Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-06 / 156. szám

4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAO 1962. július öl Péntek: 'A vezetőállású férfi Olvashatjuk az ap­róhirdetések között, hogy az egyik válla­lat vezetőállású férfi részére külön bejára­tú, kényelmes albér­leti szobát keres. Ez a bizonyos vállalat feltehetően saját dol­gozója számára kere­si a kényelmes al­bérleti szobát, és ebbeli törekvése már csak azért is dicsére­tes, mert a lehetet­lennel próbálkozik. Igen, a lehetetlennel, mert vagy albérleti egy szoba, vagy ké­nyelmes. A kettő együtt elképzelhetet­len. Ha kényelmes, akkor nem albérleti, ha viszont albérleti, akkor minden lehet, csak nem kényelmes. Mindezt a vállalat­nál bizonyára tudják és bizonyára jó ideig latolgatták a kiveze­tő utat. Csak dicsérni lehet annak a dolgo­zónak a találékony­ságát, aki végül is rátapintott az ele­venre és megtalálta a megoldás módját, amely nem más, mint a bűvös „vezetőállá­sú” szócska. Erre fel­tétlenül ráharapnak, mert ugye, manap­ság, 1962-ben óriási a különbség a vezető- állású férfiak és a nem vezetőállású fér­fiak között. Egészen más színezete lehne a dolognak, ha a vál­lalat úgy keresné az albérletet, hogy „dol­gozónk” — vagy még egyszerűbben: „Ká­posztás János szak­munkás részére.” Ilyesmi nem szo­kott ugyan előfordul­ni, de mi történne, ha mégis előfordul­na? Semmi. Sőt. Az ilyen vállalat még ta­lán gúnyoros és sér­tő megjegyzéseknek tenné ki magát. Le­néznék, és megrónák, hogy nevét, hírét, rangját képes odaad­ni; fémjelez egy nyamvadt albérleti lakáskeresést. Viszont a „vezető­állású” szócskával feldíszített szövege­zésnek van valami varázsa. Szinte árad belőle a delejes erő, a szuggeráló felhívás, hogy nem melósról, hanem egy hűvös, elegáns, vá­lasztékos modorú fér­firől van szó, akivel érdemes szóba állni. Aki esetleg sok min­dent elintézhet, ki­járhat, közbenjárhat. De hát- félre a rosszmájúsággal. A körülmények sajnos még erre a hivalkodó kispolgári butaságra is rákényszerítik az embert, az ilyen szö­vegezésre, amely kí­sértetiesen úgy hang­zik, mint az egykori házassági hirdetések kezdősora: „Jóházból való úrilány férjhez- menne...” Sz. P. Nemcsak a 7-es ÉPFU, hanem a fuvaroztatók is hibásak Gyakori — s ennek; nagyon örülünk —, hogy1 írásaink nem maradnak válasz nélkül. Június közepén arról írtunk lapunkban, hogy a KPM Autó felügy elet és a rendőrség az egész megyére ki­terjedő gépjárműellenörzést, köz­úti áruszállítási vizsgálatot vég­zett. Cikkünk a vizsgálatot végző nagy apparátus megállapításait tartalmazta, melyben többek kö­zött az is szerepelt, hogy a 7-es EPFU-kocsik nagy része úgy szál­lított árut, hogy ahhoz nem volt kísérőjegyzék. Sziklay Tibor, az EPFU kirendeltség vezetője fel­kereste levelével szerkesztősé­günket, s közölte, hogy — véle­ménye szerint — a vizsgálat, s így a cikk sem a teljes valóságot adta vissza. Ugyanis a vállalat a fuvaroztatóknak végzett szállí­tás alkalmával minden esetben kéri a kísérőjegyzék kiadását. De tudják a vállalatnál, és egyre keresik a megoldást: „Kocsijain­kat állandóan ellenőrizzük, és a kísérőjegyzékkel kapcsolatos hiá­nyosságokat ismerjük. A szállítást azonban nem állíthatjuk le, még ha a fuvaroztatók nem is adnak kísérőjegyzéket. Tervünk van, s azt teljesíteni akarjuk, ezért gya­kori, hogy jóhiszeműleg még sza­bálytalanságot is elkövetnek gép­kocsivezetőink.” — írja többek között a kirendeltség vezetője. Tény, hogy sok szabálytalanság volt a vállalatnál. Igaz az is, hogy a fuvaroztató szerveknek kellene gondosabban szervezni a munkát. Levélírónk végül helyte­leníti, hogy az említett ellenőr­zésre, kiértékelésre, nem