Tolna Megyei Népújság, 1962. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-02 / 179. szám

1962. augusztus 2. TOLNA MEGYEI NÉPŰJSÁG 3 Á JÓZSEF ATTILA BRIGÁD A gyár legcsendesebb mun­kahelyén, a selyemszo­bában dolgoznak. Fiatal lányok, asszonyok, köztük a leg­idősebb sincs több harminc éves­nél. Az arányt a lányok és asz- szonyok közt helytelen lenne meg­állapítani, hiszen ez gyakran vál­tozik. Mint Szépvölgyi Lászlóné brigádvezető mondja, két esküvő még az idén esedékes, kettőt pe­dig — ezt a naplóba is beírták — tavasszal tartottak meg. Munká­juk: Selyemtisztítás. A fonodából idekerülő motringokból szedik ki a csomókat, teszik alkalmassá a selyemfonalat a további feldolgo­zásra. — Milyen változás történt, mióta a selyemszoba dolgozóinak fele szocialista brigádot alakított? — Jobban megy a munka, ke­vesebb a hulladék — válaszol Pirgi Anna részlegvezető. — Az­előtt nem volt ritka az olyan nap, hogy egyik-másik selyemtisztító öt-hat deka hulladékot „termelt”. Ma fél, esetleg másfél deka a na­pi „teljesítmény”. A tisztítást le­het úgy is végezni, hogy a cso­mók kiszedésénél sok jó szál is veszendőbe megy, de ha figyel­mesebb, lelkiismeretesebb a tisz­tító, ezt elkerülheti. Én azonban sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy megváltozott a hangulat, a légkör a selyemszobában. Mintha kicserélték volna a fiatalokat... De miért beszéljek én, nézzük in­kább a naplót. Díszes kötésű füzet, lapjai elég gyűröttek. Látszik, sokat forgat­ják a naplót. „Elvállaltuk két gyári nyugdí­jas patronálását ...Védnökséget vállaltunk a napközi otthon nagycsoportja fe­lett. MITFAHREREK Nagy, kerek szemük kitágul, az egész világot egyszerre akar­ják látni. A poros szélvédő üveg mögül meresztgetik szemüket a földkotró csikorgó, dübörgő, szá­mukra egyáltalán nem csodás masinára. Nem csodás számuk­ra, mert nem először nézik. Meg­szokták, hisz ők a mitfahrerek, ők a kocsikísérők a nagy hét­tonnás Skoda tehergépkocsikon, melyek huszonkétezer köbméter földet szállítalak le a hegyből. Ül a két gyerek az ülésen, s nézik a nagy munkát. Szünidő van, s ilyenkor minden csodás mulatságot megkeres a gyerek­ember. Emlékezem, gyerekkorom­ban számomra az volt a csodás, ha kukoricahajas lovaglópálcát foghattam a lábaim közé, nekik meg gép, százlóerős gép kell... Nyekken a hatalmas rugóköteg egy-egy „kanál” föld terhétől, te­lik a teherkocsi. A motor halkan duruzsol. A gyerekek biztatják a sofőrbácsit: — Most többet vi­gyünk, mint az előbb, csak egy „kanállal”! — kérik, könyörög­nek. De a szabály, az szabály, és csak a megengedett mennyiséget rakja fel a gép és már indulnak is. A sofőr gondosan bezárja az ajtót, ráhúzza a biztonsági fogan­tyút, kapcsol és elindul, le a hegyről. A két gyerek meg ott rá- zatja magát az ülésen, porosán, talán éhesen is, mert kinek jut eszébe ilyen nagy munkában az evés? Majd jön a váltás, akkor a sofőr bácsi mellé ülnek a po­ros gyepre, s ott esznek pár fa­latot, hogy azután határtalan bol­dogsággal szaladjanak haza, pi- hegve, kicsit fáradtan, s újságol­ják majd: „műszakon voltunk” — társadalmi munkában. Ki tudja, lehet-e elég korán kezdeni a mitfahrerséget? — PJ — Nyitott szemmel Zombán Aki rendszeresen járja tsz-einket, nyi­tott szemmel, ponto­san felmérheti azok alakulását, fejlődését, akkor is, ha nem te­kint bele a könyve­lésbe, a magtárba, a góréba, ha nem nézi meg a mezőt és az istállókat. Sok-sok apró jelen­ség, mint egy komp­likált gép műszerei mutatják, hogy hol áll a tsz a fejlődés­ben. A tsz-ben ural­kodó szellem, a ta­gok hangulata a leg­biztosabb fokmérője a jó termelő, irányí­tó, vagy éppen neve­lő munkának. A napokban a zombai Parasztbecsü­let Tsz-nél járva örömmel mutatták a