Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-16 / 217. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

★

Jh

MWMMMM

O DALMI MEL

s-^ases

JEGYZET

Rangel Ignatov t

A kórházban

A

z Eszterházy grófok harkányi birtokán volt a kórház. A front délen, a Dráva partján húzódott. Vagy fél hónapja minden csöndes volt az Első Bolgár Hadsereg bal szárnyán. Nappal az egyes frontszakaszokon folyt lövöldözés, de éjjel a süket csöndben, hallgatott a pusztaság, csak messziről hallatszott valami tompa morajlás. A Balatontól északra még nem csitultak el a harcok.

Az egyik kórházszobában középkorú katona feküdt. Elmúlt egy hét, amióta a kórházba hozták, s mind csak hallgatott, magába zárkózva, komoran, elkeseredve. A szobában fiatal, teltarcú ápolónővér teljesített szolgálatot. Csupa rózsaszín gömbö- lyűség, kedvesség volt ez a szép fiatal lány. Anka gyakran odaült Vaszil mellé is, megvizsgálta a mellén lévő sebet, majd levette fejéről a kötést. A bal szemüreg véresen tátongott. Egyszer Anka üvegszemet hozott, megmutatta a sebesültnek és nevetve, vidáman kötődött vele:

— Úgy megváltozol, hogy rád sem lehet ismerni! Betesszük ezt a szemet — és senki sem veszi észre, hogy nincs minden a legnagyobb rendben.

Vaszil merev arcán alig észrevehető mosoly futott át. Elkapta a- leány kezét és reszkető hangon Suttogta:

— És te... ha rád kacsintok, te mit szólsz hozzá?..;

Másnap levették arcáról a kötéseket. Megborotválkozott és most íiatalabbnak látszott.

Március elején néhány súlyos sebesültet hoztak és felkavarták. Nem tudta egykönnyen elfelejteni azt az éjszakát Szveti Durad mellett. Mindenre emlékezett, mintha csak tegnap történt volna..;

Szakaszukat átdobták a Dráván. Éjfélre járt az idő. A mély hóban kúsztak és már a dróthálót vágták át éppen, amikor felfedezték őket. Egymásután repültek fel a rakéták, felvillant sárga fényük. Aztán kialudtak. Vaszil az éles fájdalomra tért magához egy fészerben. Valaki Vaszil fölé hajolt — sovány, mocskos arc, vizenyős kék szem, s a vörös bajusz alatt torz nyúl- száj. Borszagot lehelt Vaszil arcába. Vaszil megértette, hogy az őr részeg, és ráébredt arra, hogy most valami rossz éri. Amikor magához tért, a Nap már nem vakított és a porszemek fényes kévéje sem ragyogott. Kifolyt a bal szeme, s az arcára rászáradt a megalvadt vér. Reszkető ujjakkal nyúlt szeméhez és egy szörnyűt ordított.

Ez történt Vaszillal azon az éjszakán Szveti Duradban.

H.

Néhány nap múlva sebesült németet hoztak a szobába, Emil Kuntzénak hívták. Vaszil feszülten figyelte. A sebesült német arca valamire emlékeztette. Vaszil a német ágya fölé hajolt, arcán szörnyű kifejezés ült. Csontos keze ökölbe szorult. Rámeredt a fogoly németre. Ugyanaz a sovány, mocskos arc, ugyanaz a vizenyős kék szem, a vörös bajusz alatt a nyúlszáj. A dühtől részegen elfelejtkezett magáról és felemelte öklét. Anka felsikoltott, rávetette magát Vaszilra és ellökte:

— Hogy mersz? — kiáltotta. — Hiszen sebesült. Te vadállat! Hogy merészeled?

— Jól van, jól van — suttogta Vaszil összetörtén, s a falnak támaszkodva elvánszorgott.

Lefeküdt, megmaradt szemét a mennyezetre szegezte és elgondolkozott. Délután Anka cigarettát hozott. Vaszil komoran figyelte. Amikor az ápolónő a német ágyánál állt meg Vaszil tompa hangja felsüvített:

— Ne adj neki!

Az ápolónő, fejét meg sem fordítva, reszkető hangon kérdezte meg:

— Miért? Miért ne adjak neki?

— Ne adj, csak annyit mondok!

