Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-09 / 211. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . JRODALMI MELLÉKLETE Kövér nő a porondon L órinak csak negyedóra múlva kellett fellépnie, de Herbert, az ügyelő — csupa idegességből — benyitott az öltözőjébe. Herbert mindig ideges volt előadás közben. A húszéves gyakorlat sem csökkentette izgalmát, amely a szakember és a családapa felelősségéből fakadt: a cirkuszból élt, hát kötelességének érezte, hogy minden ember, állat és kellék a helyén legyen, simán peregjen az előadás. Csak az egésznek a szagát bírta mind kevésbé; a por és a nyers húsok, az állatürülék és az emberi izzadság szag-orgiáját. Mindig kis üveg levendula-kölnit tartott a zsebében, egy előadás alatt a felét is zsebkendőjére permetezte, ezzel törölgette kövér, kopaszodó fejék Amikor Lórihoz benyitott, akkor is éppen végigsimított homlokán az illatos zsebkendővel. Lóri, a százötvenkét kilós erőművész, a nagyvárosi cirkusz egyik legszegényesebb attrakciója, mázsás karjára borulva aludt az öltöző tükrös asztala előtt. Legalább is Herbert azt hitte, hogy alszik, és vissza akart lépni. Lóri azonban az ajtónyílásra megmozdult és olyan különös hangot hallatott, hogy Herbert odasietett hozzá. Lóri sírt. semmi kétség. Csendesen sírt, ráborulva mázsás karjaira, melyeken egy-egy karcsú nőt szokott egyensúlyozni — ebben állt gyér, szánakozó tapssal honorált mutatványa — olyan lágyan, tésztásan sírt. mintha teste olvadt volna át könnyeibe. Herbert egyenként érezte, amint az izzadságcsöppek kibuggyannak kopasz homlokán. Villámgyorsan lemérte magában a lehetőségeket, ha Lóri ma nem hajlandó fellépni: korrekten bejelenti, hogy a művésznő betegsége miatt elmarad a szám. Nem szól semmit („a műsorváltozás jogát fenntartja magának az igazgatóság’’), vagy pedig néhány perccel tövább játszatja a kutyás zsonglőröket, hogy a közönség legalább a műsor tartamában ne rövidüljön. Legjobb lenne persze, ha Lóri fellépne. Minden más megoldás bonyodalmakkal jár, s ezt Herbert nem szerette. Éppen ezért nem a, sírás pka, hanem mértéke érdekelte elsősorban. Durvaság nélkül, de nagyon határozottan megfogta Lóri madárfején a szőkébe festett kamaszfürtöket, hogy az arcába nézhessen. Rögtön el is engedte, mert mind a két kezére szüksége volt ahhoz, hogy levendulát hintsen a zsebkendőjére és szemöldökétől a tarkójáig végigsimítsa vele a fejét. Lóri arca vörösből lilába játszott, alacsony homlokára odatapadt egy csomó a rövidre nyírt, hiperoxidált bozótból, és mintha sűrű, bőséges eső áztatta volna szét az arca helyén feltüremlett hústömeget. Mások könnyezésé- ben megható, ha látni a bánat hétforrását, a szemet. Lóri szeme eltűnt a nedves húspárnák között, és Herbert különben sem volt meghatódó természetű. — Bajod van? — kérdezte röviden, hivatalosan. Lóri megvető vállrándítással jelezte, mennyire ostoba ez a fel- tételezés. Mármintr hogy „amiatt” sír. vagy netán nem akar fellépni, harmincnégy éves korában és százötvenkét kilóval. Herbert a drága, izgalmas cirkusz-idő pazarlásának tartotta volna, ha tovább érdeklődik a mértéktelen sírás oka után. A lényegre tért: — Szedd össze magnd. Tíz perc múlva te következel. Semmi kérés nem volt e szavakban, sem a hangban. Egyszerűen tényt közölt, ami Herbert világismerete szerint ilyen helyzetekben leginkább hat a nőkre. A helyzet azonban kivételes volt, és Herbert világismerete hiányos. Szavaira még hevesebben patakzottak a könnyek a láthatatlan, bedagadt, a test rej tekébe visszaszorított szem-forrásokból. Herbert, világismeretében és határozott fellépésében csalódva, zavarában variálta előbbi, nagyon egyértelmű kérdését: — Mi bajod? Hangjában ezúttal részvét csendült — részvét önmaga iránt, hogy jönnek a bonyodalmak: de a nők hajlamosak arra, hogy javukra értsék félre az ilyesmit. Lóri is elérzékenyült. Az ügyelő felé fordította vak-arcát, melyen szünet nélkül szétáradtak a láthatatlan eredetű könnyek. — Herbert — fuldokolta — semmi értelme az egésznek ... Az ügyelő kiegyenesedett. Pontosan tudta e szavak értelmét. Húsz év alatt körülbelül tízszer hallotta. OroszJánszelidítőktől, bohócoktól, salto-mortalés artistáktól. Amikor idegeik felmondták a szolgálatot, és tíz perccel a számuk előtt kijelentették: soha többet! A férfiak gyilkos komorsággal, a nők hisztériás könnyek között. Csak kétszer kellett a számot kihagyni, a többieknél használt gyengeségük határozott, erélyes lekicsinylése. — Megmarhultál — mondta Herbert —, majd elmúlik. — Aztán folytatta, magyarázatképpen: — Tudod, mit jelent ez: fegyelmit, vizsgálatot, gázsimegvonást, ha ok nélkül marháskodsz. Herbert világismerete nagyjából a következő hatást várta e kemény szavaktól: Lóri felemelkedik, letörli könnyeit, kezet szorít vele és hálás lesz, amiért megmentette őt az erkölcsi meghur- colástól és az anyagi veszteségtől. Lóri azonban újra mázsás karjára borult, és Herbert számára teljesen érthetetlenül ezt mondta: — Sajnálj... sajnálj egy kicsit. Semmi értelme az egésznek... tl'erbert azonban önmagát sajnálta, és akaratán kívül álló erők ösztökélésére ezúttal minden gyön gédséget nélkülöző mozdulattal markolt Lóri kamaszfürtjeibe. Nem azért, hogy lássa rémületei vak-arcát, hanem hogy a lelkére beszéljen: — Hat perced van! Hat perc múlva kimész a porondra! Azt se tudom, mi van kint! Temiat- tad! Állat vagy? Mit gondolsz, mi vagyok én? Van munkaerkölcs, vagy talán a munkafegyelem neked semmi? Fegyelmit kapsz! Ha az orvos nem mondja, hogy olyan bajod van! Észnél legyünk! Kirohant. Nem is annyira haragból, vagy megvetésből Lóri iránt, hanem a félelemtől, hogy távollétében nem ment minden simán a porondon, fennakadás lehet az istállók, ketrecek és öltözők körül. Lóri madárfeje visszaesett mázsás karjára. Sírt tovább, olyan természetesen, mint ahogy a lélegzetét sem tudja megállítani az ember. Az ajtó újra nyílt. Biztosan Herbert — gondolta — visszajött, mert elfelejtett valamit megmondani. Talán azt, hogy börtönök is vannak a világon. A csendre nézett fel. Nem Herbert állt az asztala mellett, hanem Dodó, a bohóc. Még nem festette ki ráncos és szomorú arcát, csak a vörös parókáját tette fel. Meg a bő-bugy- gyos lebernyeg tekeredett vézna teste köré, s ahogy az előbb Lórihoz sietett és ijedten hajolt fölé, keze belegabalyodott a ruhájában elrejtett madzagba; ettől égnek állt vörös haja. — Mi az, Lóri? — kérdezte mókásan tragikus arcával. — Herbert az oroszlánok elé akar dobni: fegyelmiről ordítozik. Mit mondtál neki? — Semmit — zokogott a „világattrakció”. — Azt mondtam, hogy az egésznek semmi értelme. Mi az a fegyelmi? Dodó észrevette a tükörben, hogy vörös haja égnek áll. Nadrágzsebébe nyúlt és egy mozdulattal helyrehozta. — Az egy bizottság. Kitolhatnak veled. Nem akarsz fellépni? — Nem! Minek? — mondta Lóri, de most nem feküdt a karjára. Dodót szerette, szembenézett vele rémületes arcával. — Hát persze ... Dodó bugyogója