hívták meg vállalatuk képviselőjét, s így „az értékelés... nem mentes bizonyos vállalati sovinizmus­tól...” — olvassuk a levélben. Úgy véljük, levélírónk eme meg­állapítása túlzás. Hisz az ellenőr­zést végző szervek szakemberei­nek nem érdeke, hogy egyik, vagy másik fuvarozó vállalatról rossz véleményt mondjanak. Miért kellett az új épület ajtaját áthelyezni az ablak helyére ? Elkészült Szekszárdan a kór­ház melletti üzlet. Mindenki megelégedéssel nézte a tetszetős modern épületet és várta, hogy rövid idő múlva megnyílik. Köz­ben telt, múlt az idő, a bolt nem nyílott meg. Ellenben egy szép napon megdöbbenéssel látták a járókelők, hogy a kész épületnél isidét mesteremberek jelentek meg. Munkához láttak: bontot­tak, szereltek. Ennek eredménye­ként a régi ablakból ajtó, a régi ajtóból pedig ablak lett. Csodálatos dolognak tűnt ez, hiszen elkészült az épület, és miért csak utólag derült ki, hogy ahol ablak van, oda ajtó kell, és fordítva. Ugyanis mindenki tud­ja, hogy egy építkezésnél már előre meg szokták határozni, hogy mi, hova kerül. Kétségtelen, az átépítés nem volt valami ég­bekiáltóan nagy munka, de még­is munka volt, költséget jelentett, ha nem is sokat, és enyhén szól­va ésszerűtlenségre engedett kö­vetkeztetni. Felkerestük Korsós Istvánt, a Megyei Tanács kereskedelmi osz­tályvezetőjét, mint az ügyben egyik legilletékesebb vezetőt, aki­től a következőket tudtuk meg. Az új üzletet azzal építették, hogy mire elkészül, addigra le­bontják a mellette lévő régi üz­letépületet. Ezt az épületet a kórháznak adták egy tervezett új s- részben kereskedelmi jellegű — létesítményhez. A kórház vál­lalta is a régi üzlet társadalm; munkában való lebontását, ég rö vid idő alatt el is tudták volna tüntetni a régi épületet. Igen ám, de közben kiderült, hogy a telek és a rajta lévő régi üzlethelyi­ség kisajátításával kapcsolatban nincs minden rendben. Közben felépült az új üzlet, a régit pedig nem tudják addig lebontani, amíg ezek az ügyek el nem intéződnek. Az eredeti tervek szerint az új épület ajtaja megfelelő helyen volt. A két épület azonban rop­pant közel van egymáshoz, a kes­keny résen lehetett volna csak megközelíteni az új üzletet. Ez azonban sok baleseti veszélyt rej­tett volna magában, mivel a régi épület már nagyon rossz állapot­ban van. Végre meg akarják nyitni az új üzletet, de az esetle­ges balesetekért senki nem vállal felelősséget, ezért helyeztették át inkább az ajtót. Az eljárást, mint végső meg­oldást, végeredményben nem is lehet vitatni. Furcsa azonban, hogy a kisajátítási problémák csak az építkezés után merültek fel, noha azokat előre tisztázni kellett volna. Végül is rövidesen megnyílik az új üzlet. Nem lehet­ne azonban várni a megnyitással, hátha újabb bonyodalmak merül­nek majd fel, és akkor esetleg a bolti kiszolgálás zavarja az újá>'b átépítést? B. forradalom a Junták földjén SALGÖ LÁSZLÓ: — Változik a cukor íze... — ív. Az első havannai impresszió alapján a fejlődésben elmaradott­nak mondott Kubáról alkotott kép tehát lényegesen eltér attól, amit a Fekete-Afrika, az arab Kelet, vagy Ázsia legtöbb orszá­gában látható. A »rétinosis« veszélye Dehát akkor hamisak a Kuba elmaradottságát jelző statisztikai adatok, gazdasági mutatók? Ha csak a Miamival versengő Havannát nézi valaki — elha­markodottan igent mondhat Ez a szemlélet azonban — amely gyakran tapasztalható felszínes turistáknál — annyira egyoldalú, hogy a kubaiak előre óvják kül­földi barátaikat e hibás követ­keztetéstől, a „retinosis pigmen­taria” betegségtói. Nem valami veszedelmes tró­pusi fertőzés ez. Nem a Sierra- Maestra moszkitóktól hemzsegő vad vidékein szedi áldozatait. El­lenkezőleg. A