Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-23 / 223. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7. ODALMI MELLÉKLETE A giccsről és a versről „CSUPA KÖNNY A SZO­BÁM” — A tavasszal egy érde­kes, tanulságos kiállítás járta az országot. Csupa művészi se- lejtet, szemetet láthattunk a tár­lókban és a paravánokon. A rendezőknek épp az volt a cél­ja, hogy a giccs tömény adago­lásával hassanak a nézőre. így is hívták: giccs-kiállítás. Sokan láttuk, s azt hiszem, kicsit izgulva, kicsit félve jár­tuk végig a termeket, önma­gunkat akartuk ellenőrizni. Any nyi rosszat hallottunk már a giccsről, a lakásdíszítésben még ma is uralkodó ízléstelenségről, hogy óhatatlanul fölmerült ben­nünk a kérdés: vajon nem let­tünk-e mi is szolgájává; a szobánkban főhelyre tett kép vagy porcelán másolatát nem látjuk-e viszont ezen a kiállí­táson? Persze a giccs nemcsak a fes­tészetben, a képzőművészetben üti föl a fejét, jelen van a mű­vészet más területein is, a ze­nében, a filmen, a színpadon — és az irodalomban is. Mi a közös vonás egy gics- cses képen, egy giccses dalban, egy giccses írásban? A giccs az emberi léleknek a szépre, a művészire törekvő igényét hamisítvánnyal pótolja. „Kifogja a szelet a vitorlából” •— ahogy mondani szokták. A giccsben is van valami „mű­vészi”: a tettetett, a csinált „szép”. De ez úgy aránylik az igazi műalkotáshoz, az igazi széphez, mint a zacharin a kris­tálycukorhoz. A giccs: pótszer, az igazi művészet pótléka. Ha­misítvány. Az irodalmi giccs a próza te­rületén mint ponyva vagy best­seller jelentkezik, a költészet­ben főként a dalszövegekben, a slágerben foghatjuk fülön. Az irodalmi giccs lemond az erede­tiségről, megelégszik a másolás­sal, a kész, patent-formák is­mételgetésével. A közönséget le­szoktatja a gondolkodásról, az eredetiségről, az egyéniségről, az önállóságról. Mit törje a fe­jét a szerelmes fiatalember ud­varló bókokon, amikor minden helyzetre kész szöveget, sőt ver­ses szöveget talál a dalos füze­tekben. a „szív küldi” műsorá­ban, a szórakozóhely énekes­nőjének repertoárjában — sazt dúdolja a lány fülébe. Vannak giccses témák, helyzetek, törté­netek is. de az irodalmi giccs főleg a stílusban, a kifejezés- módban hódít. A hatásos szó­kincs, az illatos kifejezések elő- rángatása — ezzel él az irodal­mi giccs. A recept: vegyél tíz szót — szív, könny, Hold, sze­relem, bánat, egyedül, éj, má­mor, láz, csók —■, rázd jól ösz- sze, adj hozzá egy kis kötő­anyagot, és kész a vers, meg­van a biztos siker. Ez az! A biztos siker! Amíg az igazi művész mindig el­mondhatja József Attilával: „az én vezérem bensőmből ve­zérel”, — addig a giccsőrt „al­kotásra” csak az olcsó, gyors, könnyű és biztos siker ösztön­zi. Azt szokták mondani, hogy a giccs ellen nem lehet harcol­ni, mert azt a „tömegek” igény­lik. Kétségtelen, az „Apu hód med bé’-nek, meg a „Doktor úr”-nak, meg a „pancsoló kis- lány”-nak mindig több hallga­tója lesz, mint például egy Ady- versnek. Csakhogy más a kö­zönség ízlésének nevelését és növelését szolgálni, és ismét más a közönség ízléstelenségét kiszolgálni. S akikre az előbbi bízatott, nem engedhetik meg, hogy az utóbbinak még ma is legyenek haszonélvezői és vám­szedői. * NEM ÉRTEM!.