— Itt mindenki egyforma.

— Nem egyforma...

S amikor látta, hogy a leány tétovázik dühtől vörösen kiabálta:

— Barátaim, ő szúrta ki a szememet... minden ok nélkül!

A szobában feszült csönd támadt. Anka arcát és nyakát vörös foltok borították. Felzokogott, odadobta a cigarettákat valakinek és kifutott a szobából. Súlyos csönd támadt. A sebesültek kerülték egymás tekintetét, s hallgattak. Vaszil is lecsillapodott..; Majd felállt vette takaróit, s átment a másik szobába.

A fogoly összeszorította száját. Arcvonásait a rémület eltorzította és arca halotti álarchoz hasonlított.

Néhány nap alatt leküzdötte rettegését és akkor közöny fogta el. Levágott lába nem fájt, már nem volt lába, s ő maga is már olyan, mint egy holttest, hát miért sajnálja önmagát?

Egy napos reggelen, cigarettáját szíva, a falon ébresztőórát pillantott meg. Látszott, hogy sérült. Elkérte félénk hangon a nővértől és felült ágyában. Nem volt szerszáma. Egy kiskése, körömráspolya volt csak, de valahogy szétszedte az ébresztőt, piszkálgatta a rugóját. Vele szemben bozontos, sárgásbajszú, idős férfi ült le. Kezét térdére fektette és feszülten figyelte Kuntzet. Az ébresztő nemsokára már ketyegett és kis mutatója lassan megindult a számlapon.

TÉNAGY SÁNDOR"

KÉT VERS

En már nem csitulhatok

Én már nem csitulhatok soha. megnőttem a bajnak, zavarnak, feldobom arcomat, szívemet nyavalyás, lázas zivatarnak.

Heves tűzön forralták vérem, most izgalmak próbája csábit, veszélyes lettem, szemem alján iátomást-védő szikra-pázsit.

Idő kell

Barkaág: kapkodó golyószóró, ne nyugtalankodj, megreped a váza; vadgalamb, piros hangokat szóló, mért épültél bele szobám falába?

Pihennék, de nem érzem a csöndet, jönnek békétlen, forró délutánok; idő kell, hogy sorra megköszönjek szerelmet, nótát, hazát, magyarságotI

— Na, nézd csak! — csodálkozott az idős szomszéd.

Egy órán belül a* ő órája is ketyegett már.

S a többi sebesült is Kuntze- hoz fordult. Megtört a jég. A német a sebesülteknek mesélt a feleségéről és Brandenburgról álmodozott. Ha vége lesz a háborúnak. hazamegy. De sok férfi nem tér már vissza. Nagy lesz a férfi becsülete Németországban. Majd nyit egy kerékpárüzletet és békében. csöndesen él. Nem lesz többé háború, nem lesznek többé lövészárkok. Torkig van már vele. Vaszil az erkélyen ült. Nem bírta tovább hallgatni. Nézte a napsütötte harkányi mezőket és kínlódva próbálta elfojtani dühét és keserűségét.

III.

Március 6-án a kórházban elterjedt a hír, hogy a németek áttörték a frontvonalat, bekerítették a harmadik hadtestet és Harkány felé tartanak. Kuntze ijedten figyelte betegtársait. Ki fog most vele törődni? Lehet, hogy most őt is agyonlövik, mint ahogyan ők azokat a sebesült oroszokat valahol Kolominónál. amikor visszavonultak? Március hetedikén éjfélkor a sebesülteket szokatlan lárma riasztotta fel. Fojtott kiáltások hallatszottak és az emberi zűrzavar közepette élesen sikoltoztak a szirénák. Vaszil magára dobta köpenyét és kiment az erkélyre. Hallotta a repülőgépek zaját. Sziszegő hang ütötte meg a fülét és azután tompa dörrenéssel robbant az első bomba. Az épület megremegett, balszárnya lángbaborult. Vaszil t undor fogta el, összeszorult a torka, remegett a lába. Gyorsan a szobába mént. A helyiség már üres volt. Csak a másik szobában lihegett, nyöszörgött valaki. A vértől borított arcú Kuntze fet- rengett ott, s körmével kaparta a padló deszkáit.

— Te vagy az? — suttogta Vaszil remegő hangon.

