Tolna Megyei Népújság, 1962. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-19 / 194. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG j _ RODALMI MELLÉKLETE C zorongva indult el erre a ^ találkozásra is. Félt. önmagától, és attól, hogy nem bírja tovább.^ Bevallja az igazságot, elmondja aggodalmait, azt, hogy bizalmatlan, nehezen oldódik fel a fásultsága, s a legiga- zabbnak látszó szót is hosszasan mérlegeli magában, s aztán csak legyint: szó ez is, mint a többi, amit már sokszor hallott asszonyoktól, lányoktól, akikkel hosz- szabb, rövidebb ideig dolga volt. Mélyre vésődött benne a félsz, s ott keveredett egy kis utálattal, ahogy ez már lenni szokott, ha az ember lába alól kicsúszik a talaj, ha elveszíti azt, akit valaha támasznak, társnak gondolt maga mellett. Szorongása még akkor sem oldódott fel, amikor a hűvös domboldalon egymás mellett ültek. Erzsiké kedves volt, mint máskor, talán még kedvesebb is egy kicsit, mintha érezte volna: valami nincs rendben. Pedig indulatok hullámzottak benne is. Nem a szerelmes asszonyé, hanem a sze- retetre vágyó, meggyötört nő lázadó indulata, amikor egy kedves szóért, egy ölelésért mindent fel tud áldozni: mostani viszonylagos nyugalmát, igazmondásról kialakult véleményét és szokását. Hazudni is hajlandó, nem veti meg magát, megnyugodott: az ő hazugsága tulajdonképpen igazság, hiszen azzal hazudik együtt, akivel még ezt is vállalni tudja, vállalni akarja. A férfi fejében egymást kergették a csapongó, kiszámítatlan gondolatok. Váratlanul szólalt, meg, hangja rekedten tört bele az erdő csendjébe: — Mit gondolsz, mi lesz ennek a vége? Erzsiké csodálkozva nézett rá. Szeme kerekre nyílt, meglepte a hirtelen kérdés. —- A vqge? — kérdezett vissza, r- Miért érdekel a vége? 'T' ámadó, gyorsan pergő lett a szava. — Vagy már végét akarsz vetni...? A férfi szótlanul ingatta a fejét. Aztán kitört belőle, furcsán, csapongó lendülettel: — El akarom odázni a végét, csak félek. Téged féltelek... Az asszony keserűen felnevetett. — Nem a jó bort félted, amit néhányszor megkóstoltál? A férfi félkönyékre támaszkodva közelebb húzta a sértődött asszonyt. — Ha csak jó bor lennél nekem, nem is jöttem volna el hozzád. — Akkor mi bajod, miért teszed, amit teszel? Simogatta a karját, élvezte a bőr simaságát, de hiába próbált uralkodni magán, idegességét nem tudta levezetni. Továbbra is kapkodó, akadozó maradt a hangja. — Ne felejts el valamit. Az élet nemcsak szerelem, hanem biológia is... Erzsiké elgondolkozott. Az fordult meg a fejében, hogy játszik vele a férfi, s ez rosszul esett. Felállt, indulni akart, de a férfi utána nyúlt, lehúzta maga mellé a földre, a fűbe. Ez a mozdulat, eloszlatta az asszony aggodalmát, most már más színben kezdte megítélni a hallottakat. — Ha azt mondod, — szólalt meg —, hogy biológia is. akkor mivel magyarázod a félelmedet? Kit csalsz meg? Senkid sincs... Én nem rettegek, pedig minden okom megvan rá. Nem kiálthatom oda az embereknek, hogy ne nézzenek rám a rossz asszonynak kijáró tekintettel. Azt sem, hogy nincs igazuk, mert a boldogsághoz nekem is jogom van; senki sem írja elő sehol, hogy hazugságban kell leélnem az életet egy másik mellett, akit soha nem szerettem... IV em bírta ki sírás nélkül, ^ ’ utolsó szavai már köny- nyekkel együtt bugyborékoltak elő. A férfit megijesztette a sírással. Azt hitte, megbántotta, s most bocsánatot akart kérni, de aztán meggondolta. — Próbálj