— Hogy lehetett ilyen verset írni?! — Műiden költő egy kicsit bolond. — Minek nyomtatták ki ezt a verset? Papírpocsékolás az egész. ■— Nem értem! Csak a szava­kat olvasom, de nem találok köztük összefüggést. — A költészet haszontalan időtöltés. Ha nem is minden utcasar­kon, de még mindig lehet hal­lani ilyen véleményt. Konyha­bölcsesség, mégis sokakat meg­ejt. Persze, könnyű megtalálni ezeknek a megjegyzéseknek a közös gyökerét: a költészet — valami szokatlan, valami nem hétköznapi; megértéséhez a puszta ráció, a gyakorlati ész nem elég. Az is igaz, hogy a mai vers megközelítése talán nehezebb, bonyolultabb, mint — mondjuk Petőfi vagy Arany költészeté­nek a megértése. De lényegé­ben mindenfajta költői alkotás befogadásához a vers sajátos művészi kifejezési eszközének, a költői nyelvnek az ismerete- értése szükséges. Lássunk egy példát! Petőfi SERFÖZÖ SIMON: Ők vettek váiiukra Szénásszekér-döccenéses utak ébresztettek, legelésző tanyák, párolgó erdő-verítékcseppek, harmat-áztatott. hajnali kapák. Ök vettek váiiukra. a cserepes ajkú, mezőkre tartó parasztok, fácán-suhanású pusztáikon ténfergő szél-buggyanás vagyok. Szívem fűzfák esti zokogása, egy darabja a folyópartoknak, por-farkú szekerek dúdolása az alkonyi ringó falvak alatt. LUKACS MIKLÓS: ŐSZI SZONETT Lomha gálya, evez a Nap égi óceán kék vízén, ősz szelekbe hull ntár a fény a rozsda-kontyos fák alatt. Ökörnyál libeg a légen. Még fellobban a nyár, mint vén' lány, ha sejtett csók ég szívén, I — még jó künn a kerti székben. De ott. a hajnali dombon, dér csillog már. gyöngy a lombon. Zizzen az avar s hirtelen Megrebben a rótt szilvaág. A fényen fecske villan át, szárnya alatt a végtelen... egyik legismertebb verse A XIX. század költői. Hogy mond­ja az utolsó előtti versszakban? Miért és meddig kell küzdeni az igazi költőnek? „Ha majd a bőség kosarából mindenki egy­aránt vehet, ha majd ...” stb. Ha konyha-bölcsességgel köze­ledem a vershez, nem jutok to­vább, mint hogy a költő bizo­nyára egy akkora és olyan fűz- fakosátfa gondolt, amely tele van mindenféle jóval, amelybe majd mindenki egyformán bele­nyúlhat. Nyilvánvaló, nem erről van szó. Nem szabad komolyan ven­ni a szavak elsődleges értelmét, mert akkor szamárság sül ki. Meg kell keresni azt a másik, jelképes, az igazi jelentést. Föl kell fejteni a vers nyelvi bur­kát. A „bőség kosara”: az anya­gi jólét szimbóluma. S az idé­zett verssor értelme: Akkor lesz jó, akkor állhatunk meg, ha majd a gazdasági egyenlő­ség megvalósul. így viszont már nem költészet, hanem publicisz­tika vagy közgazdaságtan. Nem mondjuk, hogy a gondo­lat, az értelem elhanyagolható a művészetben. Viccnek is rossz, amit állítólag Ignotus mondott az egyik Ady-versről: „Vesszek meg, ha értem, de gyönyörű!” — De az is igaz, hogy az egyoldalú, racionalista, vulgáris felfogás sem alkalmas a költészet megértéséhez. Tu­domásul kell venni, hogy a vers — művészet. Magán viseli a művészi alkotás sajátos jegyeit. Amennyire egyoldalú a műalko­tást az ösztönösség körébeutal­ni, ugyanannyira torz felfogás az is, amely rideg ésszel, prak­tikus igazságok keresésével kö­zeledik a vershez. Érzelmi átélés nélkül nincs vers-értés. Kifinomult fül, bel­ső hallás és figyelem kell ah­hoz, hogy a vers kitárja rejtett szépségét és értelmét az olvasó előtt. De ez nem olyan ördön­gösség. Megszerezhető, kialakít­ható érzékenység. Csak egy kis alázat meg türelem kell hozzá; A költő talán napokig rágódik egy versbeli megoldáson, egy nyelvi fordulaton, egy pontos jelzőn (a kéziratokon látható rengeteg javítás erről tanúsko­dik) — s á felszínes olvasó egy­JEGYZET- v^/WV/VLnZA3Ay\yüCÄ Nem szoktam, címet adni a jegyzeteknek, beszéljen önma­gáért az írás, de az itt követ­kező elé kívánkozik. Tehát a cím ■ A félbemaradt tárgyalás JELENET Szín: Hivatali helyiség. Két íróasztal, néhány szék, képek a falon. Szereplők: Csoportvezető. Elő­adó. Másik előadó. Újságíró. Történik: 1962. szeptember első napjaiban, az iskolaév kez­dete után. Csoportvezető és Előadó egy­másnak szemben lévő íróaszta­luk mellett ülnek, munkába te­metkezve. Kopognak az ajtón. Belép Másik előadó és Újság­író. Székkel nem kínálják őkei, úgy, hogy a beszélgetés során Csoportvezető és Előadó ül, Má­sik előadó és Újságíró áll. Másik előadó: (Köszön, és mindjárt a tárgyra tér). Bemu­tatom az Újságírót, az iránt ér­deklődik, mi okozta a P.-i isko­la tatarozásának elmaradását? Előadó: (Dühösen felkapja a fejét és emelkedett hangon kér­dezi). Miféle elmaradást? Újságíró: (Közbeszól). Har­madikén nem lehetett ebben az újjáépített iskolában megkez­deni a tanítást, mert egy sereg dologgal nem készültek el. Előadó: Honnan veszi maga ezt? Újságíró: Kérem, ne ilyen ingerülten. Egyébként kint vol­tam. Előadó: No tessék. Megint ilyén hülyeségekkel jönnek. Amit ott csináltak, az hibapótlás. Kü­lönben... (Felragad egy aktafor­ma papirost az asztalról és az Újságíró elé dobja. Nem adja, teszi, nyújtja, hanem dobja, va­lamiféle vérforraló mozdulat­tal). Különben itt van. Mindig kitalálnak ilyen hülyeségeket. Újságíró: Kérem, én azért kérdezem önt, fnert nem sze­retnék valótlant írni... Előadó: (Legyint, aztán köz­bevág). Ajjaj. Ismerem én már az újságírókat. Épp elég bajom van velük. Újságíró: Kérem én ilyen hangon nem vagyok hajlandó tárgyalni. (El.) Előadó: (Még utánaszól). Ak­kor uram, nem tárgyal Csoportvezető: (Egész idő alatt egy szót sem szól, úgy lát­szik, nem tartja érdemesnek közbeszólni.) Újságíró és Másik előadó el­vonulnak. A folyosón egymásra néznek. Másik előadó valamifé­le bocsánatkérést rebeg, olyas­miért, amit nem ő követett el. Újságíró elvonul egy nagy ta­nulsággal. Eddig tart a jelenet. A va­lóságban sem tartott tovább, mint így, elolvasva. Három hétig törtem a fejem, megírjam, ne írjam? Próbáltam mentegetni azt a bizonyos fő­volt, összeveszett talán otthon a feleségével, hivatali főnöke igaztalanul megbántotta, vagy valami ilyesféle történt. S nem sikerült mentséget találnom. Tapintatosabb leszek azért, mint ő volt, nem írom ide a nevét, nem akarom több tízezer olva­só előtt aposztrofálni. Úgyis magára ismer, ha meg nem, akkor teljességgel reménytelen eset, s akkor amúgyis hiába ír­nám ki a nevét. Félreértés ne essék. Nem az újságírón, nevezetesen maga­mon esett sérelem miatt buzog bennem a felháborodás. Noha. ez is érthető lenne. Mert igaz, hogy mi újságírók is, csakúgy, mint más foglalkozású ember­társaink, sokszor tévedünk. Kö­vetünk el hibákat. Nem egyszer hiányzik munkánkból a kellő alaposság. Talán akkor is meg­bántunk valakit, amikor nem érdemelné meg. Tehát köve- vetüiik el hibákat. De emiatt vajon megérdemeljük-e azt, hogy egy