Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-01 / 152. szám
Miért nem Sálunk diaplin-fümeket ? Elfogadjuk? — Igen. Műfajilag is újdonság és jobb a szokásos kaland- filmeknél. — Szerintem is. Pergő és lendületes az egész film. — A filmföigazgatóság Báthory utcai épületének házi- vetítőjében vagyunk. Mindösz- sze 10—12 nézője van a most vetített filmnek. Helyesebben inkább bírálója, mint nézője. Filmművészek, pedagógusok, kritikusok: a Filmátvételi Bizottság .tagjai. Egy-egy film le- vetítése után rövid időre vitapartnerekké, vagy egyetértő társakká válnak. Ök döntik el, hogy érdemes-e megvető're javasolni a filmet, vagy sem. Ha a megvásárlás mellett döntenek, akkor a filmet a Film- főigazgatóság vezetője is megnézi és ő mondja ki az utolsó szót. Ezen az úton jutnak el a külföldi filmek a közönséghez, a vetítővászonra. A Báthory utcai házi vetítőben hetenként két-három alkalommal kerülnek az úgynevezett bemutató-kópiák az átvételi bizottság elé. Néhány délolőttön az újságíró i.s végignézte a filmeket, részt vett a bizottság vitáiban. Ez a néhány délelőtt is elég volt ahhoz, hogy megállapíthassuk: nem könnyű az átvételi bizottság dolga, mert nagyon kevés jó filmet találni. A mozilátogató közönség körében elterjedt az a nézet, hogy sok nagyszerű nyugati filmalkotás a magyar filmátvevő szervek miatt nem kerül a mozik vetítővásznára. Egy hét statisztikája nem lehet eléggé meggyőző, de a bizottság tagjai több éves gyakorlatukra hivatkozva állítják: sok nagyszerű filmről nem tudnak ... — Van úgy, hogy háromnégy hét alatt egyoílen, megvételre alkalmas fijmet sein látunk — halljuk a filmkritikustól. Tehát nem olyan irigylésre méltó a bizottság munkája, mint gondolnánk. Kivéve az olyan eseteket, mikor a nyugati filmgyártás valóban klasz- szikus alkotásait nézhetik meg. Mert a Chaplin-filmeket például — és néhány más haladó szellemű amerikai filmalkotást — csak a házivetítőben lehet látni. Ezeket a filmeket ugyanis a nyugati gyártó, illetve forgalmazó cégek nem adják el a szocialista országoknak. — Ezeknek a filmeknek csak egy kópiája jut hozzánk csere útján. De a közönség elé nem tudjuk vinni őket — halljuk a filmesztétától. — A Chaplin- művek sorsáról például a filmek jogtulajdonosa döntött így, a „Porgy and Bess”-t, vagy a „Híd a Chiai folyón”-t az amerikai külügyminisztérium nem engedi eladni a szocialista országoknak. Ez talán • azért történik így, mert maguk a nyugatiak félnek attól, hogy a szocializmus országaiba küldjenek olyan filmeket, amelyekben a saját művészeik leplezik le a kapitalizmust, néha döbbenetes erővel. — Ezekért a filmékért pedig még az eredeti eladási áruknál többet is ajánlottunk fel — hiába ... — Viszont kérés nélkül is adnák azokat a szirupos szerelmi történeteket, amikből huszonnégy fér egy tucatba. De a korlátlanul gyártott gengszter- filmjeiket is megvehetnénk. — Milyen elvek érvényesülnek a nyugati filmek átvételénél? — Természetesen nem várunk szocialista—realista alkotásokat. Olyanokat sem várhatunk, amelyek a kapitalizmust befeketítik. Az egyetlen követelményünk a nyugati filmektől, hogy olyan alkotások legyenek, amelyekben szépség, emberség, művészet van. Amiket megnézve, egy kicsit jobb ember lesz a néző, — mondja az átvételi bizottság egyik vezetője. Évente átlagosan 40—50 nyugati filmet láthatunk, s ezek természetesen a termés legjavából kerülnek ki. A közönség egy részének az a téves elképzelése, hogy „Nyugaton csak jó film készül” abból származik, hogy a nálunk bemutatott filmek nagy része valóban jo. De a választék óriási: Nyugaton évente átlagosan 2000 film készül. Magyarország 4500 mozijának másik ellátási területe a szocialista országok „filmtermése”. Évente átlagosan 300 film készül a népi demokráciákban. Ez a szám az előbbi 2000 mellé állítva mutatja: mennyivel kisebb e területen a választék. Megtudjuk, hogy évente körülbelül 100, szocialista országban készült filmet mutatunk be. Arról is szó esett, hogy még néhány évvel ezelőtt nem volt alaptalan az a nézet, hogy „szolidaritásból” megveszik a baráti országok gyenge filmjeit is, .hogy a mieinket is eladhassuk. A jelenleg műsoron lévő filmek arról tanúskodhatnak, hogy ez a gyakorlat a múlté: ebben az évben már csak az alapos kritikát elbíró filmeket mutatjuk be. Végezetül néhány közeljövőben bemutatásra kerülő filmről számolunk be. Augusztusban Romm: „Egy év kilenc napja” című alkotását vetítik a mozlR. A „Bekerítve” című nagydíjas francia filmet szeptemberben, az ugyancsak francia „Gróf Monte-Christó”-t és Rajzmann: „Hátha mégis szerelem” című alkotását novemberben láthatják nézőink. Búcsúzóul még azt hallottuk az egyik filmszakembertől: „Mi igazán szeretnénk csupa jó filmmel ellátni a közönséget, de ez nem csak rajtunk múlik, elsősorban a film készítőin. Tőlük várunk jobb alkotásokat.” Ezzel valamennyien egyetértettünk. ■■ '~~l GYÖRY ZSUZSA eg gél nyolckor kelni, na- gyot sétálni a tiszaháti erdőn, végigszívni egy jószagú szivart, uras nyugalommal ebédelni, s utána egészségesen végignyújtózkodni a heverőn,ihogy beleropogjanak az öreg, vásott Csontok — ez a nyugdíjas élet í'új hat a gyár, pirosodhat a vas a fujtatóban, az öreg kovácsmester csak mosolyog, mert elvégezte, amit egy embertől el lehet kívánni: negyvenöt évig döngette kalapácsával a csengő üllőt de sohasem im- mel-átnmal, mindig jószívvel, feszülő izommal. Most már kiszikkadt, meg-megreszketett a lába, igenis ideje, hogy kiszusszantsa magát, kilehelje tüdejéből a szénmonoxidot. Lehet, hogy már annyi ideje sincs, amennyi elég lenne az öreges fáradtság lerázására, nem is tesz majd mást, mint amit csupa kedvtelésből vállalhat az ember. Ráérős pihenéssel jön-megy, sétál, ül, vagy fekszik, s annyi lesz az egész havi dolga, hogy aláírja a postásnak a csekket, aki minden hónapban pontosan megjelenik majd a nyugdíjjal. Mert ez jár ... mert ezt hívják igazi megérdemelt pihenésnek. így cifrázta álma szőttesét Kender Pál okleveles kovács- mester, mikor még kicsit bódult volt az ünnepléstől, a búcsúztatás melegétől, a feléje áradó szeretettől, s így is élt, egészen nyugdíjas élete második napjáig. Mert a második napon egészen más irányba fordult az élete. •*— Apa, hallod-e! — motyo- rászott a -felesége. — Gondoltam, fölkelhetnél, öt óra van, már mennek a gyárba! — Hát aztán! Ráérek! — Éppen azért gondoltam. Nagymosást csinálnék, ha meghordanád a vizet. Egyéb dolgod sincs, nem kívánhatod, hogy magam küszködjek. S minthogy Kender Pál okleveles kovácsmester nagyon szerette a feleségét, és igazán ráért, nem is kívánta, hogy a törékeny kis anyóka cipelje a tenger vizet a szomszéd utca kútjáról. Különben Is kell eny- nyi mozgás — gondolta magában — nehogy megmacskásod- janak a lábai. Délután majd kipiheni magát Le is dőlt ebéd után a kiskonyhában, de alig nyújtózott kettőt, az.unokák lármája verte föl csöndes nyugalmából, meg fia érces baritonja. — Gondoltuk, megnézzük már, hogy él egy nyugdíjas! — kedélyeskedett a fiú. — Azmásnap meghozták a tüzelőt, s nagy szégyen volna napszámost fogadni, mikor ráérő, nyugdíjas ember van a háznál. Belapátolta a szenet, fölhasogatta a fát. Ki ássa föl a kertet? Ki cserélje ki a tetőn az eltört cserepeket? Ki menjen reggel a tejért? Ki sétáltassa az unokákat? Ki járjon el hivatali dolgok után? Nincs ezekre az apróságokra alkalmasabb ember, mint egy unatkozó, ráérő nyugdíjas. Hozzá szaladt a fia és a menye, a lánya és a veje, ha társadalmi munkát szerveztek az utcában, kit hívtak először? A ráérő nyugdíjasokat. És szaladt, ko^y/tegérdeme\\ pihenés tán, ha nem kérnénk nagyot, eljöhetne apám megcsinálni a nagykaput. Már