zsebébe dugta a kezét és hozzátette: — Akkor is fel kell lépni. — De minek? Úgyis megdög- lök' Akkor minek?! A bohóc lehorgasztotta a fejét. Tudta, hogy Lórit délelőtt a cirkusz kocsija a szívkórházba viszi. ott injekciót kap. estig fekszik otthon, egyedül, hétkor megint érte megy a kocsi, és nyolc- tízkor fellép. Két karcsú, fiatal nőt tart mázsás karjain, letérdel velük, megforgatja, fölemeli őket, a zenekar tusst húz, a közönség pedig gyéren és hátborzongva tapsol... Lórit akkor szerződtették, amikor majdnem mindenki jó volt, aki csak jelentkezett, mert váratlanul elmaradt egy külföldi társulat vendégszereplése. — Mondott valamit az orvos? — kérdezte Dodó, gondterhelten és tárgyilagosan, ' mert neki is szívtágulása volt. Lóri az ajtóhoz ment, ráfordította a kulcsot. Testének ijesztő súlyához képest parányinak tűnt a lába és most is könnyedén lépkedett. A bohóc ijedt mozdulatot tett, mint aki elől elvágták a menekülés útját, Félórája volt még a jelenéséig, mégis félt. hogy elkésik és kellemetlenségei támadnak. Lóri visszament az öltözőasztai- hoz, leült és szárítani kezdte köny nyeit. Dodó a tükörben nézte őt, de aztán elfordult. Zavarta a vörös paróka a fején. — Az orvos ma nem szólt semmit. Nem is nevetett — mondta Lóri. — Az orvosoknak sokszor van rossz kedvük — legyintett Dodó, meggyőződés nélkül, mert egyszerre mindent megértett, ö is gyakran járt orvoshoz, és arra gondolt, nagy baj lesz, ha egyszer nem tréfál vele ... — Mindig mosolygott, ha meglátott — folytatta Lóri könyörtelenül. — De ma mérges volt. Megmérte a vérnyomásomat, hallgatta a szívemet és mérges volt, amikor injekciót adott. Dodó. mi értelme van az egésznek? — Ne sírj. Ha nem lépsz fel, fegyelmit kapsz. Az se jó. Nem mondott semmit? — Nem. Dörömböltek az ajtón. Herbert hangja fenyegető volt: — Lóri, te következel! Azonnal ... Lóri felemelkedett, mint egy-■ 'l’-nö. — Kuss' — mondta. — Utolsó- előtti számnak betehetsz. ^Folytatás a 6. oldalon.) ■ JEGYZET 7V em kongatok vészharan- ^ ” got. Erre semmi okom nincs, mert az eredmények önmagukért beszélnek és még ak- koi is reménykeltőek a jövőre nézve is, ha néhány szépséghiba máris előtűnik. Hangsúlyozom, szépséghiba és nem strukturális baj. Hanyagság, nemtörődömség, a nehézségektől való visszariadás, a könnyebb út választása, kényelmesség. Ezek szülik a kudarcokat, termelik a szépséghibákat, amelyekre ha nem figyelünk fel, súlyosabb következményekkel járhatnak majd idővel. A felnőttoktatásról van szó, a dolgozók esti iskoláiról és a levelező oktatásról. Amint mondtam, az eredmények nagyok. Azokkal végeredményben elégedettek is lehetnénk, de a megelégedettség veszedelmes dolog, mert elkényelmesedést szülhet. így hát elégedjünk meg azzal, hogy büszkén könyveljük el az eredményeket, azt, hogy ezrével ülnek az iskolapadba esténként felnőtt, meglett emberek, és pótolják az egykor önhibájukon kívül, vagy önhibájukból mulasztottakat. Erre lehetőség van, élnek a lehetőséggel. A mi megyénkben is évente több tucat olyan felnőttet bocsátanak útjukra az iskolák, kik most, esetleg már deresedé fejjel végezték el a nyolcadik osztályt. Együtt hajoltak a tankönyv és az irka fölé fiukkal, lányukkal, esténként. amikorra már elfogyott a napi munka. Mások nem álltak meg az általános iskolai bizonyítvány megszerzése után, hanem középiskolában folytatták, mert az igények nőnek. EJ ol van hát a baj, az a bi- zonyos szépséghiba, ami miatt, ha vészharangot nem is