Havanna Librében, a Hotel Riviérában kaphatják meg azok, akik — akárcsak a re­tinosis pigmentáriában megbete­gedett, azaz oldalra látásban akadályozott szemhártya — csu­pán az előttük lévő ragyogó fő­várost, veszik észre. A fővárost nézve és a statisz­tikákat vizsgálva, melyik mutatja hát az ország tényleges gazdasági helyzetét? E kérdésre válaszolva a kubaiak gyakran idézik neves közgazdászuk, Oscar Pinos San­tos szavait: „Néhány Havannában töltött óra után a külföldi turista e szi­getnek csak nagyszerű, körutak- kal ékes fővárosát láthatja. S en­nek alapján, amikor alig tudja megszámolni a televízió-antenná­kat, hogy hihetné, hogy nyomor- gunk. Arra a téves következtetés­re juthat, hogy magas termelé­kenységű, modern termelési esz­közökkel rendelkező, gazdag nem­zet vagyunk. De a valóságban Kuba azon nemzetek közé tarto­zik, amelyeket a legjobban sújt a gazdasági elmaradottság tragé­diája. Aki tehát a fenti szemlélet, — a havannai színes képeslap — alapján akar az egész országra általánosítani, képtelen megma­gyarázni: hogyan, és miért om­lott össze, szinte kártyavárként Latin-Amerika egyik legreakció­sabb rendszere, alig másféiszáz kilométerre (Miskolc—Budapest távolságnyira) az Egyesült Álla­moktól és több mint 10 ezer ki­lométerre a szocialista tábortól. Ezekre a kérdésekre kizárólag Havannában nem lehet kielégítő választ, elfogadható magyarázatot kapni. A retinosíctól megszabadulva, oldalra is kell tekinteni. A fővá­rosi szállót otthagyva, végig kell utazni az országon — Havanná­tól a Sierra-Maestráig. CUKOR-SZIGET Útra készen állok szállodai szobámban. A kisebb bőröndben is elférne a szükséges ruhanemű. Orienté- be, a szigetország legendás hírű keleti tartományába indulunk, ahol januárban, a kubai „télben” Sfm ritka a 30—35 fokos hőség. Az asztalon a Karib-tengerben hosszan elnyúló, krokodilra em­lékeztető ország autós-térképe. — Santiagóig, Oriente székhe­lyéig több, mint 1000 kilométert kell megtennünk — jegyezte meg kísérőm, Antonio, a forra­dalmi mozgalom veterán harcosa, miközben ujjával követi a leg­szélesebb részen is alig 140 kilo­méteres szigeten kanyargó piros útvonalat — Ha elhagyjuk Havannát, lesz alkalma, hogy „oldalra” néz­zen, s a fényes főváros mögötti tájakat, az embereket, problémá­kat is szemügyre vegye — teszi hozzá az előbbihez. Én türelmetlenül várom az in­dulást. — Antonio nyugodtan te­lefonál. De két telefonbeszélge­tés közben elfogyasztott, szívet dobogtató kávé után, Antonio friss erővel beszél, magyaráz: — Ebben a szállodai szobában, akárcsak az országban, úgyszól­ván mindent az Egyesült Álla­mokban gyártottak és minden az Egyesült Államok javát szolgálja. A telefon — folytatja a hagylót a helyére téve — a Cuban Te­lephone Company tulajdonában volt. A villanyáram csakúgy, mint a rádió és televízió, az American and Foreign Power amerikai monopólium részvényeit gazdagította. Ezért az államosí­tás előtt semmi túlzás nem volt abban a szólásmondásban, hogy ahányszor megszólalt valahol a telefon, a csengő, mindig egv- egy cent hagyta el a szigetet és az amerikai kontinensen fehal- mozódva dollár milliókká egye­sült. Alagút a tenger alatt — A Vedadó és a Miramar luxusvilláit, s magas épületeit is az amerikaiak építették? — kér­deztem, az induló gépkocsiban folytatva a szállodai szobában elkezdődött beszélgetést. — Csak részben, elsősorban a szállodákat, irodaépületeket. A lakóházak többségét azonban a kubai polgárság építette. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az iparba gyakorlatilag nem lehe­tett, nem volt érdemes tőkét be­fektetni. 