Tolna Megyei Népújság, 1962. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-23 / 196. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG augusztus S3: János bácsi, a mester J ános bácsira jellemzésül egy mondatot. Ö fogalmazta, s ő is mondta ki, keresetlen egyszerűséggel, de fiataltól is irigylendő, szinte dévaj kedéllyel. — Még az ágyban is járnak a lábaim, ha zenét hallok... János bácsi ugyanis táncos, a Sárpilisi Népi Együttes szólótáncosa, sok forró sikerű fellépés részese. Augusztus 18-án a Parlamentben mellére tűzték a Népművészet Mestere kitüntető jelvényt. A kis sárpilisi ház konyhájában kérdezgetem: mondana magáról valamit. Megvonja a vállát, arcán mosoly bujkál. — Nem történt énvelem különös soha. Az életem olyan volt, mint a többi sárpilisi öregé, aki 72 esztendőt ért meg. Dolgoztam, neveltem a családot... S aztán csak kibomlik belőle az emlékezés. Régi, fiatalkori bálokat, lakodalmakat emleget, amikor még élete párjával sokak örömére járták a három- ugróst, de úgy, de úgy... Ám hol vannak már azok az idők? A fiatalság elszállt, a tánc azonban megmaradt, s kisérte János bácsit egész életútján, elválaszthatatlan barátok, társak lettek. Szinte minden második szavában ott lehet találni a nyomát a sok-sok élménynek, ami a tánccal van kapcsolatban. — Jöttek egyszer táncmesterek — emlékezik — hogy átvegyék tőlünk — Kovács komámtól, meg tőlem —, amit csinálunk. A hátunk mögött próbálgatták a lépéseket. Mi meg amikor húzták, hogy „Nincs szebb madár, nincs szebb madár a fecskénél” mintha az ördög bújt volna belénk, cifrázni kezdtük. Nosza, lett is kavarodás ú. Kedélyesen gondol vissza az epizódra, de aztán komolyra fordítja a szót. ________________ — N em is reméltem ezt a megbecsülést. Amikor megkaptam a szocialista kultúráért jelvényt, azt mondtam: Gy. Báli János, megtetted a magadét, s lám megbecsültek érte. Most nem is tudom, mit mondjak erre a nagy megtiszteltetésre. A meghívót mutatja, olvassa róla a szöveget: — A Magyar Forradalmi Munkás Paraszt Kormány meghívja Ont 1962. augusztus 18-án 11 órakor a Népművészet Mestere cím adományozásának ünnepségére. Egy élet munkájának gyümölcse érett be. Báli János bácsi, a sárpilisi termelőszövetkezet fogatosa, a szólótáncos, a sárpilisi tánckultúra hagyományainak lelkes ápolója, hivatalosan is mester, a népművészet mestere lett. A két napról, amit a fővárosban, Pécsett, és Komlón töltött, így beszél: — Sok szépet láttam. A „Baranyai Színes Szőttes” című műsor, amit tiszteletünkre adtak a komlói, pécsi, pécsváradi, és szőkédi táncosok, dalosok, nagyon tetszett. Csak az fájt egy kicsit, hogy nem táncolhattam. Gyengélkedtem, már hetekkel előbb. S végül egy izgalmas, érdekes kérdés: ki folytatja tovább azt, amit Bóli János bácsiék őriztek, lesz-e ápolója, őrzője a sárközi táncművészetnek? — Igyekvők a fiatalok — így János bácsi — és tudják is a módját. Akitől én nagyon sokat várok, az az Oláh fiú, a Béni gyerek. Táncra áll minden íze, nem muszályból, szeretet- böl, szívesen csinálja. S ezen nagyon sok múlik. Búcsúzkodunk, de megállapodunk: a Sárközi Népi Együttes legközelebbi fellépésénél ismét találkozunk Bóli János bácsival, a népművészet mesterével. Sz. L Ünnepségsorozat a bonyhádi művelődési házban A bonyhádi Vörösmarty Járási Művelődési Ház idén ünnepli megalakulásának tízéves jubileumát. A sikerekben, tapasztalatokban gazdag tíz évre emlékezve a művelődési ház vezetősége egyhetes színes programot állított össze. Szeptember 6-án ünnepi gyűléssel kezdődik a programsorozat, amikor megnyitják a fotó-, a képzőművészeti és bélyegkiállításokat, valamint kitüntetik és megjutalmazzák a művelődési ház legjobb aktíváit. Hetedikén az énekkar lép színpadra, 8-án a színjátszó csoport mutatkozik be, 9-én pedig ünnepi bált rendeznek. Szeptember 10-én a BM tűzoltózenekara ad hangversenyt. Másnap a bábszínház mutatja be