hónapok óta nem lehet bezárni. Minek hívnánk idegen mestert, mikor apám ért is hozzá, meg rá is ér. Már csak unalmában is.. S minthogy Kender Pál okleveles kovácsmester nagyon szerette a fiát, de meg igazán rá is ért, fölszerszámozta magát, és elkocogott felsővárosra, hogy megreperálja azt a bizonyos nagykaput. Minthogy azonban az esőcsatornát is csak a lélegzet tartotta, a menye annak megjavítását is kikuncogta. Öreg este lett, mire hazaballagott, nem kellett ringatni. Úgy volt az egész tevés-vevés- sel, hogy pár nap alatt rendbe tesz mindent, s akkor azután tényleg nem zavarja pihenését semmi. Igen ám, de cogott az öreg, mert nem tudott ellenállni, mert szeretett segíteni, mert nem nézhette, hogyha valami rendetlen volt. Szivaros, ráérős napjait pedig újra meg újra álmodta egy darabig, de egyszer aztán az álmai is elmaradtak, mert a fáradt embernek az álmai is nyugvásra várnak. — Apám ráér... '■— Már csak unalmában is ... — Úgy se tudná meglenni munka nélkül... — A vérében van, hogy csináljon valamit... — Bele is halna, ha haszontalan embernek érezné magát... — Az idős embereknek jobb, ha lefoglalják magukat, mert így elfelejtik a korukat... Mindig ezek az érvek kopogtak a kiskonyhában, ha a családból valaki szívességet kért az öregtől, Ű pedig nem Játék és Az eseménynaptárban egy évforduló: 95 éve született Luigi Pirandello. A név régi irodalmi emlékeket idéz, amit a közömbösség váltott fel, hogy végül egyszerű adattá váljék az emlékezetben. Mert kevés író váltott ki olyan hatást, mint a No- bel-dijjal övezett Pirandello, s kevés nagyságot nyelt el olyan könyörtelenül az idő, s kezdett ki a lassú feledés, mint őt. A 95 év önmagában is csalókának tűnik. Mert erre a kecskeszakállas, vidéki tanárra 54 éves korában figyeltek fel, s a váratlan és elkápráztató siker világirodalmi rangra emelte. Nevezetes darabja, a Hat szerep keres egy szerzőt, bejárta a világot, s nem volt kisebb sikere IV. Henrikjének sem, amely a Hat szerepnél végeredményben jobb, mélyebb dráma. Még egy regény, a Mattia Pascal két élete, s a többi már világsikere éveiben is egy kicsit fárasztónak tűnt. Maga a világsiker is időbeli korlátok között mozgott: 1921 a Hat szerep bemutatójának éve, s 1936- ban már meghalt Pirandello. Azóta még három évtized sem telt el, .mégis nagyon távolinak érezzük hangját, mintha az idők mélyéből szólna. Az első világháborús esztendői: Nyugaton a futurizmus jegyében múlnak el, de a futurizmusnak, amely pedig nevében is a jövő ígéretét hordta, nem volt jövője. Marinetti a végén már azzal sem tudott hatni, hogy mozgalmat indított az ütegből készült kalapok viselésére, s nemzetközi hadjáratot szervezett a makarónievés ellen... Pirandello, s a kortársi olasz irodalom, mégis Marinet- tiékből indul ki, pontosabban a futurizmusból, amely maradandó Z VB O valóság műveket nem tudott létrehívni, de a klasszikus formák felbontásával sajátságos folyamatot indított el. Pirandello és kortársa, a nála sokkal jobb Bontempelli, nem érte be a külső forma felbontásával, a személyiséget szereppé változtatta, s arra próbált választ adni, hányféle szerepre képes egyetlen ember. Játék és valóság, beteljesülés és virtuális lehetőségek, költészet és hideg agymunka — mindez ott van a pirandelloi életmű mélyén. Néha nagyon költőien, mint a IV. Henrikben, amelyben Henrik császár jelmezébe öltözött hőse elveszíti emlékezetét, s megmarad szerepében, amikor pedig az orvosok meggyógyítják, tovább játssza álarcos szerepét, mert az álomnál többet ér a valóság. Mattia Pascal megkettőzi éleiét: látszal-öh- gyilkossága után egyaránt tovább él hozzátartozói emlékében és a. valóságban. Mindez hatásos játék, de a valóságtól elég messze van, mint ahogy a futurizmus is, s az utána következő és belőle élő nemzedék is egy kicsit a valóság