Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-04 / 259. szám

{

N. GEJ:

KÖKÉNY LÁSZLÓ:

1 humanizmus problémái a szovjet irodalomban

Bármiről is szól a regény, a novella, vagy az elbeszélő költemény, az emberi szellem értékeit testesíti meg, az* ember gondolatainak, vágyainak, ideáljainak világát teremti meg. Minden valóban művészi alkotás vallomás az élet értelméről, az embernek a világmindenségben és a társadalomban elfoglalt helyéről. Csak kézbe kell vennie esv könyvet, és máris izgalommal követjük hőseinek életét, s gondolataink talán még tovább is mennek, elgondolkodunk az emberiség sorsa felett. Az ókortól kezdve még napjainkban is folyik a vita arról, mit .értünk az »emberi« és az »emberség«, a boldogság és a szépség fogalmain. A humanizmus problémája — a maga szociális* etikai és esztétikai vonatkozásaival együtt — az egyik legfőbb probléma, amellyel elkerülhetetlenül szemben találja magát az alkotó művész. S a gyakorlatban, tulajdon alkotásaiban kell ezt megoldania. a helyes döntést megtalálnia.

• A személyi kultusz időszakában, amikor mind szélesebb körben terjesztették azt a sztálini tételt.' miszerint a szovjet társadalom minél. közelebb ér a szocializmushoz, annál jobban élesedik az osztályharc, s amikor mind erőteljesebben propagálták azt a gondolatot, hogy az ember nem több, csupán egy csavar az állami mechanizmusban, ilyen körülmények között nehéz volt írni és beszélni az általános emberiről, a személyiség emberi értékeiről. Mint ismeretes, éppen ebben az időszakban vált szállóigévé a kíméletlen kinyi latkoztatás: nincsenek pótolha tatlan emberek.

Ez azonban természetesen nem jelentette azt, hogy a szocialista realizmus irodalmában megszűnt létezni a humanizmus problémája. Elégséges itt utalni a 30-40-es években szü letett kiemelkedően nagy iro _ dalmi művek, például Solohov* „Csendes Don”, vagy FagyejevJ „Az utolsó Udege,, című regénye | és más írások humanisztikusj értékeire. ♦

„A Csendes Don” kutatói tel-J jes joggal fordítanak olyant nagy figyelmet a forradalmai* vívó nép sorsát ábrázoló solo-» hovi mű epikus jellegének fel-J tárására. A kutatók kiemelik.* hogy a történelem meneténeké és a hépsors alakulásának raű-^ vészi megértése és megíormú-j lása mellett, — amely mindigj az irodalom belső magját ni-* kotta — Sclohov egy másik, azj orosz klasszikusoknál világosan* érzékelhető humanisztikus vo-* nalat is folytat. ♦

A regény emocionális vonal&J a zéróápizódban éri el tető-* fokát, amikor Grigori.i ráesz-* mél. hogy mindent elvesztette' az életben, még önmagát is, az* embert önmagában, s feketének^ látja az eget és rajta a Napot.* Ez az eposz legtragikusabb ké-J pe! Mivel magyarázható ez a* művészi logika, a jellem evő-* luciójának és a humanista pá-Z tosz fokozódásának ez a látszó-* lag belső ellentmondása? *

Éppen itt tapinthatjuk ki aj regény esztétikai és művészi* sajátosságának egyik lényeges;* vonását. A mű utolsó része,* amely 1940-ben látott napvilá-* got, mintha azt mondaná: pótol-J ható emberek1 nincsenek, a* maga módján minden emberi pótolhatatlan. <>

Az új világ humanizmusé-,, nak eszméi mindent átfogóak,;; az élet valamennyi jelenségé-* re jótékony hatást gyakorol-* nak, megtermékenyítik a művé-* szetet. A szocialista-realista* irodalom a haladás mozgató rugóinak ábrázolása közben:. megmutatja az új embert, fel-J . tárja jellemének formálódását.»

Az utóbbi évek sok kiváló alkotásában találhatjuk meg ezeket a jegyeket. Például Tvar- dovszkij „Egyre messzebb” című elbeszélő költerftényében, amely a jövő felé haladó egész népet bemutatja, vagy Kucsev- nyikov „Ismerkedjenek meg Balujevvel” című regényében, amely az új ember formálódását ábrázolja.

Az emberről és az emberiségről, a személyiség és a nép sorsútjáról szóló gondolatok szövik át Mihajlo Sztelmak ukrán író regényeit is. Stílusát — a felfokozott, nyugtalan, lí- raiságot — a népművészet költői ösztönössége és az egyszerű emberek szenvedélyes szerete- te hatja át. „A vér nem válik vízzé” és a „Kenyér 1 és a só” (A halhatatlan Marko) című regényei a forradalom után új életre ébredő faluról szólnak.

A szó szovjet művészei következetesen érvényesítik azt a gondolatot, hogy mindenki felelősséget visel az emberiség sorsáért, mindenért, ami a világban végbemegy. Fegyin trilógiájában, amelyet a nemrég megjelent „Tábortűz” című regény tesz teljessé, nyomon követi, hogyan alakult ki a kommunista Kirill Izvekovnak, valamint feleségének, Parabuki- na művésznőnek, Cvetuhinnak, Itagozinnak és több más a forradalmat, a polgárháborút és a fasiszta megszállókkal vívott Nagy Honvédő Háborút átélt hősének a jelleme. Emberi sorsok bontakoznak ki előttünk — a történelem sorsdöntő pillanataiban, — s az egész nép sorsának tükröződését látjuk bennük.

Nyilin, Tyendrjakov, Zalgin és sok más szovjet író könyvei az ember iránti közömbösséget ostorozzák. Szerzőik az emberi méltóságért vívott harcban látják esztétikai ideáljaiknak megvalósulását.

Tyendrjakov már a „Gödrök”ben szeriibeszállt az emberek iránti lélektelensággel, bürokrata szemlélettel. Legutóbbi művében, a „Rövidzárlat”-ban bemutatja az embertelen vezetési stílus következményeit: — az emberek elvesztik egyéniségüket, megfosztják őket kezdeményező készségüktől, önállóságuktól.

Az SzKP XX. és XXII. kongresszusa után a társadalmi élet minden területén, s különösén az irodalomban és a művészetben teljes erővel érvényesülnek a humanizmus eszméi. Sokat és igen érdekesen beszéltek erről az írók és az irodalmárok azon a vitán, amelyet a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Világirodalmi Intézete és a Szovjet írók Szövetsége közösen rendezett nemrég „A humanizmus és a mai irodalom” címmel. A vita az emberi jóság értelmezése, a jövő művészete, korunk hősének ábrázolása, a mai burzsoá művészet anti- humanizmusa körült folyt. Ez az eszmecsere még egyszer aláhúzta, bizonyította, milyen nagy jelentősége, fontos szerepe van a mai szovjet irodalom és művészet fejlődésében a humanizmusnak.

Fordította: Szathmáry Gábor

Ideje lenne már

Ideje lenne már anyámhoz hazamenni, bizony, ideje lenne már életem vétkeit megbánni, vezekelni, bizony, ideje lenne már felszállni szesztömény-időben, s menni-menni, bizony, ideje lenne már sorsa-szitt madonnám csókolni, megölelni, bizony, ideje lenne már.

Ideje lenne már magam is összeszedni.

bizony, ideje lenne már éez.engés nélkül is cscppekben megeredni, bizony, ideje lenne már

fűszálként serkenni, megbújni szívben, szóban bizony, ideje lenne már tüzelni a közös emberség-kandallóban, bizony. Ideje lenne már.

ANTALFY ISTVÁN:

Fáradt vagyok

Fáradt vagyok.

Két súlyos szó. Nem is szabadna tán kiejtenem, leírnom.

De most, e hosszú nap után, amikor már minden pihen, s lejár a tegnap felhúzott kis órám. a feketék zsongó hatása tart még, és elmélázva nézem ezt a kedves képet: alszotok már, lányom babáját szorítja magához, fiam fején — már nagy fiú! — haiháló...

most elmondhatom.

fáradt vagyok...

E kor küzdelmei,

s a felelősség — mindenkire vár! — ez a kenyér édes, mindennapi, de verejtékes kenyér, ez a harc, a közös, szép jövőért, ez a tegnap

csatája, ma küzdelme, holnap ára, hogy elmondhassam: megdolgoztam érte, és éreztem a súlyát: az enyém is e kor gondjai, nehézségei, s felelőssége — és* már nem is széeven leírnom most, e téli éjszakán abbahagyva — nem befejezve! — munkámat, most, fáradt vagyok már... de megéri, és én tudom, miért...!

Kegyetlen volt a büntetés; vajon Jci viselhette volna el, hacsak nem a későbbi századok vad anachorétái, akikegy vérszomjas isten láthatatlan oltárán bizonyos egészségtelen kéjérzéssel átdozták fel testük vágyait és ápoltságát, elméjük nyugalmát és épségét, akik csontra száradt bőrrel, gubancos szakállal és háborodott lélekkel csak azért éltek késő aggságukig, hogy megmutassák gyűlölik az életet és megvetik ajándékait. Tan- talusz nem volt egy ezek közül, még hozzájuk hasonló sem volt. Fiatalo-n meghal t a vágya kozást á l, az éhségtől, a szomjúságtól, amit — mint mondottuk —, kegyetlen büntetésként mértek rá az Olümposz urai. Meghalt, mert semmi örömet nem talált a lemondásban, meg sem érti, ha valaki e?t magyarázza neki, talán nem is lehetett görög nyelven ilyesmit mondani.

Tantalusz meghalt és Hades urai, akik mindenről tudtak, ami a földön történik, s különösen jól értesültek érkező vendégeikről, a legnagyobb részvéttel várták. Mert az alvilágot is görögök lakták, és ők is úgy tartották, hogy élete-, halála egyformán értelmetlen, annak, aki nem élvezhette kedvére a termőföld és a gazdag tenger szépségeit, a jó gyomor és az erős ágyék örömeit.

Sajnálták hát Tantaluszi, különösen, mivel Hades felé vezető útján a Léthe folyót is elvétette, s a feledtető víz híján az egész szomorú alvilági örökkévalóságon át emlékeznie kellett volna a földi életében elszenvedett kínjaira, a számára elérhetetlennek ítélt szépségekre és jóságokra. Ez sok, — mondták Hades urai, — ennyi büntetést nem érdemelt, nem

iszom, mert élni szeretnék, nem felejteni.

A lélek-árnyak, akik már időtlen régen megmerültek Léthe vizében és ittak belőle, nem értették Tantaluszi, de tisztjükhöz híven jelentették Hades urainak, mit végeztek.

A magas vezetőség körében némi döbbent riadalmát keltett a hír. Megidézték Tantaluszt és felszólították, adja elő indolcait, miért nem

együtt a földi életben. Ha tied lett volna minden, amire vágytál, ■ most felejtésért könyörögnél.

— De nem volt az enyém semmi sem — mondta Tantalus£ és elfordult. — Élni szeretnék, vagy legalább emlékezni

mindarra, ami nem volt az enyém.

Szótlanul forgatták magukban Hades urai a különös szavakat. Egyszerre járt a gondolatuk, egysuhant át a földi létbe, Agrippos néven, s fiatalsága minden vágyával ízlelte a gyümölcsöt, a bort, a nőket. Aztán az érett korba lépett és megnövekedett erővel nyúlt az élvezetek után. Szerencse kísérte életútját: hatalomban, vagyonban és sikerekben gyarapodott évről évre.

— Agrippos az istenekhez hasonló, — mondta mindenki, mert elkápráztatta

is kapott még emberfia. Enyhülést kell szereznie Tantalusz- nak, legalább részben jóvá,tenni a kegyetlenséget, amit a. fényben fürdő olym- posziak Tantaluszon elkövettek. Feledje kínjait, merüljön a Léthe vizébe és kortyoljon belőle.