A német szeme kidülledt rémületében.

— Dögölj meg... kutya! Nem akarom veled bepiszkítani a kezemet! — mondta Vaszil és a kijárathoz indult. De mintha valami rettenetes teher nyomná a mellét. »Ha ő vadállat is. mi nem vagyunk vadállatok«.

— Nem, nem bírom...

De valami hatalmas erő visz- szahúzta a szobába. Teste verejtékben úszott. A tehetetlen ember fölé hajolt. Karjába vette és elindult vele kifelé. De a német a saját repülőinek bombaszilánkjától már haldoklóit,..

*

A drávaparti harcok befejeződtek. Vasárnap reggel volt Tisztán ragyogott az égbolt kékje. Vaszil, tarisznyával a vállán, át-| vágott az udvaron. A kijáratnál, az öreg fenyő tövében frissen hantolt sírt látott. Kicsiny sír volt. A végében keménypapíron, írás. Anka nem feledkezett meg a halottról:

Emil Kuntze. Elhunyt 1945.' március 8-án.

Kicsiny és gyönge volt a pa pírdarab, Vaszil látta, hogy nem fog sokáig tartani. És a sírdomb1 sem marad meg sokáig. A szelek és viharok nemsokára a földdel1 egyenlővé teszik és a sírban fekvő emberi testből sem marad meg semmi, még az emléke sem. Vaszil megborzongott, húzott egyet tarisznyája szíján és elindult Nyugat felé...

Karig Sára fordítása

a ki elmesélte, orvos. Sa- j/M ját bevallása szerint havi jövedelme háromezer forint körül mozog. Tehát nem szegény ember. Nincs oka arra, hogy szegénynek mutassa magát, ha úgy adódik a helyzet, de ezt nem is teszi. Jövedelmét megérdemli, tisztességes munkával keresi azt, nincs szégyenkezni valója miatta. Ú mesélte:

— Ismerősöm jött látogatóba Budapestről. Rokon is félig- meddig. No, mondom, ha már jön, megvendégeljük, amúgy istenigazában, ne mondhassa, hogy a kedves rokon mielőbb szeretett volna túladni rajtam. Az ebéddel nem volt semmi baj. Feleségem szeret is főzni, valahonnan borjúhúst is szerzett, meg sertést is. Olyan ebédet ügyeskedett össze, hogy a vendég, ha az illendőség engedi, bizonyára mind a tíz ujját megnyalja utána. Délután városnézés, séta. Egy kávé a Garay téri presszóban. A kávé jó volt, a séta kellemes. Aztán elkövetkezett az este. Vendéglőben vacsorázunk — határoztunk egy akarattal. Hová menjünk? Végül a Szabadság étterem mellett döntöttünk. Különböző meggondolások után ezt láttuk a legjobbnak. S ezután következett a meglepetés. A vendég, néhány percnyi üldögélés után hozzám fordul. Nagy zavartan, úgy mondta, hogy a feleségem ne hallja: _

— Öregem, látom, hogy nincs pénzed, azért választottál ilyen szegényes helyet. Ne gyerekes- kedj, van nálam pénz, mehetünk jobb helyre is. A pénz nem számít.

S ekkor, mi tagadás, dadogni kezdtem, ö meg biztatott, ne zavartassam magamat, megérti, nála is előfordul pénzzavar, de most éppen tele van a tárcája, hát csapjunk egy jó murit, valami igazi jó. valami fényes helyen.

rtddig a történet. így igaz, Ej ahogy . leírtam, legfeljebb nem pontosan ugyanezek a mondatok hangzottak el, de az értelme ugyanez volt. S ez az utólag elm,esélt beszélgetés adta az ötletét ennek a jegyzetnek.

Tényleg, hová is lehet vinni egy vendéget, ha minden áron vendéglőben akar vacsorázni? Félreértés ne essék, nem az étel minősége ellen van kifogás. Általában elégedettek lehetünk a szekszárdi vendéglők konyhájával. Egyik-másik kimondottan jó. De hát nem csak ebből áll a dolog, A bor minősége olyan, amilyen. Dicsérni túlzás lenne, erről viszont nem a Vendéglátó Vállalat tehet. Amilyet kap, olyat mér. Minden esetre, lehetne sokkal jobb is. Ránk férne. Tehát ez ellen sem lázadozom. Hát akkor?

ff

't akkor beszéljünk a környezetről, a vendéglők — elnézést kérek a kifejezésért, jobb nem jut eszembe — külleméről. Vegyük csak sorba, A vasúti vendéglő.