műsorát, s végül szeptember 12- én szimfonikus hangversennyel ér véget a jubileumi program. (Folytatás a 3. oldalról.) Az asszony majdnem sír. Lojzi hátrasimítja haját, arca még most is krétafehér. — Fizetek! A nő gyors léptekkel megy előre, Lojzi követi. Mindenki őket nézi, tudja, érzi. A bejárat előtt balra fordulnak. Üres bérautó közeledik, a fiú int neki, a kocsi lassít, látni, hogy fordulni akar. — Te megütöttél engem?! A hang fenyegetően sziszeg, s Lojzi körül egyszerre öten állnak félkörben. Gyors fordulatot tesz, de látja, hogy hiába, kitörni nem tud. Ökölbe szorítja kezét. — Takarodjanak innen, mert rendőrt hívok! — Te?! Nesze, ez a tied. Egy kemény tárgy a tarkójának zuhan, egyszer, majd mégegyszer. Szeme előtt sötét karikák. Valaki éleset sikolt, talán Ilonka, aztán elveszíti az eszméletét. Már nem látja, hogy az asszony az odaérkező kocsiba ugrik és elhajtat. Kiabálás, hangzavar. Egy férfi rendőrért kiált. A Napsugárból pincér siet ki. A földön fekvő mellé térdel. — Telefonáljon valaki mentőért! Lojzit fölemelik, a járdára cipelik. Jó néhányon állnak már mellette. — Ezt jól elintézték. — Ugyan, hiszen tökrészeg, i. e- Attól vérzik 9 iáié? Leütötték, láttam, amint nekiestek. Legalább hatan voltak. — Miért nem segített neki, ha látta? — Vagányak ellen? Nem ettem kefét. Mentőautó szirénáz, hirtelen fékez. Fiatal orvos száll ki belőle. — Hol a sebesült? — Itt van, kérem. — Az orvos letérdel, megfogja a fiú pulzusát. Mindenki őt figyeli most. Fölegyenesedik. — Hozzak a hordágyat. Lojzit fölemelik, vállánál, karjánál fogva a hordágyra fektetik. Nyakán, mélyen a gallérja alá nyúlva, keskeny vércsík. Szeme húnyva, szája akár a síró gyereké. Krámer nyomzó főhadnagy épp akkor ér oda, amikor a hordágy- gyal a kocsi felé Indulnak. A közéiben volt látogatóban, s gyalog sétált egy darabon, így került el a Napsugárhoz. Róhajol a hordágyra, s nézi a rajta fekvőt. Aztán már be is csapódik a kocsi ajtaja és felbúg a motor, — Mi történt itt? Néhányan a vállukat vonogatják, valaki azt mondja: — Leütötték. — Kik? — Hozzá hasonló huligánok. — Ugyan. Nem volt ez huligán. A mulatóból kisietett pincér szóM meg. A hadnagy feléje fordul; Huszonegyen a tejgyüjtönél Magasodik a leendő mozi fala Mindegyik másként védekezik a Nap heve ellen. Van, aki úszónadrágra vetkőzött, van, aki a sapka ellenzőjét húzza mélyebben a homlokára. Még alig múlt nyolc óra, de alaposan megizzadtak. A tégla-, meg a malterhordásban amúgyis melege lesz az embernek, hát még ha harminckét fokos hőséget áraszt a Nap. — Most legalább leadsz a kilóidból — biztatják a bronz- színűre sült Pál Józsefet, aki Balázs Mihállyal ,,menetrendszerűen” fuvarozza a téglát az erre a célra készült deszkaalkalmatosságon, a „tróglm”. Ugyanakkor Sági István, Tor- nóczki Mihály, és az öreg Leit- kám Antal keze alatt újabb és újabb téglasorokkal magasodik a fal. Kék trikóra vetkőzve ott szorgoskodik Málinger György tanácselnök is. — Te, Gyurka — állítja meg a rakodásban két festőkötényes parasztember — lesz valami munka nekünk is, vagy már teljes a létszám? — Segédmunkásból most van elég, az a baj, hogy a mesterember kevés. Ketten közbejött akadályok miatt nem tudtak jönni. De azért ne menjetek haza. Téglát hordhattok körül, a fal mellé. — De csak egy trógli van... — szól közbe az egyik malterkeverő. — Kint, a tsz-nél van. ValaTcglát hord a tanácselnök — Bűnügyi nyomozó vagyok — mondja csendesen. — Beszélje el kérem az esetet. — Ez a vendég bejött egy nővel. Csendesen üldögéltek, néha- néha táncoltak. Rendes emberek, látszott rajtuk. Egyszerre az egyik huligán odament hozzájuk és belekötött a nőbe. — Az egyik huligán? — Volt ott egy társaság, úgy kellett kitessékelnünk őket. No, azokból az egyik. Ez a fiú aztán pofon vágta. Persze megvárták idekünn. Gondolhattuk volna. Valószínűleg boxerrel suhintottak oda. — Az üzletvezető látta a