megérteni engem is Kicsi — lágyult kérőre a hangja. — Nem akartalak bántani, de el kellett mondanom, amit hallottál. S azt is szeretném látni, mi lesz ebből az egészből... Magában folytatta tovább. Erőltette a gondolatait, keresett egy józan gondolatsort, amivel elnyomhatná a másikat, az aggodalmat, a szorongást szülőt. Nem a tiltott gyümölcs aggálya bántotta, ezen már régen túljutott, nem is az, hogy talán megszégyenítő az asszonyra viszonyuk, amiről már suttognak az emberek. Vállalta, s úgy látszik, bátorsága még az övénél is nagyobb, mert folytatni is meri, éppoly szenvedéllyel és őszintén, mint az első alkalomnál. amikor még azt hitték, nem lesz folytatás. Annyiban marad az egész, hogy találkozott egy nő és egy férfi, megtetszettek egymásnak, s valami kölcsönös Vonzalomféle egy órára egymás mellé sodorta őket. Az első alkalom azonban tovább nyúlt a találkozás pillanatnyi öröménél. TI ogy is lenne jobb? — me- dilált magában. — Úgy talán, ha nem találkoznának többé, ha nem élnék át többször ezeket a félelemmel telített, szorongó, de mégis megnyugtató, új erőt kölcsönző órákat, ha nem is törődnének egymással. Felállt, sétálni kezdett. Fától fáig tíz-tizenöt méter, de neki majdnem végtelenségnek tűnt, amíg visszaért Erzsiké feje fölé. Lenézett az asszonyra, s aztán rótta tovább az utat a fák között. Még nem haldoklóit az erdő, még «zöldjük teljében pompáztak a fák, de ez a máskor vidámító látvány most inkább a szomorúságát fokozta. Lehuppant a földre. — Nézd — fordult az asszony felé — nincs semmi értelme a folytatásnak. Hagyjuk abba ezt az egészet, vagy... Az asszony szinte belesüvített a mondat közepébe. — Gazember — harsant élesen, de aztán elmaradt a folytatás, csak a zokogás rázta Erzsi vállait, s ez furcsa helyzetbe állította alakját. A férfi úgy látta, jóval kisebb és öregebb lett az asszony. Nem tudom vigasztalni — kesergett magában. Akármit is mondok, nem tud szabadulni a gondolattól. Attól fél, elhagyom. Akaratlanul is az jutott eszébe, amit a pohár borról beszéltek az előbb. Kicsit gyűlölni kezdte magát, undorodott testiségétől, attól, hogy már az első alkalommal a kiteljesedésig elment, s nem várt, csak meglepte az asszonyt éhes türelmetlenségével. Közelebb húzódott, de az asz- szony ideges mozdulattal tartotta távol magától. Ez felingerelte, s eszébe juttatta, hogy nem engedte végig mondani az előbbieket. Majdnem kiáltva beszélt bele az asszony arcába. — Nem hallgattál végig. Azt akartam mondani amikor le- gazembereztél, hogy vagy hagyjuk abba, vagy ne hazudjunk, ne lopjunk, amikor élhetünk szorongás, félelem nélkül is. Az asszony felvetette a fejét. — Beszélhetsz amit akarsz — hallatszott dacosan haragos szava — semmit sem hiszek el. — Miért nem vagy őszinte, miért nem mered megmondani, hogy megúntál, hogy eleged van belőlem? Attól félsz, botrányt csinálok? Nem, nem okozok kellemetlenséget. Különben, annak is csak én innám meg a levét... Engem rónának meg. Még talán te is ítélkeznél felettem, aki a társam vagy. IVem tudta miért, de az asz- ’ szony szavai előbb a szívéhez értek el, s csak később az agyához. Ott ízeikre bomlottak; minden szó külön-külön vert fészket a fejében, s borzolta fel méginkább az idegeit. — Miért vádolsz? — kérdezte szánalmas gyáván. — Csak reálisan nézem a helv- zetünket •— kerekedek felül most már az asszony. — Realitás, realitás — legyintett fásultan. — Nem egyszeregy