Olyan, amilyenek általában a vasúti vendéglők lenni szoktak. Bár lehetne tisztább, . lehetne csendesebb, s a kiszolgáláson is van még javítani való. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. A Télikert. Hm. Csak tavalyi tapasztalatokról számolhatok be. Ami hangulatosnak indult, később hangos lett. Nem kívánatos jelenség a kelleténél sokkal többször akadt és a végén már joggal beszéltek hivatalos és nem hivatalos helyen úgy a Télikertről, mint erkölcsrendészeti problémáról. Menjünk beljebb. A Kispipa. A legtisztább, a leghangulatosabb vendéglő Szekszárdon. De se több, se kevesebb, mint egy hangulatos kiskocsma. A Szabadság Étterem. Elnézést kérek, de nem tudok rá sok jót mondani. A tisztaság kifogásolható. A kiszolgálás kulturáltsága egynémely pincér esetében kifogásolható. Hangulata nincs, egy hodályszerű terem, ahol ember legyen a talpán, aki negyed óránál tovább kibírja. S a Kulacs? Hát, hát. Azt hiszem, ez a legtöbb jó is, a legtöbb rossz is, amit el lehet rá mondani. Az esti órákban minden rendjén, kiskocsma, ne is várjunk többet tőle. Éjszaka aztán már erősen romlik a helyzet.

Ezek után nem marad más, mint a két kerthelyiség. Ha a lehetőségekre gondol az ember, akkor elszomorodík. Ha az adott helyzetből indul ki, akkor tudomásul veszi, hogy fák árnyékában néhány asztal és szék, és kész...

Félreértés ne essék, nem szidni akarom én a szekszárdi vendéglőket. Csak abból indulok ki, ami van. A lehetőségekhez képest mindegyik birkózik, talán egyik-másik helyen igyekezetben sincs hiány. De vajon elég ez? Aligha.

Ugorjunk csak egyet. Alig húsz kilométernyire, itt van Bátaszék, Olyan vendéglővel, amilyet bármely város is megirigyelhetne. És soroljam tovább? Kurd, Hőgyész, Tevel, Duna- kömlőd, még talán Tolna is. S a nagyobb helyek közt a sorrend legvégén árválkodik — mit, árválkodik?, szégyenkezik — Szekszárd.

Qizerencsére, nem-szekszár- ^ di rokonaim száma nagyon kevés, pillanatnyilag nem is várok közülük senkit. Nem-szekszárdi barátom talán nincs is, tőlük sem kell tartanom. Mert ugyan hová tudnám elvinni este, ha éppen vendéglőbe, valami jobb helyre, valami fényesebb helyre, isten ments! azt már nem is merem mondani, hogy valami exkluzív helyre kívánkoznék.

Úgy járnék, mint a jegyzet elején idézett orvos.

Bizonyosan.

LETENYEI GYÖRGY

HEGEDŰS LÁSZLÓ;

SZEPTEMBER

Hűvösebbek az esték. Jólesik nappalonként a renyhe lángú Nap. Kicsit fáj néha a nyár színeit fakulva látni, foltos ég alatt.

Fájni kezd, hogy maholnap itt az ősz s elillan egy év, lassan életem. Gondolatom emlékeken Időz s felsajog egy félbemúlt szerelem.

Még egy jót fürödni a Balaton s Kapos langy vizében: csalna a vágy. Maholnap már szél fut borzongatón, fodrot szántva, hajtva habok hadát.

A kertek még bő gyümölccsel rakott fákkal hívogatnak. Sárgult levél alig száll még, olykor a felkapott nyárvégi por. A táj esőt remél.

Fogy a sárga tarló. Szántó lovak, traktor nyomán a föld új magra vár. Rőt fű takar kérges útpartokat s rozsdásul az öles tengeriszár.

A nagyváros kövén tovább megyek s gcsztenyelomb zörren lábam előtt. Zöld és hamvas fürtöt őrző hegyek várnak lassan, régi szüretelőt . . .