benti esetet? — Hogyne kérem. Sokan láttuk. — És a nő, aki vele volt? — Nem tudom. Mire én kijöttem, csak a fiú feküdt a földön. A nő nem volt sehol. Valaki morogva megjegyezte: — Meglógott. Biztosan kínos lehetett neki ez a kis kaland. A nyomozó hadnagy megmozdul. A pincér figyelmesen vár. — Menjünk be! Vezessen az üzletvezetőhöz! A táncparkett fölött kék fény imbolyog. Rikolt a szaxofon; sír a piszton, csattan az üstdob. Sárga fénykör vág a zenekarra. A dizŐ7. m"."t lép másodszor a mikrofon elé. (Folytatjuk) ki kiszalad érte motorral. Néhány perc alatt itt lesz ... — Legfeljebb addig kézben hordjuk. Olyan serényen folyik a munka, mintha hétköznap lenne. Pedig vasárnap van. Már a harmadik szombaton és vasárnap dolgoznak. Erre a munkára leginkább a hét végén lehet összehozni az embereket, mert az iparosok legtöbbje vidéken dolgozik. Mozit építenek a sióagárdiak társadalmi munkában. — A pénzünk kevés volt hozzá. Csak az anyagra elég — törli meg izzadt homlokát a tanácselnök. — Ezért határoztunk úgy a népfronttal közösen, hogy társadalmi munkában építjük fel. Sok különböző foglalkozású ember adott egymásnak randevút a tejgyűjtőnél. — Megkérdeztük a lakosságot, ki mennyi társadalmi munkát vállal, melyik szombat délután, vagy vasárnap alkalmasabb a számára. Főleg a mesterek miatt kellett ehhez a módszerhez folyamodnunk. A kőművesek közül Leitkám bácsi a tsz-építőbrigádban dolgozik, Tornóczki gépkocsivezető a szekszárdi AKÖV-nél, Sági meg az Építőipari Vállalatnál dolgozik. Pál, az egyik téglahordó a Statisztikai Hivatalnál, Balázs, a másik, a DÉDÁSZ- nál dolgozik. A tejgyűjtőt szemelték ki az új mozinak, eléggé tágas lesz, ha megtoldják a nyolc méteres résszel, amelyet most építenek hozzá. Elég lesz kétszázötven férőhelyre. Teljesen átalakítják az épületet, a tetőszerkezetet is másként építik. — Nincs már szükség a tejgyűjtőre, hogy ezt szemelték ki mozinak? — kérdezzük a tanácselnöktől. — Dehogynem. Tejgyűjtőt egy másik helyen rendezünk be, lassan már az is edkészül. Oda új kutat kellett ásni, hogy elláthassuk vízzel, és le kellett kövezni az oda vezető utat, hogy a gépkocsi bejárhasson. Néhány percre behúzódunk az épületbe, melyet nemrég mosott betonpadlója kellemesen hűvössé tesz. — Uj mozigép is lesz, vagy marad keskenyfilmes? — Azt nem tudom. A MO- KÉP azt vállalta, teljes berendezést ad. — Akkor hát igyekezzünk, hogy minél előbb elkészítsük. Gyerünk, emberek, ne lustálkodjunk — tréfálkozik az egyik társadalmi munkás. Rátaposnak a cigarettavégekre, és újfent munkához látnak. A tanácselnök meg előveszi a noteszát, hogy felírja, ezen a vasárnapon kik építik a falu új moziját. Huszonegy nevet jegyez fel. Bognár István Nekik is jutott munka 'TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTITTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTD Oieeiiiletí) él kitiné Kellemes kötelességet teljesítünk, Szabó K. László budapesti lakos köszönőlevelét adjuk közre. Ezt írja: »Augusztus 21-én a korareggeli órákban Szekszárdon, a Munkácsy utca és a Garay tér között elvesztettem a pénztárcámat, amelyben 4700 forint, és több, részemre pótolhatatlan okmány volt. Mielőtt még észrevettem volna a történteket, a Garay téri cukrászdából egy fiatalasszony hívott ki, leigazoltatott, s átadta pénztárcámat, amiből semmi sem hiányzott. Amikor a nevét kérdeztem, azt mondta, Idei Istvánnénak hívják, tsz-tisztviselő. Köszönő szavaimat meg sem várta, elsietett. Nem tudom, valódi nevét mondta-e, de cselekedete nagyon megindított, s ezúton is nagyon köszönöm a szívességét, sokat gondolok rá, Sok sikert kívánok munkájához«. Eddig a levél. Nem áll módunkban megállapítani azt, hogy a fiatalasszonyt valóban Idei Istvánnénak hívják-e, de a magunk nevében is csak köszönő szavakat mondhatunk, és még annyit: bárki légyen a név mögött, igaz ember. És becsületből jelesig aői, kitűnőre vizsgázott.
