Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-25 / 276. szám
cÁ LaxeLezalaft Bodrogi Jancsi már második hete volt nagynénje vendégszerető házában, amikor egyik reggel — megvárván, míg a háziak elmennek hazulról —■, megkereste a villanyvasalót, s munkához látott Akkor még maga sem tudta pontosan, miért is kei1 a nadrágot kivasalni. Egész délelőtt dolgozott, konok buzgalommal. Életében először hajolt forró vassal nedves ruháról felcsapódó gőz fölé, hiszen azelőtt mindig anyja végezte az effajta munkát. Irma nénjét azonban nem merte megkérni erre, hiszen a drága lélek bizonyára furcsán nézett volna rá, ■ ha azzal fordul hozzá, hogy most, az augusztus végi, gyötrő kánikulában, vasalja ki a barna szövetnadrágját... Viszont a barna szövetnadrágot — élete első hosz- szú nadrágját — ki kellett vasalni mindenáron. Igaz: két hete függ a szekrényben, kilóghatta már a2 utazás törődöttségét, de hát ez nem elég: az élének vágni kell! Kegyetlenül nehezen ment a munka: hol az ujját égette meg a vassal, hol a fehér vászonruhát pörkölte drappszínűvé. Kilenckoi kezdett hozzá, féltizenkettő felé készült el a munkával, azzal vigasztalván magát, hogy minden kezdet nehéz. A vasalót aztán eltette, a nadrágot visszaakasztotta a szekrénybe, s nyugodtan várta Irma nénjét, s vele az ebédet. Erzsivel csak négykor volt találkozója. Mind a ketten most végezték az első gimnáziumot, s mindkettő azt mondta a másiknak, hogy a másodikat végezte. Noha már ötödik napja ismerték egymást, találkozót csupán most beszéltek meg egymással. Jancsi tegnapig voltaképpen észre sem vette Erzsit. Két vékony, szőke hajfonatát kislányosnak tartotta, — s tizenöt éves korában az ember Valahogy túl van már a kislányokon. De tegnap délután tovább voltak együtt a társasággal a strandon. s ő hazafelé menet Erzsi mellé került. Most, vasalás közben már nem Ss emlékezett rá, miről beszéltek a hosszú úton hazáig. Felködlött benne, hogy talán Shakespeare- ről — a Szentivánéji álmot ta vasszal látta a Nemzetiben — vagy talán a Hiúság vásáráról, amit nemrégen olvasott. De, az ördög értette ezt: akkor, ott az utcán valahogy alig figyelt a tulajdon szavaira. Mindegyre Erzsi két varkocsa himbálózott előtte, azokat bámulta, s szinte önkéntelen folyamatossággal dőlt belőle a szó. Egy kicsit csodálkozott is magán, hiszen régebben valóság, gal megbénult a nyelve, ha lányokkal beszélt. Igaz: két-három éve még a labdán, mozin kívül más alig érdekelte, esztendeje meg a könyvek varázsa kerítette hatalmába, s csak most, legutóbb tél végén, tavasz fakadtán változott meg minden körülötte. A csitri lányok, akikkel birkózva hompergett a porban, s akiknek varkocsát cibálta azelőtt, most j fölényes és soktudó pillantásokkal méregették, s neki egyre inkább melege lett ezektől a pillan- j fásoktól.' Nyár közeledtével azon t kapta magát, hogy egyre gyakrabban fordul meg a lányok után ha könnyű blúzukban, lebbenő abroncsszoknyájukban éllibbennek mellette. Nemcsak arcukra, bokájukra, s derekukra is irányult a szeme. Később ráébredt, hogy hangja mélyül, s hogy most már minden szombaton borotválkoznia kell. Ez május derekán történt. Aztán jöttek a vizsgák, majd a pécsi levelek, s Irma néni háromhetes meghívása, a szép bizonyítvány jutalmaképp. « Erzsi még nem volt ott a főpostánál, amikor odaért. Néhányszor elsétált hát a jókora épület előtt, s tán tíz perc múlva megpillantotta a kislányt. A Széchenyi tér felől jött, kék szoknyában, fehér blúzban. Jancsi nézte, s csepp szédülés! érzett »Érdekes — villant meg benne —, a lábát nem is néztem meg, csak a haját...« Nem is tűnődhetett tovább; a lány mát ott állt mellette. Kezet fogtak. — Hová menjünk? — kérdezte nyomban férfiasán. — Sétáljunk? Őszintén szólva, ezt szerette volna, nem akarta, hogy az ülés tönkretegye nadrágja gyönyörű vasalását. A lány hallgatott — Vagy inkább cukrászdába szeretnél? — kérdezte aztán, mert ebből a hallgatásból valahogy azt olvasta ki, hogy szép, szép a sétálás is, de a cukrász- sütemény se utolsó. »Persze — gondolta —, ilyenek a nők...!