.

Dani ismerte a szőlődombok valamennyi ösvényét, sokat taposott rajtuk hol részegen, hol józanul. Évek óta járta a pincéket. Behunyt szemmel is eltalált volna a zegzugos hajlatokon, de azért magával vitte arasznyi kis viharlámpáját, hogy lefeléjövet, ha netalántán kótyagos lesz, akadjon valami gyámolítója. Köd szitált, tömény csendességgé sűrűsödött a fekete ég. A legtöbb pince kihaltan komorlott a vedlett fák között, mélyükön halált lehelt az erjedő must. Ilyenkor meggyérültek a vendé' ••író pincék! csak ott világított ablak a

kásás estében, ahol mulatozó szoba is tartozott a présházhoz. Dani látta, hogy balról, a magasban két apró ablak dereng. Arra indult. Tudta, hogy Kulcsár Bertalané a présház, azé a nagy gazdáé, aki apjának kipróbált barátja, s iránta jószívvel van.

Nem a bor kedvéért indult csatangolásra. Inni otthon is tudott volna, maradt elég rizling a gyászos lakodalomról. Idejét érezte, hogy megváltozott élete újra beleszövődjön a falu közösségébe, ráleljen a helyére, mint aki hosszú távoliét után érkezett meg. Mások tapasztalatából is tudta, meg a maga ösztönei is figyelmeztették, hogy sorvadásra ítéli az elzárkózás, idegenségbe szorítja önmagát, ha nem keresi az utat az ismerősök bizalmához. Vétett a közfelfogás ellen, ingyen jóindulatot nem remélhetett, kötelességének érezte hát, hogy bizalmat kunyeráljon, lehetőleg úgy, hogy büszkesége minél kevesebb kárt szenvedjen. Szégyell te a kényszerűséget, mégsem tehetett mást, ha itt akart élni.

örült, hogy éppen Kulcsár Bertalannál lát világosságot. Bizalommal indult a hívogató ablakok felé. Könnyebbnek érezte vastag ködmönét, homlokán följebb tolta a bőrsipkát, amely nyirkos és hideg volt a szitáló ködtől.

Annyira itthon volt itt, hogy még kopogtatni sem szokot. Minden alkalommal vidám meglepetéssel fogadták, ujjongó zajongással viszonozták köszönését és az volt az első, hogy borral teli poharat nyújtottak feléje egyszerre három helyről. Most is erre számított megszokásból, s mosolygott, mielőtt belépett volna.

Bizakodó tekintettel, de azért egy kis tétovaséggal nyitott a szobába.

— Békességas jóestét mindnyájuknak — köszönt a megszokott módon, kicsit hangosan, otthonosan.

Kulcsár Bertalan, a vörhenyes bajuszú, puha képű gazda épp mellette állt, az imént szívott bort a hordóból, vállának támasztva tartotta a lopót. Végigmérte Danit, mint gyanús idegent, a fejét gyorsan elfordította, ment az asztalhoz.

— Jóestét... — fogadta a köszönést kelletlenül, hátatfordítva a jövevénynek. Mint aki egyáltalán nem tartja fontosnak a vendéget, elmélyülten járta körbe a nyersfedelű asztalt és telesuttyantotta az üveglopóbó’l a poharakat.

Öten ültek az asztal körül. Vastagon öltözött, csapzott parasztok voltak, valamennyien a módosabbak közül. Gyertyalángok lobogtak bizalmatlan arcuk előtt, mögöttük torz árnyékok rajzolódtak az alacsony szoba vakolatlan, mészkőből rakott falára. Valamit mormogtak, de ez ugyanúgy lehetett volna szidalom is, mini köszönés.

(Folytatjuk)

Egy szovjet harcos temetése Mórágyon

„Szabad életünkért, boldog jövőnkért haltál meg, hazádtól távol, magyar földön, mint oly sokan a fasizmus elleni háborúban. Emlékedet szeretettel és kegyelettel megőrizzük az utókor számára és itt a sírhantodnál fogadjuk meg, hogy sírodon a hála virágai sohasem száradnak el.”

E néhány mondat abban a fogadalomtételben hangzott el, amelyet október 31-én a mórágyi úttörők mondtak el, az ismeretlen szovjet katona sírjánál.

Még a II. világháború harcaiban vesztette életét az a szovjet harcos, akinek holtteste eddig Mórágytól mintegy öt kilométerre volt elhantolva az egyik magánház udvarán. Most a mórágyi temetőben helyezték örök nyugalomra.

A koporsónál Hideg Mihály elvtárs, a Bonyhádi Járási Rendőrkapitányság vezetője mondott gyászbeszédet.