Három rendkívüli követ közölte Tanta- lusszal Hades urainak kegyét. Ö azonban nem kért belőle. Az árny-küldöttség tagjai tanakodtak, majd kérlelték Tantaluszt: másítsa meg elhamarkodott szavait és éljen a páratlan alkalommal, igyék a csodálatos vízből, amely elviselhetővé teszi a gyászos elmúlást és a fénytelen alvilágot.

— Nem iszom — mondta Tantalusz szomorúan, de határozottan. — Nem

akar élni a kivételes keggyel, amit felkínáltak neki.

— Én láttam a

gyümölcsöt, láttam a bort, és láttam a széptestű nőket — mondotta, majd szomorúan elhallgatott, és csak unszolásra folytatta: — Csak

láttam... Ha jót akartok, tegyéték velem, hogy ehessem a gyümölcsöt, igyam a bort és öleljem a nőket.

Hades urai így feleltek neki:

— Tudod, hogy innen ,nincsen visszatérés. Nem jobb len- ne-é elfelejteni mindazt, amiben nem volt, és nem is lehet többé részed?

— Nem, mondotta Tantalusz szomorúan, de határozottan. — Inkább emlékezem egyik örökkévalóságtól a másikig.

— A jó rosszal jár

szerre jutottak odáig, hagy Tantalusz makacssága ellene mond az alvilág törvényének, megbontja a nyugalmas rendjét. Aki, nem felejt itt, hanem konokul emlékezik, nem is tartozik ide, Tantalusznak vissza kell térnie a földre, hogy a betelt vágyak, a csömör és a feledés fokain át kerüljön vissza megint a sötét mezőkre és a számtalan árnyékkal együtt lengjen tisztán és meg- békélten, az idők végezetéig.

— Am legyen, — hangzott az ítélet — eredj, de álnéven, hogy Olymposz urai meg ne ismerjenek. A földön élhetsz, amíg eltelsz örömmel és szenvedéssel. Mohó vagy, tehát nem tarthat soká. Utána visszavárunk.

Tantalusz boldogan

őket életének szépsége és dicsősége.

De Hades urai csak mosolyogtak és várták, mikor éri el Tantaíusz-Agrippost a csömör, majd az elmúlás és feledés vágya. Újabb hosszú, gazdag évek múltak el, s Agrippos még mindig parázsló szemet vetett a nőkre, versenyt evett, ivott a fiatalokkal.

— Agrippos isten — mondták ötvenedik születésnapján hódolói és Hades urai nyugtalanul csóválták a fejültet.

Ezen a csodálatos pompával megünnepelt születésnapon történt, hogy Agrippos alkonytájt az erdőben barangolt, magányosan, boldogan, mámorosán az örömtől, hogy létezik. Hirtelen egy nimfa leb- bent elé, elbűvölten a fejedelmi férfiú

szépségétől. Amikor szóhoz jutott ámulatából, elmondta, hogy Dioskur isten leánya és leghőbb vágya, hogy az idegennek ajándékozhassa szerelmét. Már ágyat is vetett mohából, friss levélből. Agrippos merészet gondolt, és a nimfa kérdésére, hogy kicsoda, így felelt:

— Az isteni Agrippos, így neveznek. De sajnos halandó vagyok, és ezért nem is méltó egy nimfa kegyeire. Jobb nekünk, ha nem szereljük egymást.

A szép nimfa azonban hallani sem akart ilyen szigorú megkülönböztetésről isten lánya és ember fia között. De Agrippos ravasz volt és hajthatatlan.

— Egészen más lenne, ha egyformák lennénk — mondta, és úgy nézett a nimfára, hogy az a szerelemtől elbágyadva felajánlotta: lemond rangjáról, véglegesen földi leány lesz, csak szeresse őt Agrippos.

— Óh, ezt nem kívánhatom tőled — hárította el Agrippos. — De mi lenne, ha közbenjárnál Ze usnál, hogy tegyen halhatatlanná, mondjuk félisteni rangban ?

— Esküszöm, hogy megteszem — szólt a nimfa — csak szeress...

Agrippos szerette a nimfát, s az megtartotta esküjét.

Hades urai természetesen mindenről tudomást szereztek.

Es zavartan néztek maguk elé.

GYENES ISTVÁN