felett járt, nemcsak szublimálva, hanem szinte teljesen figyelmen kívül hagyva, A játék pedig önmagában lehet hatásos, de ha az élettel csak hajszálcsövek kötik össze, öncélúvá válik, elveszti jelentőségét. Úgy látszik, ez örök szabály, amely alól az egykor világsikerű Pirandello sem kipétel. Ezért érezzük úgy, mintha nagyon messziről szólna hozzánk, a halála óta eltelt három évtized ezért tűnik valószínűtlen időnek, s az egykori világsiker is ezért válik mindinkább irodalomtörténeti emlékké. Cs. L. g7 ír Zubogi múltkor kidülledt szemmel ront nekem az utcán. — Tudia mi újság? — Nem ... — Ezentúl én is írni fogok! — Maga? — Hát! Rájöttem, hogy az írás volt elég erős az érvekkel szemben. Egyszer azonban megemberelte magát. Elhatározta, hogy véget vet ennek az áldatlan állapotnak, s igenis pihenni fog. Nem vert az asztalra, nem pörlekedett sem a feleségével, sem a gyerekeivel, hanem kapta magát és beállított a gyárba, egyenesen az igazgatóhoz. — Csak visszahúz az öreg szív... — kedveskedett vele az igazgató. — Hiányzik a gyár, ugye? — Igen, hiányzik... — hagyta rá az öreg. — Meg ugye, aki munkához szokott, nem tudja elviselni a tétlenséget... — Nem bizony, igazgató elvtárs ... — Hát mi gondoltunk magára. Lehetne foglalkoztatni ötszáz forint erejéig... Persze, ha kívánja a munkát a szervezete. — Már hogyne kívánná, igazgató elvtárs. De nekem nem elég annyi munka. Én egészen vissza akarok jönni. Tetszik tudni, nem nekem való ez a nyugdíjas élet, ez a ráérős semmittevés. Mert ebben sokkal jobban elfárad az ember, mint a kovácsműhelyben. Mindig csak feküdni, kelni, nagyokat sétálni, jókat enni, nem nekem találták ezt ki... Egészen más az, ledolgozni a nyolc órát, megfürödni, hazamenni, s úgy pihenni... — Én megértem mólgát, Kender bácsi. Majd intézkedünk. Ha már nem tud meglenni munka nélkül, hát jöjjön visz- sza. Mert ugye van ember, akinek éppen a munka a pihenés. — Ügy van az — bólintott rá Kender Pál okleveles kovácsmester, mert ha valaki kipróbálta a nyugdíjas életet, ö már igen. SZ. SIMON ISTVÁN a legtisztább foglalkozás. Az em* bér csak leül egy asztal mellé, töltőtollával kicsit -kapirgál, és máris megszületik egy kroki. Egyéb munkához fel kell öltözködni, sőt el kell menni hazulról. Végre én is kitaláltam, hogyan lehet könnyen és kényelmesen pénzt keresni. Amellett az ember szert tesz egy csomó tisztelőre. Ha vállalatnál dolgozom, az nem biztosít elég publicitást. Égy újság, az más. Az újságok sok ezer példányban jelennek meg. Tehát legalább harmincezer ember fogja olvasni az én szellemes kis történeteimet. — Ah! — sóhajtok hangosan. — No, azért ne féljen tőlem. Én nem akarom magát és a többieket kitúrni. Én nem akarok piszkos konkurrencia lenni. De értse meg. hogy ... — Igen, megértem ... — Nem, nem értheti... Még soha sem árultam el magának, hogy én már gyerekkoromban kezdtem... Az első elemiben. Alig ismertem még a betűket, és máris verset írtam. Később regényt ... Tehát bent van a véremben! — Tudja, nekem remek ötleteim vannak! Ne haragudjon, hogy nem mesélek el mindent, majd elolvassa, ha megjelenik. — Igen... — suttogom — ez természetes. Mindenki vigyáz, a saját témáira. — És azt hiszem, én nagyon humoros is vagyok! — folytatja lelkesen. — Az emberek hangosan nevetnének' Maga is fog kacagni, meglátja. Ennyi vallomás után ijedten búcsúzom tőle. Szerencsére nem találkozom vele azóta. Csak ma a feleségével. Megállítom. Gondolom, mégis kérdezek valamit. — Mi van a férjeddel? ír? Jelentőségteljesen bólint. — Na és? Sikerül? — Hát... azt mondja, köny- nyebbnek gondolta. — Ühüm... — válaszolom együttérzően és melegen kezet rázok vele. Azután tánclépésben megyek tovább. Mégse olyan könnyű mesterség a miénk. De majd elkérek Zubo- gitól egy krokit. Hátha csakugyan nevetni lehet rajta. Szabó Ibolya