ez, hogy az ember fejben kiszámítsa a végeredményt, g mondja: íme, ennyi. Hideg csend telepedett közéjük. Az asszony már tíz méterrel ar- rább ült, egy fának támasztotta a hátát, s nézte a férfit, összekócolt haját. Sajnálta. Érezte, hogy szereti, de gyávának tartotta, tehetetlennek, aki nem tud magával mit kezdeni. A férfi megérezte a szeméből áramló megvetést. Meghunyászkodva, majdnem nyüszítve húzódott közelebb hozzá. S mikor mellé ért, az asszony közelségétől visszatért a biztonsága. — Ne haragudj rám Kicsi, nem akartam rosszat — kezdte tétovázva. — Most már úgy látom, nem is kell többet mondanom. Felszabadultan kezdett beszélni. — Nem félek a folytatástól, nekem nincs veszíteni valóm. Erzsiké mosolyogva nézett rá. de a mosoly megvetést rejtett, gúnyt takart. — Nem barátom, itt nem lesz folytatás. Inkább maradok a régiben, nem választok egy pu- hányt. Verjen inkább az a másik, de tegye azt magabiztosan, tudja mindig, hogy miért. Ne legyen az egyik percben bátor, s ne rontsa le saját egyéniségét a másikban szinte gyerekesen bárgyú gyávasággal. 17 elállt, szótlanul, futva in- 1 dúlt lefelé a fák között. A domb alján megbotlott, s akkor egy percre visszafordult. A férfi ott állt a domboldalon, lehajtott fejjel nézett maga elé, mereven, mint aki leejtett valamit, de nem találja. Aztán már vissza sem nézett | SZOLNOKI ISTVÁN JEGYZET A beszélgetés, amelyben fél- tucatnyian veszünk részt, majdhogynem viharos. Pedig nem egymással vitatkozunk, még csak nem is vitáról van szó, hanem egyértelműen rosszalljuk ugyanazt. Ki nyugodlabban, ki emeltebb hangon mondja mondandóját, már ingerült a hangnem. S sorakoznak a példák. íme belőlük néhány: — Inkább Bonyhádra megyek vásárolni. Udvariasak, előzékenyek a kiszolgálók. Itt — Szek- szárdra céloz — tisztelet a kivételnek..., nem is szívesen megyek be a boltokba, — A múltkor bemegyek az egyik boltba, valami apróságot akartam venni,— a beszélgetőtárs megmondta, hogy mit, én nem árulom el, ne ismerjenek rá a többiek, az eladó remélem, majd ennyiből is magára ismer. — Az eladó megmutatott kettőt, s mikor kértem, mutasson újabbakat, csak annyit mondott: Hát kedvesem, ez van, ha tetszik jó, ha nem tetszik, másikat nem tudok adni. — Azzal úgy otthagyott, mintha ott sem lettem volna. — Nem kérem én, hogy alázatoskod janak, de ha bemegyek a vendéglőbe, akkor én vagyok a vendég. Ne kelljen órák hosszat várnom arra a nyomorúságos pohár sörre, s ka tisztességes, kultúrált hangon sürgetem, hát ne azzal vágjon vissza egy tizennyolcéves formájú ifjú, hogy „Nyugi édesapám, nekem is két kezem van.’’ — Ha valamit veszek, engedjék megnézni mi is az, ne akarjanak zsákbamacskát vetetni velem. S az eladó ne mondja, hogy „Kérem engem nem érdekel, milyen az árú, a gyárnál tessék reklamálni, én csak eladok’’. — Ha bemegyek egy hivatalba, legelőször is leveszem a sapkámat. Nem alázatból, hanem tisztességből. Köszönök. Mi lenne, ha el is fogadnálc. ha rámnéznének és megkérdeznék, mi járatban vagyok. Nem rongálja senki tekintélyét, ha nem várakoztat legalább tíz percig. — A múltkor beszélek az üzem kapujában az igazgatóval. Bement az üzembe, megállapodtunk, fél óra múlva hívom telefonon. Mikor hívom, egy negédes hang csicsergi: „Házon kívül van, kérem”. Megmondom, hogy én keresem, rögtön kiderül, hogy nincs házon kívül. Állj! A példákból talán elég is lesz. Egyszuszra legalább is. Arra elég, hogy általánosító