vezetők az újonnan átalakított borjúne­velőt, ahol szemmel láthatóan, nagyon jól érzik magukat a jól táplált, jól gondozott állatok. Amint eze­ket nézegettem, a ve­zetők és gondozók társaságában, észre­vétlenül négy-öt ti­zenkét év körüli fiú settenkedett a köze­lünkbe. Az egyik az­nap leválasztott bor­júról megállapítottam, hogy talán 130 kilo­gramm is lehet. Az egyik kis szemlélő ezt már nem bírta szó nélkül, és közbe­szólt. — Ez 135 kiló, az a piros, az 130... Ez volt az első meglepetésem. To­vább mentünk, meg­néztem a hízó biká­kat, majd mellettük az üszőket. Talán mert a bikáknál nem sokat időztünk, a kislegény utánunk szólt a jó gazda tel­jes, és jogos büszke­ségével. — Ezek az enyé­mek. Azóta is sokat gon­dolkoztam a történe­ten. Lehet-e véletlen, hogy a gyerekek ép­pen a tsz majorjában szórakoznak szívesen. Érdekli őket, hogy hány kiló a leválasz­tott borjú, és övéik­nek tekintik a göm- bölyödő hízó bikákat. Biztos vagyok abban, hogy ez a jelenség nem véletlen. A kör­nyezet, a felnőttek gondolkodása, szelle­me buggyant ki a gyerekekből, és itt már nem lehet szál­lóige az, hogy „min­den a mienk, de sem­mi sem az enyém". Itt nem lesz gond a szakember-utánpótlás sem, éppen a jelenle­gi szakemberek jó munkája nyomán. Prajda Vendel Egyezményt írtak alá a KGST tagállamok közös energetikai liszpécser-központjának felállításáról Moszkva (TASZSZ). Moszkvá­ban egyezményt írtak alá a hét KGST-tagállam, Bulgária, Cseh­szlovákia, Lengyelország, Magyar- ország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia és a Szov­jetunió, egyesített energia-rend­szeri központi diszpécser-hivata­lának megszervezéséről. A központi diszpécser-hivatal székhelye Prága lesz. Létrehozá­sának célja az, hogy az egyez­ményben részt vevő államok a le­hető legjobban kihasználhassák az enregiarendszerek egyesítésében rejlő gazdasági előnyöket. Eddig az egyezményben részt vevő öt állam energiarendszeré­nek összekapcsolása történt meg. Románia és Bulgária energia- rendszere 1963—1964-ben kapcso­lódik be a közös rendszerbe. ...A gyárkapu előtti virágoskert gondozását elvállaltuk. ...Ma véradás volt. Négy brigád­tag adott vért (nevek felsorolva) a többiek gyávaságuk miatt ma­radtak el, de már megbánták. ...Ma volt a József Attila olva­sómozgalom beszámolója. Minden brigádtag eredményesen tett ele­get beszámolási kötelezettségének. ...Ma brigádértekezleten elhatá­roztuk azt, hogy nemcsak a jót írjuk be a brigádnaplóba a ta­gokról, hanem azt is, ha esetleg veszekednek, vagy pletykálkod- nak. Minden esetben név szerint beírjuk azt is, miért vesztek ösz- sze, vagy mit pletykáltak... Bizony, azelőtt előfordult, hogy hogy egyik-másik brigádtag olyat mondott, amiből sértődés, vesze­kedés lett — mondja Szépvölgyi Lászlóné. — Amióta meghoztuk ezt a rendszabályt, mintha elvág­ták volna. Mindenki fél, hogy amit mond, bekerül a naplóba. Közös kirándulásokról, nyugdí­jasok meglátogatásáról, társadal­mi munkáról szólnak többek közt a bejegyzések. Egy alkalommal sürgős munkát kaptak a napközi otthontól: A kirojtosodott gyer­mek-takarókat kellett másnap reggelre beszegni. Mindegyik bri­gádtag hazavitt egyet — a bri­gádvezető kettőt —, reggel már készen hozták a plédeket. Más­kor meg babapongyolákat varr­tak a játékbabákra. Júniusban, amikor leállt a gyár, szabadságra ment a brigád, veszélyben volt a virágoskert, elhervadnak a virá­gok, ha nem locsolják őket. Ugyanis minden nap más a „kert­felelős”. Sikerült a „problémát" megoldani, persze, az eső is segí­tett. A brigád egyik tagját áthelyez­ték más munkahelyre. De nem lépett ki a brigádból, kérte, hogy továbbra is részt vehessen a bri­gád életében, a brigádgyűléseken, a társadalmi munkában. Legutóbb