A hős ravatalánál munkásprök, tűzoltók, a járási és községi vezetők felváltva álltak díszőrséget. A jelenlévő szovjet harcosok díszsortűzzel adóztak az elhunyt elvtársuk emlékének. Majd elhelyezték a síron, a hála virágait Mórágy dolgozói, a társadalmi szervezetek és a szovjet hadsereg küldöttei. Koszorút helyeztek el a Bonyhádi Járási Pártbizottság, a járási tanács, valamint a helyi- tömegszervezetek képviselői.

L. A.

ÖN-MEO

Furcsa terméke a rövidítéseket fáradhatatlanul kigondoló emberi elmének éz a kifejezés: meo. Jelentésével mindenki tisztában van, aki pedig nem ismeri, csak bólogat, ha hallja. Jobb ez így. Változik azonban a helyzet, ha a meo-hoz hozzábiggyesztjük az ünnepélyes külsejű ön névmást. Más lesz az értelme, olyannyira, hogy egy ismerősöm, akinek mondtam, meglepetten kérdezte: mi bajom van vele, mivel érdemelte meg, hogy ilyesmiket vagdaljak a fejéhez. Ö azonban járatlan volt a meo dzsungeljében.

Amikor hosszas magyarázat után megértette: szó sincs haragról, felfokozott indulatról, kedélyesen nevetgélni kezdett. Akkor viszont én lepődtem meg, s kérdezgettem, miért a vígadás. Azt mondja, hogy az élet néhány területén meghonosodott ön-meó- zást ki lehetne terjesztem mindenre.

így például.

— Szabálytalanul közlekedett a maszek kocsitulajdonos. Nem vár sem intést, sem figyelmeztetést, kiszáll a kocsiból, előveszi a jogsit, s kilyukasztja az egyest.

Vagy.

— Év vége közeleg az italboltban. A séf önleltárt csinál. Látja a látnivalókat, de nem tétovázik. Összepakolja a fogkeféjét, nejével becsomagoltat három napi hideg élelmet, $ elindul. Nem tagad,- nem szépít mindent elmond úgy, ahogy történt...

És végül.

— A túlhaladott álláspontot képviselő, exponált személy megvizsgálja munkásságát, s Ijíven az ön-meóhoz, selejtrendezést végez, s magát sem kíméli.

Hogy milyen szép és milyen egyszerű is volna így minden. Megszűnne egy csomó bizottság, s kevesebb lenne a pletyka.. Az ön-meo mindennek elejét venné.

sz. i.

Laci meg a „p

Laci körme elhanyagolt, ápolatlan. Ráadásul hibásan is nőtt, nem is lehet rendbehozni a szokásos szerszámokkal. Laci körme alapos ápolásra szorul, és hárman is készülnek, hogy rendbehozzák.

— Gyere Laci... •— mondja egy kék köpenyes ember, és a helyéről másik terembe vezeti. Szó nélkül követi, csak nagy, busa fejét szegi fel idegesen.

9

Azt már engedelmesen tűri, hogy kalodába állítsák, hevedeJön az állatorvos, fadobozból villamos kézifúróhoz hasonló készüléket vesz elő, hosszú, spirálsze- rß tartozékkal. A spirál végén köszörűkőhöz hasonlító kis korong. Bekapcsolják a készüléket, a sebesen forgó korongot fel-alá mozgatják a pata elferdült részén. Néhány percig tart csak a kezelés, és a patahiba eltűnik.

— Amíg ez a készülék nem volt meg, igen nehéz volt az ilyen patahibák kezelése — mondja dr. Magyart Jenő. — Reszelővei, Vérekkel lekössék,'mert biztos, ami biztos; hátha megelégeli a tortúrát és rugdalózni kezd. Hatalmas lábaival pedig senki nem szeretne közelebbről megismerkedni.

Laci nem egy vásott süvölvény, hanem hatalmas, csontos fuvarosló. Valahol felsértette a patáját, seb keletkezett, amelynek következtében hibásan nőtt a pata. Bekerült az állatorvosi rendelőbe, Szekszárdra.

Meghúzzák a hevedereket, a paripa nyugodtan tűri azt is. hogy lábát felemeljék, ‘ bakra tegyék.

sokkéi kellett vesződnünk, s a végén az ember már nem érezte a csuklóját.

— A készülék harmincezer forintba került, és az az előnye, hogy a patakezelésen k.ívül fog- hibák megszüntetésére is lehet használni. Itt, ez a betét való a fogkezeléshez — mutatja az elmés szerkezetet Magyart dr. — Bármilyen foghibát helyrehozhatunk vele.

Lám, már a lovak ,,pedikűrö- zését” is gépesítették.

Bl.