következtetéseket lehessen levonni belőle. Nem akarom tisztára mosdatni azt, aki nem érdemli, de azért engedjék meg, hogy néhány szóval megvédjem azokat, akikről ebben az írásban nincs Ebei Katalin: SZAVAK, Szavakat terem az elme, mintha ezernyi kérdésre felelne, mintha az értelem mögött titok rejtőzne, egy zár, melyet egyetlen szóval kinyitok, egy titok, amely csak sejtelem, melyet nem jó feltárni hirtelen; szavak, szavak, megannyi rejtély, megannyi kérdés, melyre nem feleltél; amikor beszélsz, nem vagy magad, s akár állít, akár tagad valamit a szó, a társadalom minden mondatot megért, s ha lesz alkalom, megfizet mindenért. szó. Vannak másmilyen eladók, vannak másmilyen pincérek, vannak másmilyen hivatalnokok és vannak másmilyen igazgatók. Olyanok, akikre nem lehet panasz, akik előzékenyek, akik udvariasak, akik segítőkészek, és akik nem tagadtatják le magukat, ha egyszerű földi halandó keresi őket. Sőt, az a nvanúm, az ilyenek vannak többségben. De ha megvédem azokat, akik megérdemlik a védelmet, hadd követeljem magamnak azt a jogot, hogy támadjam azokat, akik támadást érdemelnek, üssek azokon, akik rászolgáltak az ütésre, s hívjam fel a figyelmet erre a jelenségre is, amely bosszantó is elszomorító is és — noha kis dolog — a maga nemében azért politikai kérdés is. Először is talán azt kell tisztázni, ki kiért van? Igazán nem nehéz a válasz: A boltban az eladó a vevőért, a vendéglőben a pincér a vendégért, a hivatalban a tisztviselő az ügyfélért, az üzemben az igazgató az üzletfélért. (üzletfél, rossz elnevezés, de nem találtam jobbat). Hát ez egyszerű, ez eddig meg is volna. Hol van hát mégis a hiba? Azt hiszem, mindenekelőtt abban keresendő, hogy sokan a kulturált, előzékeny, udvarias hangról azt hi szik, hogy az megalázkodás, márpedig napjainkban senki sem kötelezhető arra, hogy megalázkodjék. Megalázkodni nem is kell, szégyellhetnénk magunkat, ha bárkitől is elvárnák. De az udvariasság még nem megaláz kodás. És különben is, valahol mindenki vendég, mindenki ügyfél. A maga munkaterületén pedig azzal szemben lesz udvarias, vagy udvariatlan, aki vele szemben tegnap az ő munkahelyén volt udvarias, vagy udvariatlan. Rendszerint a kölcsönkenyeret kapjuk vissza. Mennyivel jobb vigkedélyű, mosolygós, kedves embereket, látni, mint morcokat, mogorvákat? Tudom, hogy a hazulról hozott gondot nem lehet egyszerűen levetkőzni, no de sportot csinálni a mogorvaságból? A vendég sem angyal, az ügyfél sem az. Mindenki siet, mindenkinek dolga van. A vendégek közül is sokan udvariatlanok, sokan haklisak, soknak a modora kifogásolható. De a vendég sem mind ilyen, és kedves szóval az izgága vendéget is sokkal könyebben le lehet szerelni, mintha úgy dobjuk elébe az árut, s csak morgunk valamit a. fogunk között, ha kérdeznek. Hadd súgjak meg még valamit a kereskedőnek: Mosolyogva még a bóvlit is könnyű eladni, mogorván az elsőosztályú árú sem kell. Mert akkor inkább elmegyek Bonyhádra. LETENYEI GYÖRGY SZAVAK A társadalom: szándék, akarat, ido'-részecske, amely megmarad, egy megtisztult emberi elmélet, egy összefüggésekben megvalósult élet, egy háló, melyben én is fennakadok. egy ég, melyen mi vagyunk a csillagok. ...Beszélj, beszélj, hogy a szavak fegyvereink helyett harcoljanak, hiszen minden szó: értelem. — a szavak hatalma végtelen; az emberiség majd a gondolatokban találkozik, ha megérti jobban, hogy a jövendő titka: a bomba, amely nem robban,