pedig két új tag, Kaiser Józsefné és ifj. Link Józsefné kérte felvé­telét. — Mi indította arra, hogy be­lépjen? — kérdem Linknét. — Olyan szépen dolgoznak a fiatalok, olyan jól megértik egy­mást, hogy én is — bár idősebb vagyok náluk — szeretnék részt venni a brigád életében. A napló legutolsó bejegyzése az elmúlt napokban kelt: A textil­ipari szocialista brigádvezetők or­szágos tapasztalatcseréjén vett részt Szépvölgyiné. Megnézte a brigádnaplót Nagy Józsefné köny- nyűipari miniszter, ő, a helyette­se, a szakszervezet vezetői és egy olasz szakszervezeti vezető, aki szintén részt vett a tanácskozá­son, kívánt további jó munkát a brigád tagjainak. A brigád most ezekre az aláírásokra a legbüsz­kébb. (J) A szövetkezeti gazdák már unják Nemrég Faddon jártunk, ott is pa­naszkodnak. Tegnap Németh Vilmos Kö- lesdről írt egy leve­let, ő is panaszkodik. Július végén tanács­ülést tartottak, és a felszólalók közül hár­man hozták szóba a Szedrest Gépállo­mást. A három fel­szólaló közül egyik sem dicsért; tár­saik nevében elmond ták, hogy a szövetke­zeti gazdák kifejezet­ten unják a gépállo­más okozta állandó bajokat. Németh Vil­mos levélírónk sze­rint a borjádi Hala­dás Tsz-ben a tagok kézzel kénytelenek csépelni a baltacin- magot, a gépállomás cséplőgépe ugyanis néhány kéve után fel­mondta a szolgálatot. Panaszkodnak, hogy a Szedrest Gépállo­máson nincs ügyele­ti, készenléti szolgá­lat. Ha baj van, hi­vatalos idő után hiá­ba telefonálnak. Más­nap reggel 8-ig nincs aki intézkedjék. Elég gyakori a géphiba, vagy a törés, és a gyors intézkedés na­gyon is szükséges len­ne, mert a gépállo­más körzetében már a múlt héten nagy volt a szempergés. Valamit tenni kel­lene, mert a szövet­kezeti gazdák zsebe érzi meg legjobban a hanyagságokat. De a népgazdaság szem­pontiából sem kö­zömbös, hogy jól, avagy rosszul dolgo­zik a gépállomás. Ilyenkor előfordul, hogy a panaszosok a hibákat, a bajokat el­túlozzák. De még ez sem mentheti a való­ban létező problémá­kat. S különben is, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A sok panasz közül nehéz lenne eldönte­ni, hogy melyik a jo­gos, és melyik a jog­talan. Erre csak egy körültekintő, és ala­pos vizsgálat lenne képes. Egy bizonyos. A tsz-tagok nagyon un­ják a Szedresi Gép­állomás ténykedését. Nincs kizárva, hogy elfogy egyszer a me­gyei igazgatóság tü­relme is, és megfele­lő intézkedések tör­ténnek, hogy Szedre­sen rend legyen. — szp — Élete mint nyitott könyv Izgatottan készült a párttag- gyűlésre Kozma Istvánná. A tag­gyűlést megelőzően kétszer is fel­kereste a könyvelésben dolgozó ajánlóját, Szabó Józsefet. — Mit gondol, Szabó elvtárs, felvesznek tagjelöltnek? Nem tud­ja, mit kérdeznek majd tőlem? — faggatta izgalommal ajánló­ját. — Ugyan Rozika néni, miért ez a nagy izgalom? Nem először vesz részt párttaggyűlésen. Ab­ban is biztos vagyok, hogy a fel­tett kérdésekre meg tud vála­szolni. Gondoljon arra, hogy a szemináriumokon milyen bátran mondta el véleményét. Nincs oka különösebb izgalomra. Meg va­gyok győződve arról, hogy az elvtársak nem kérdeznek olyat, amire ne tudna válaszolni. Vala­mennyien jól ismerjük munká­ját, családi körülményeit, és azt is, hogy őszinte híve a rendszer­nek — próbálja megnyugtatni az izgatott asszonyt. Kozma Istvánná, a Nagydorogi Dohánybeváltó dolgozója az em­lékezetes taggyűlés óta már tag­jelöltje az MSZMP-nek. — Most már magam is látom, nem kellett volna izgulni. Való­ban úgy történt minden, ahogy Szabó elvtárs mondta. Az elv­társak nem tettek fel olyan kér­déseket, amelyekre ne tudtam volna válaszolni. Nagyon jólesett az is, hogy a taggyűlés előtt olyan szeretettel fogadtak maguk kö­zé, hogy teljesen legyőztem ide- gességemet. Amikor a