« Kedvetlenül libbentett egyet a nadrágján, hogy vegye már végre észre a lány azt a hibátlan élt, aztán azt mondta: — AJckor talán menjünk a cukrászdába. Megengeded, hogy meghívjalak? Erzsi ezt nem engedte meg, noha az indítványt örömmel fogadta. Ezen egy kissé elcivódtak, majd elindultak a cukrászda felé. Útközben Jancsi Balzacról beszélt. Nemrégen olvasta az Elveszett illúziókat; sokat beszélt és hevesen magyarázott Lucien Ru- bempréről. Erzsi szemlátomást érdeklődéssel hallgatta, néha szólt csak közbe, olyasmiket, késtíez- vén, hogy a pesti lányok mostaná ban kétrészes fürdőruhát horda nak-e inkább, vagy egybeszabot tat; s hogy divatszín-e még oda fent a rozsdabarna. Az irodalmi előadást ilyenkor hosszú másodpercekre meg kellett szakítania, s bizony eléggé nehéz volt visszatalálni az elvesztett fonalhoz. De mindannyiszor visszatalált. Lucien Rubem- préról még mindig sokkal köny- nyebb volt beszélni, mint arról, mennyire tetszik neki Erzsi szőkesége. Egész délután a cukrászdában ültek. Balzac után újra Shakespeare került sorra, aztán Gorkij, aztán Móricz Zsigmond. Erzsi annyi odaadással hallgatott, hogy Jancsinak nem volt szíve abbahagyni. Néha egymáséba tévedt a pillantásuk; olyankor gyorsan elkapta a szemét. Sötétedett, s már azon tanakodtak, hogy indulni illenék, amikor Jancsinak eszébe jutott, hogy kerek egy hete nem írt már a szüleinek. — Bocsáss meg egy pillanatra — mondta Erzsinek. — Csak átszaladok ide a trafikba, levélpapírért. írnom kell a szüleimnek, hazafelé menet majd bedobom a főpostán. Erzsi biccentett, s ő már indult is. Vissza jövet gyorsan megírta a lapot. Golyóstolla ugyan dacoskodott egy ideig, de néhány erélyesebb mozdulat után megtört, s tisztességgel rótta a sorokat. Erzsinek feltűnt, hogy a lap felül üres; a fiú nem "írt megszólítást. — így küldöd el? — kérdezte meglepetten. Jancsi ránézett. Éppen most kanyarította a sorok alá a nevét, s voltaképpen már várta ezt a kérdést. — Persze, hogy így! — szólt mindjárt határozottan. — Miért? Mit írjak? Drága anyukám és apukám? Férfiak vagyunk, mit érzelegjünk. Nem igaz? Az ér- zelgés asszonyok dolga! Azzal állt is fel, hívta a kisasz- szonyt, fizetett — érdekes, Erzsi most már engedte — s elindultak. A főpostánál a fiú tétován megállt. — No — mondta Erzsi —, hát nem dobod be a lapot? Ott a láda! — De igen — felelte gyorsan. — Csakhogy expresszlapként akarom feladni, régen nem írtam már haza. Bocsáss meg egy pillanatra! S már lódult is be a forgóajtón. Odabent megállt, kipillantott, nem figyeli-e a lány, aztán odahúzódott az írópulthoz, előkapta golyóstollát, s szédítő gyorsasággal odaírta a lap tetejére: »Drága Anyukám és Apukám«! Azzal zsebébe süllyesztette a lapot, s nyugodt lassúsággal kilépett a kapun. — No, feladtad? — kérdezte Erzsi. Megrázta a fejét. — Hosszú sor áll az alRak előtt, nem érdemes várni. Végeredmény, ben holnap így is megkapják... Igaz? — Igaz — biccentett a lány. Kimért léptekkel odament a postaládához, zsebébe nyúlt, s határozott, férfias mozdulattal útjára bocsátotta a levelezőlapot. Bárány Tamás SASS ERVIN: Az új világ morze-jelei Mátrához húz a csend és susog valamit. Az értelem vevőkészülékén felíródnak a jelek, aprók. kicsik, közvetlenek. A csend új nyelven beszél. Nem vet bukfencet, hogy nevess, nem súgja azt, hogy jöjj, szeress!.« Sző sincs most erről. — Keress még többet átfogó igazabb fogalmakat! — Ne tétovázz! — Támadj, ha támadni kell. Régi és mégis új jelekkel — Vésd fel az égre: bizalmatlankodók, aggályoskodók — — Félre! Józan fejeké a jövő. — Gondolkozol? — Tépelődsz? — Miért húzódsz el? A szótlanság és a rosszakarat nem egyre megy, botladozz csak, aztán — Cselekedj! — Alkoss véleményt! — Rázd fel a lelki szegényt! — Vitázz önmagaddal! — Térj meg diadallal! Magához húz a csend és susog valamit. Aa értelem felfogja az új világnak morze-jeleit. Az Crböl s az cmberszívekből szállnak e jelek. S «. jelekben egyetlen gondolat: A szó. a szív sohasem volt ennyire szabad. POLNEK ZOLTÁN: DAL Immár a gyöngyszínű fák csapkodó kénsárga szárnya sodorja tőlem lépteidet messze idegen, más határba. Szemedre emlékszem most S hűségedre amint elhagy lehet, hogy egyszer elfelejtlek de ma még felejthetetlen vagy. Lope de Vég a négy évszázada A spanyol dráma kezdetén Fernando de Rojos remeke áll, a 21 felvonásos Celestion, amely 1499-ben jelent meg nyomtatásban. A spanyol színjátszás ugyan már több évszázados múltra tekinthetett vissza ekkor, de Rojos darabja jelenti a fordulópontot, amikor a színjátszás, az egyház heves tiltakozása ellenére — miután két zsinat is hiába hozott tiltó rendszabályokat — igazi népszórakoztatás lesz, ahol a szabadtéri játékok állóhelyes közönségének, a mosqueterosnak tetszése jelenti a sikert, s haragja megbuktat szerzőt, darabot, színtársulatot egyaránt. A spanyol színház a szabad ég alatt játszott, rendszerint kora délután kezdődtek az előadások, s két, egymással szembenéző színpadot állítottak fel, hogy a díszletváltozásokra ne kelljen várakozni; amikor legördült a kortina, a közönségnek csak meg kellett fordulnia. s az előadás szünet nélkül folytatódhatott. A felvonások között rövid bohózatokat adtak elő, mert ez a telhetetlen közönség a tízperceket sem engedte kihasználatlanul. De nem csak ebben volt telhetetlen: állandóan új és új darabokat követelt, s egy-egy drámát nycle-Uz előadás után le kellett venni a műsorról. Milyen feladatot követelt meg ez a színésztől, akinek néhány nap alatt több ezer verssoros szöveget kellett hibátlanul megtanulnia, s milyen feladatot a drámaírótól, aki elveszett ember volt, ha nem tudott lépést tartani a közönség igényével. Igény pedig volt, hisz az 1630-as években már egyedül Madridban 44 színtársulat működött. A mosqueteros az első előadáson eldöntötte a darab sorsát, de a siker nem jelentett megállást a szerzőnek, mert a közönség nemcsak azt tartotta számon, hogy milyen az előadott darab, hanem azt is, hogy milyen termékeny a szerző. A világirodalmi Alarcón- nak, aki nagy műgonddal, lassan dolgozott, nem volt sikere, s Tirso de Molina is mindössze 300 színdarabot írt. Egy mai szerző fele ennyivel is beérné, főleg, ha tudná, hogy jórésze halhatatlan mestermű, a spanyol barokk azonban a bőséget szerette, azt a termékenysége^, aminek nem szab gátat semmi. Ezért lehetett az igazi drámaíró Lope de Vega, vagy teljes nevén Lope Félix de Vega Carpio, akit 2000 drámájával, ' megszámlálhatatlan versével, eposzával ma is a bőség csodájának tartunk, akinek életműve valószínűleg az írói teljesítőképesség csúcspontja. Négyszáz évvel ezelőtt született, 1562 november 25-én, Madridban, s a kortársak feljegyezték róla, hogy már ötéves korában latin és spanyol verseket írt. Tízéves, amikor az alcalai egyetem előadásait hallgatja, 13 éves korában pedig előadják egyik vígjátékát. A fiatal Lope életében ezután rövid katonai kitérő következik, 1588-ban ott van a nagy Armada katonái között, de hamarosan visszatér az irodalomhoz, s az utókor is valóban úgy látja, mint a tizenöt évvel fiatalabb Cervantes, monstruo de la naturaleza, a természet csodája. Közben még egy kitérő az életében: 1614-ben tagja lesz az inkvizíciónak, sőt egy olyan tárgyaláson is részt vesz, amelynek szerzetesvádlottját megégetik. Valószínűleg ilyen egyházi tevékenységéért kapta meg 1627-ben a teológia díszdoktora címet, amivel maga a pápa ajándékozta meg. Amikor 1635-ben meghalt. kilencnapos gyászt rendeltek el, s három püspök végezte a gyászszertartást. Az elmúlt négy évszázad nem egyformán értékelte, amihez hozzájárult hihetetlen termékenysége is, amiről valóságos legendák keringtek. Valóban nehéz irodalmi nagyiparoson kívül egyebet látni egy olyan íróban, aki arra is képes volt, hogy három óra (!) alatt írjon meg egy vígjátékot, méghozzá versben. De Lope valódi költő volt, aki egyformán ismerte a színpad, a hatás és a nyelv titkait. Mert a termékenység nem ártott művészetének: kitűnő versei egyetlen antológiából sem hiányzanak, a Macskaháború című vidám eposzát a legjobb komikus eposznak tartják, színpadi munkái pedig, úgy látszik, amíg színház lesz, mindig igazi sikert jelentenek. Mert a siker, még ennyi idő után sem lett hűtlen hozzá. Pedig Lope de Vega több, mint felszínes mulattató, nemcsak kitűnő vígjátékokat írt, hanem A gyilkos falut is, ezt a megdöbbentő erejű parasztdrámát, amely antifeudalizmusával már egy új korszak felé mutat Különös jelenség, hogy a spanyol irodalom alig hatott nálunk, a spanyol drámának pedig számottevő sikere nem is volt. De Lope de Vega útat talált a magyar közönséghez is. Derűs komédiája, A kertész kutyája immár évek óta egyik »kasszadarabja« színházainknak s valószínűleg az is marad.