ember, akihez a leg­teljesebb jószándékkal közele­dünk, azért, nehogy a megíran­dó riportban egyetlen téves ál­lítás is szerepeljen, úgy beszél­jen velünk, ahogy akkor volt divat beszélni az alacsonyabb rangúnkkal, amikor a szóban- forgó Előadó túlontúl fiatal volt ahhoz, hogy egy hivatal küszö­bét akár szülei kíséretében is átlépje ? Nem érdemeljük meg, és nem is megengedhető. De — és ez az amiért a személyemet ért hán­táson túl, inkább felháborod­tam — hogyan beszél ez az ember olyan „ügyfelekkel”, akiktől még annyira sem kell tartania, mint esetleg egy új­ságírótól? Aki az ilyen hangra nem hagyja ott önérzetesen, hanem megrettenve kihátrál a szobából, elnézést kér, amiért kellemetlen kérdéseivel „alkal­matlankodni” mert? De ott kint aztán meglesz a véleménye a hivatalról. És ha kevésbé mü­veit ember, mkkor ennek az egy előadónak a viselkedését, saj­nos, általánosítja egész irányító apparátusunkra. Hát ezért há­borgók. Es ezért nincs joga sen­kinek, töltsön be akármilyen ál­lást, ilyen hangon tárgyalni bárkivel. Azt is meg lehet mon­dani, ha valaki rosszul tud va­lamit, ha valamit rosszul csi­nált, azért lehet bírálni. Fel le­het világosítani tudatlanságáról. De kultúrált, emberi hangon. Olyan hangon, amely a ml köz­életünkhöz illik és méltó. Szándékosan nem szóltam ar­ról, hogy ott, annál a bizonyos P.-i iskolánál a munka eltoló­dásáról volt-e szó, vagy tény­leg hibapótlásról. Nem tudom. Azért akartam megkérdezni. A kérdésemre nem kaptam kielé­gítő választ, így az olvasót nem tájékoztathatom róla. Viszont # tapasztaltakat nem tudtam ma­gamba fojtani. Mert nem is sza­bad. LETENYE1 GYÖRGY SSEilS© szereplő Előadót, hátha ideges -_*.*«*.*.** _ ~ szeri rápillantásra akar ™eg-!OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQOOOOOOOOOOOOOOOO dönthetetlen véleményt formái o ni róla. g KÓPIÁS SÁNDOR: Ahogy nem beszélhetek bele g mondjuk — a kibernetika gépek szerkesztésébe, mert neirg értek hozzá; ahogy valaki merő puszta jó hallással nem csap g hat. föl zenektitikusnak — min q dig kicsit bosszant, amikot O konyha-filozófiával, szakácsnő g esztétikával hallok versekrö'Ö beszélni: ..Nem értem ezeket rg költőket.” „Hogy lehetett ilye10 leírni?” „Csak papírpocsékolá g az egész.” O A vers megértése, értelmi föl O fogása tágítható, fejlcszfhető g Csak le kell szállni az alkokVO mélyebb rétegeibe, s elemezni.g figyelni kell a verset. AkkorO majd. reméljük, kevesebb leszg a tévedés, a me’lá-hcllás. aző érte'lenség a vers körül. Akk.org — de csak akkor — majd kü-o Iönbséget tud tenni az olvasóg a giccs és a művészet, a dilet-o táns és a jó vers. a tehetség écg a tehetségtel ensée között. n 8 Ne keresd a csodák oázisát; nekünk a hétköznapok homokos talajából kell vizet fakasztanunk, hogy életünk térképéről eltűnjenek végleg a sivatagok. Akaratunknak gyökeret kell eresztenie a bőséget termő időbe, melyet terméketlenségre ítélt sok ezredévnyi zsarnok butaság. Sorsunk törvényeit végre meg kell kötni, mint a futóliomokot, s be kell ültetni a megértés nemes szőlőtőkéivel. Ha a jövendő holnap hajnalban Nap-szemével titkon ránktekiní kedvet kap, hogy édesre érlelje:, mindnyájunkat, mint gyermekeit: 'i fi’ ' 1;rtf DOGOüOOOOOGOOOOOGOOOüOQOOOOOCOOQOQGOOüQOOOOOOOOCöi Tüskés Tiboi

Next

/
Oldalképek
Tartalom