10—20 000 dollár elegen­dő volt lakóház-építésre, de elég­telen az amerikai cégekkel kon- kurráló üzem alapítására, vagy nagy földbirtok vásárlására. Közben gépkocsink a tenger­partot követő Melocen-ról hirte­len alagútba — a tenger alá — szalad. A pompásan kivilágított, fényűzően csempézett, kétirányú közlekedésre készült széles alag- útban változatlan sebességgel rö­pít a Chevrolet a kikötőt átölelő félszigetre. A túlsó partról visszapillantok a tengerre, amely alatt az imént átrobogtunk. Az alagút felett ép­pen egy hatalmas óceánjáró úszik a kijelölt dokk felé... Előttem a félszigeten haladó út mentén el­hanyagolt, gazos földek. — Tudja miért kellett ehhez a kietlen területhez vezető pompás alagút? — veszi ki a számból a kérdést kísérőm' csodálkozásomat látva. — Ez a terület kézenfekvőén kínálta Havanna telekhiánnyal párosuló lakásproblémájának a megoldását. Batistáék óriási pro­pagandával építették az alagutat* és autóstrádát, hangosan reklá­mozták a terület közművesítését, a városfejlesztési programot. De mire a külvárosokban az autó- roncsból és hullámlemezből ké­szült viskók lakóiban megszüle­tett az új lakás reménye — gaz­dája volt minden négyzetméter­nek. A kormányhoz közel álló egyének nevetséges áron felvásá­rolták a telkeket. Cukornád, cukornád, cukornád... De az igazi gazdagságot Kubá­ban nem a polgárok kelet-havan­nai párszáz négyzetméteres tel­kei, hanem a földesurak sok ezer cabaleriás (=13,4 hektár) nagy­birtokai, rendkívül termékeny földjei jelentették. A gépkocsi már zöldelő cukor­nád-táblák között halad kelet fe­lé. A várost elhagyva, jólesik a szemnek a szürke kőrengeteget felváltó üdezöld mezők pihente­tő színei. De amikor a kilométe­rek százait hagyjuk magunk mö­gött, megszokottnak, majd egy­hangúnak tűnik a táj. Ameddig a szem ellát — cu­kornád, cukornád és cukornád... Hosszú évszázadok folyamán változott át egyetlen nagy ültet­vénnyé az ország. A zöld tenger­ből csak a sudár királypálmák koronája emelkedik a magasba. A messzi Indiából, a Gangesz partjáról származó nád az arabok hajóin, az Ibériai félszigeten át jutott el a kubai szigetre. A tró­pusi esők öntözte termékeny ta­lajon — ahol mint mondják, a földbe vert karó is kihajt —, ha­mar meghonosodott. Amikor a XVI. század vége felé Európá­ban mind nagyobb mértékben nőtt a kereslet a cukor iránt — a spanyol gyarmatosítók kubai képviselői, a feudális urak kezd­ték felismerni az addig gyom­növény módjára terjedő nádféle­ség igazi értékét. Indiánvölgy — indiánok nélkül De ahhpz, hogy hozzálássanak a nádcukor exportálásához — munkaerőt kellett importálniok. Hódító őseik Kubában úgyszól­ván teljesen kiirtották az indián őslakosságot. A Yumuri vidék festői tájain, az Indiánvölgyben haladunk. De legfeljebb csak a yagualevéllel fedett cölöpös házak, néhány nö­vény neve, a sörösüveg címkéjén látható Hatuey, a máglyán elége­tett indián vezér márkának hasz­nált toll-díszes feje idézi a ki­irtott őslakosság emlékét. A nád azonban mégis adott fe­hér cukrot — fekete kezek mun­kájával. Jovellános község már a mun­kaerő-problémák megoldásának a korai kapitalizmusban alkal­mazott leírhatatlanul brutális* embertelen módszereire emlékez­tet. A vidéki település néger la­kossága a Niger partjáról hozott szokásaival, a karaballi törzs val­lásával, ősi hagyományaival és panaszos dalaival Afrikát vará­zsolja ide az Antillák szigetére. De a szegényes házakat tarkí­tó táblák, a Lucky Strike cigaret­ta és a Ford autó, a Coca Cola és a National City Bank reklámjai az idő múlását és a hódítók vál­tozását mutatja. A korai kapitalizmus kizsákmá­nyolását a monopoltőke modern rabszolgarendszere, az amerikai gyarmati uralom váltotta fel. (Folytatjuk) Külvárosi bohiok

Next

/
Oldalképek
Tartalom