kongatok, de mondom, mondom mert vegyük elejét a hibák növekedésének. Túlságosan, a kívántnál sokkal nagyobb a lemorzsolódás. A beiratkozások még rendjén mennek, aztán jörjnek az első nehézségek, s a beiratkozott otthagy csapot, papot, abbahagyja a tanulást. Mi az oka ennek? Bizonyosan több okát is lehet találni. A tanmenet és a tananyag összeállítása sem egészen jó, bizonyos az is, hogy a rendes tagozatos tanulók számára készült tankönyvek nem egészen felelnek meg a dolgozók esti iskolája hallgatói számára. Ez az egyik oldala a dolognak, nem a súlyosabbik, bizonyítják azok, akik már befejezték tanulmányaikat ilyen adottságok mellett. A veszélyesebb a másik oldal, nevezetesen az, hogy a tanuló beiratkozik, aztán az első nehézségtől visz- szariad, legyint egyet, s otthagyja az iskolát. De, ha vállalatánál, hivatalában, az üzemben, ahol dolgozik nem nyugodnának bele ebbe a vállrándításba, hanem biztatnák a tanulás folytatására, véleményem szerint, kevesebb lenne a lemorzsolódó. Most hadd mondjak el valamit, amit akár javaslatnak is lehet venni. (Zárójelben: Nem akarom a vállalatvezetőket, igazgatókat még egy újabb kötelezettséggel molesztálni, van nekik gondjuk, bajuk éppen elég, sokszor túlontúl is sok, de talán néhány kevésbé fontosat el lehetne hagyni annak érdekében, hogy a fontos megfelelő helyet kapjon a tennivalók között.) A prémium, köztudottan, nem rossz dolog. Minden vezető — már aki olyan helyen dolgozik, ahol prémiummal is jutalmazzák az átlagosnál jobb munkát — arra törekszik, hogy rászolgáljon a prémiumra. De a prémiumot félti khez kötik. Sokfajta felté- tc :: Elhiszem, valamennyi feltétel nagyon fontos, mert a vállalat munkája a feltételek teljesítése nélkül nem lenne teljes értékű. Tehát jó, szabjunk feltételeket. Aztán vannak a prémiumból kizáró okok. Ezekre is szükség van. Viszont egyet nem tartok helyesnek. Mégpedig azt, hogy a vállalatvezető hetvenhétféle dologban anyagilag is érdekelt, de abban nem, hogy beosztottjai tanulnak-e, járnak-e iskolába? (Most nem beszélek azokról a beosztásokról. amelyek iskolai végzettséghez kötöttek.) Talán nem lenne érdektelen azon gondolkodni, ne tegyék-e érdekeltté a vezetőt abban is. hogy beosztottjai hogyan tanulnak, meg- szerzik-e az általános műveltség alapját jelentő iskolai végzettséget. TX/Tindehhez persze arra is szükség van, hogy maguk a vezetők járjanak elöl jó példával. Mert erkölcsi alapja csak annak van tanulásra serkenteni másokat, aki maga sem ül habárain, hanem képezi magát, mind nagyobb ismeretanyagot igyekszik elsajátítani. LETENYEl GYÖRGY < PÄKOLITZ ISTVÁN: E ml éh Az augusztus tűzesője úgy zúdul a háztetőre, mint azon a délelöttön. melynek rettenetét őrzöm — az eltikkadt hangulatban most is üres-mozdulatlan az utcaszög, falomb, árok — én meg szinte arra várok. ami akkor váratlanul itt, a Resch-boltnál rám borult: várom, hogy a Bolond Pali tüzet fog majd kiáltani. Ha egy ember, ha egy madár — de itt, de most még az se jár; várok az emlékbe hullva — dél lesz negyedóra múlva —, feszültség szorongat, amely többet aligha bírhat el: a fölparázsló csönd alatt már-már lobban a pillanat. az a mindig-jövő, ami nem bírja terhét tartani s nyugtató föloldásra vár, akár élet, akár halál: na most! — s már szinte hallani — de nem kiált Bolond Pali; a megbillenő lomb alatt sóhajjá lesz a pillanat s kék burát borít rá az ég — a boltból Resch bácsi kilép, toronyórán a dél időt lesi, mint harminc év előtt.