pártmeg-1 bízatásokról volt szó, annyit mondtak, hogy úgy dolgozzam, mint eddig. — Nem is adhattunk volna más megbízatást Rozika néninek — mondja Kövecses Ferenc, az üze­mi pártszervezet titkára. — Mint pártonkívüli, három év óta rend­szeresen részt vett politikai ok­tatáson, fejlesztette politikai tu­dását. A mozgalmi munkából ál­landóan kivette részét. Szakszer­vezeti aktivista évek óta. A munkájáról az üzem veze­tője, Bóta Zoltán beszélt nagy el­ismeréssel. — Kétszeresen kitün­tetett dolgozója üzemünknek. A pártszervezet minden tagja mél­tónak találta a tagjelöltségre, de a pártonkívülieknek is az a véle­ményük: Kozma Istvánnéval nyert a párt. Egyik ajánlója, Szabó József így beszélt: — Jól ismertük Kozma elvtárs­nő munkáját, amely az egyik leg­jobb ajánlás, de úgy gondoltuk, nem árt, ha a családi körülmé­nyeivel is közelebbről megismer­kedünk. Nagyon helyeseltem, hogy férjével és tanítónő lányá­val már jóval a tagjelöltség előtt megbeszélte, hogy tagja akar len ­ni pártunknak. Mindketten egyet­értettek elhatározásával és fel­vétele előtt vele együtt izgultak, utána pedig közösen örültek. Még néhány hónap és tagja lesz a pártnak Kozma Istvánná, akinek élete és munkája olyan előttünk, mint egy nyitott könyv. P. M. kh C4 a gyár IRTA: TÚRI ANDRÁS 1. Aranka kartársnő. Gyönyörű szép júliusi szombat volt. A nap már reggel fél nyolc­kor úgy égetett, mintha az afri­kai nappal akarna versenyezni. A külső Váci úton szinte izzottak a kövek a kocsiúton, lihegett az aszfalt a járdán, s az emberek arcukat törölgetve siettek mun­kahelyükre. — Phű, micsoda hőség lesz ma — sóhajtotta Dani bácsi, az Első Magyar Vegyiművek portása, mi­alatt a gyárkapuban állva figyel­te a befelé igyekvő tisztviselőket. — Csak hadd legyen, Dani bá­csi — vetette oda Lojzika, teljes nevén Csiszár Lajos, a. tervosztály fiatal technikusa, amint túlmo- dem szabású kék nadrágjában, nagvkockás, színes ingében, fel­tűnő formájú sarujában odalé­pett a blokkoló órához. — Végre egy hét vége, amikor érdemes le­szaladni a Balcsihoz. —• Hová, kérem? — kérdezte az öreg. — A Balcsihoz. Ja, persze, ma­ga ezt nem érti, nevetett a fiú. — Balcsinak hívom a Balatont, a jó öreg teknőt. Már régen sze­rettem volna leruccanni a moto­romon, de eddig olyan pocsék szombatokra ébredtünk, hogy nem volt érdemes. — Persze, nem egyedül ruccan, igaz? — jegyezte meg némi éllel Szabó kartárs ugyancsak a terv­osztályról, aki szintén ebben a percben fordult be a kapun. — Az csak természetes! Ki jár egyedül a Balatonhoz? Dani bácsi enyhe megvetéssel tekintett a jókedvű fiú után, aki­nek különleges öltözékére, nyeg­léskedő magatartására nem egy­szer hallott már megjegyzést, fő­ként az idősebb tisztviselőktől. A fiút afféle huligánként könyvel­ték el egyesek, elsősorban azok a savanyú természetű agglegények és vénkisasszonyok, akik idegesí- tőnek találták a fiú állandó ne­vetését, hangos jókedvét, és ked­ves hetykeségét. De már jön is Aranka kartárs­nő. Sietős, apró léptekkel közele­dik retiküljét komikusán lóbálja a kezében, sárga neccében tíz­óraiját viszi fehér szalvétába cso­magolva. Mindig siet, pedig még soha, sehonnan nem késett el. Egyike a leglelkiismeretesebb tisztviselőknek, a kereskedelmi osztály legmegbízhatóbb könyve­lője. Valamivel negyven -fölött jár, orra enyhén piros az izga­lomtól. Az egész élet egyetlen nagy izgalom a számára. Izgatott a hivatalban, és izgatott otthon, terézvárosi egy szoba, összkom­fortos lakásában, ahol egyedül lakik, vénlányos pedantériával, és rettentő takarékosan. Épp ezért mindene van, még televíziója is, és esténként Lisztet és Beetho­vent hallgat lemezjátszóján, (Folytatás a 4. oldalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom