Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-29 / 176. szám
Egy asszony meséli H allottátok Verőné esetét a fiával? Nem? Akkor elmesélem. Verőnét ismeritek, ugye? Dehogynem, ott dolgozik az esztergaműhelyben. Az, az a sötétszőke asszony. Harmincöt körül járhat, igen. Jó néhány esztendeje özvegy. Szegény ura a háborúból valami csúnya betegséget hozott haza, és néhány évvel később meghalt. A kisfiúk. Janika, akkor talán hatéves lehetett. Fiatal asszony, özvegyen, fiúgyerekkel: gondoljátok csak el! Gond meg a bánat,' gond meg a bánat... Szemrevaló asszony volt, alig huszonöt éves: még a háború utáni férfihiány idején is lett volna, aki elvegye. De ő nem akarta. „A kisfiam — mondta mindig, ha valaki komolyabb szándékkal közeledett hozzá. — Először ő! És csak aztán én!...” Dolgozott érte, látástól vakulá- sig. Varrónő volt, mondtam már? Fehérneművarrónő. És nem bánta meg, hogy így határozott: nagyon sok öröme telt a fiában. Ahányszor érdeklődtem Janika felől, mindig felragyogott az arca. „Remekül tanul! Szorgalmas, szófogadó! Nincs még egy ilyen a világon!” A fiú a tizenötödik évébe lépett lassan; ő maga a harminc- harmadikba. Ha férjhez akar menni, itt az ideje, érezte. Ilyenkor már nagyon nekiiramodnak az évek... Volt egy ismerőse, özvegyember, aki többször is megkérte már; de mindig nemet mondott. No, de most, gondolta, Jani révbe ért, az általánost elvégezte, ipart tanul egy gyárban *— esztergályosnak készül —, hát a nehezén túl van. A kötelességét megtette, embert nevelt a fiából — most már magára is gondolhat. Hanem hát ember tervez, a sors végez; és a sors nem így akarta. Mert Jani úrral most kezdődtek csak a bajok. Az ördög tudja, rossz társaságba keveredett, vagy mi, pénze volt, önálló embernek képzelte magát. A szülői házat afféle szállásnak tekintette; akkor, jött, ment, amikor neki tetszett. Az asszony először igyekezett megérteni. Istenem, nagy fiú ... a pénzét maga keresi... nem ülhet örökkön az anyja szoknyája mellett!... Ám úgy látszik, a pénz, amit Jani mester keresett, nem lehetett elég mindenre, öltözködésre, esti kimaradásokra, mert a szegény asszony egyszer csak azon vette észre magát, hogy a szekrényből eltűnt ötven forintja. Istenem, tévedhetett — kelt mindjárt magában a fia védelmére, és újból átszámolta kiadásait. A hiányt nem lelte meg. Egy hét múlva száz forintja hiányzott. A következő szombaton megint száz... Akkor elővette a fiát. Jani úr zsebrevágott kézzel állt előtte, a szemébe nevetett. — Na és? — mondta és felrántotta vállát — Egy kis szórakozás is kell a dolgozónak, nem? Nem vagyok már négyéves! — Fizesd a magadéból! — szaladt fel fejébe a vér. Tagadásra számított, bűnbánó beismerésre; ez a szégyentelen cinizmus felháborította. — Az, sajnos, nem elég! —intett a fiú. És a tűzhelyhez lépett, vizet tett fel melegedni. — A lányok szomjasak. Meg a srácoknak néha egyetlen vasuk sincs... Valakinek csak kell fizetni! — Hová mégy? — Nem tudom. A srácokkal... Valahol csak kikötünk. — Az én száz forintomból?! Itthon maradsz! Jani odalépett hozzá; fél fejjel volt magasabb nála. — Halkabban, nyanya! — sziszegte elszánt arccal. — Nem szeretem az ilyet! Egy nyamvadt százasért.. . Nem mennél mindjárt a rendőrségre?! Szegény asszony egész éjszaka sírt. Hogy mi lesz a fiából? Ezért nevelte, ezért óvta, vont meg magától mindent? Az is megfordult a fejében, mégis csak jobb lett volna férjhez menni. Fiúgyereknek apa kell, hviba. S ha most gyorsan hozzámenne Ferenchez? Késő... A fiút csak még jobban elvadítaná. Kamasz: ilyenkor fokozottan érzékenyek az ilyesmire. Akkor hát? Mit csináljon? — Hajnalig le sem hunyta a szemét. De hajnalra meglelte a megoldást! És hétfőn reggel ott állt a fiú gyárának igazgatója előtt. Elmondott neki mindent. Hogy a fia kicsúszik a kezéből, elzüllik; s hogy ő ezt nem nézi tétlenül. — Az igazgató figyelmesen hallgatta. — És mit tehetnék én ebben az ügyben, asszonyom? — kérdezte végül. — Vegyen fel a gyárba, nagyon kérem! Varrónő vagyok, de gyorsan kitanulnám az esztergályos- ságot. így aztán szemem előtt tudnám a fiamat... Az igazgató hosszan nézte — talán a törékeny kis termetét méregette: bírná-e a nehéz munkát —, aztán elmosolyodott. — Megpróbálhatjuk ... És most jól figyeljetek, mit tesz az akaraterő; mire képes egy anya, ha a gyermekéért harcol! Verőné hat hónap alatt elvégezte az átképzőt. Amikor az oklevelét átvette, az igazgató megkérdezte tőle: — És most? Mitévők legyünk, Verőné? — Az ifi-műhelybe szeretnék, kérem ... Minél közelebb a fiamhoz! Az igazgató rákacsintott. — Értem ... Jani úr arcát, azt láttátok volna, amikor anyját megpillantotta a tanműhelyben! — Hát te? — motyogta döbbenten. — Mit keresel itt, nyanya? — Fogalma sem volt róla, hogy anyja is itt dolgozik; az asszony legnagyobb gondja az volt az elmúlt félévben, hogyan titkolja ezt. Később indult reggeHEGEDÜS LÁSZLÓ: lenként, ebédjét fent ette a gépe mellett. Nagyüzem, kétezer munkással: el lehet tűnni benne, ha valaki nagyon akarja ... És ő nagyon akarta! — Semmi nyanya! — szólt szigorúan. — Verőné szaktársnő! Értette a szaktárs? A fiú körülnézett; ott állt mellette a tanműhely vezetője meg az oki atómestere. Azok arcán sem látott mosolyt. Nyomottan bólintott. — Értettem, szaktársnő. — Uj brigádot alakítunk — mondta a műhelyfőnök. — Verőné szaktársnő lesz a vezetője. A tagjai: Vérő János, Lápos Béla. Horváth Sándor — és felsorolt még vagy három fiút, Jani úr legszűkebb baráti köréből, akik — ezt talán mondani sem kell — nem jeleskedtek éppen kiváló munkateljesítménnyel, vagy akár csak szorgalommal... És ezután? Ezután együtt indultak el reggelenként hazulról. Jani úron ettől kezdve egész nap ott az anyja szeme... Ebédelni is együtt mennek. Igaz, az elején a fiú tüntetőié? külön ül a barátaival a hatodik asztalhoz. De az ötödik héttől csak az anyja mellé zökken le az étkezőben... Folytassam? Ugye, felesleges. Egy esztendeig működött a Ve- rőné-féle ifi-brigád. Az év végén a fiúk felszabadultak; megkapta mindegyik a szakmunkásoklevelét. De addigra már ez volt a legjobb tanuló-brigád a gyárban; a szakvizsgáját majd valamennyi jeles eredménnyel tette le. A vizsga utáni ünnepségen azt kérdezte az igazgató: — És most? Mit tehetek még magáért, Verőné? — Köszönöm, semmit — mosolygott az asszony. — Amit akartam, elértem: a fiamat visz- szakaptam. A brigád a' mai napon feloszlik ... — Ohó! — kiáltotta Verő János, Lápos Béla. Horváth Sándor és még vagy három újdonsült okleveles esztergályos, szinte egyszerre — dehogy oszlik fel! Továbbra is együtt maradunk. Verő néni! — Aggodalmasan pillantottak az igazgatóra. — Lehet? Az igazgató felvonta vállát. — Már miért ne lehetne? ... És most már igazán a végére értem. A brigád azóta is együtt dolgozik; az üzem egyik legjobb munkacsoportja. Érdekes, még most is Verő-brigádnak nevezik, pedig a vezetőjük neve megváltozott. Fia szakmunkás- vizsgája után egy héttel férjhez ment; azóta Németh Ferencnének hívják. Bárány Tamás íWWV>#CÍVWW/VWWWWW ©MA1T®liilF@IL®WÄGg A hanyatló délutáni fényben homályosak távol a hegyek Amott kiugrón, közel egészen, Tihany hegyei sötétlenek. Beljebb halványzöld a tó. De Itten pezseg, tombol és zajong a lét. flirdők hada. felvert szürke vízben, élvezi a nyár vad örömét. Gumipárnán lebeg, csónakázik gyerekként fröcsköl, visong, s kacag s Badacsonytól Tihany vén fokáig itt-ott vitorlák vászna dagad. Platán-sor. A fii vön elheverve, barnára sült, boldog napozók. Magyar beszéd szlovákkal keverve és álmodókkal víg falatozók. Milyen virágoskert! Ifjú nőnem. Egy-egy szép mellű, szép combú lány elsétál a kavicson előttem, ifjúval, míg száll a délután. Lenhajúak. barnák. Többen olykor. Megáll rajtuk, válogat szemem ittasan, mint holmi tüzes bortól. Majd a vidéket nézegetem. Öreg fáival, messze benyúlva, keleten a hajóállomás. S ősidőkbe vezet, halász-múltba nyugat felől a zöld nád. a sás. De lám. elborult lassan. Kiárad a víg nép a partra. S egyedül, nekivágok a villák sorának. S mögöttem már vihar feketül... Thiery Árpád: Isten veled, háború Minden háború megteremtette a maga irodalmát, s mi sem természetesebb, mint az, hogy a második világháború nemzedéke, a történelem legnagyobb pusztításának tanúja, vallani akar erről a rettenetes élményről. Minden könyv csak egy részletet tud látómezejébe vonni, hisz az egész borzalma alig önthető szavakéba. Thiery Árpád regénye eleve egy részlet-tragédiát akar ábrázolni: nincs szüksége nagy epikai apparátusra, nem kíséri végig a háború történetét, még csak különös sorsokat sem jelenít meg. A háború az ő regényében két ember személyes tragédiája, két emberé, akik felett átcsap a történelem, s hiába próbálnak tisztán kikerülni a szörnyű kataklizmából, a háború személytelen borzalma mindkettőjüket elpusztítja. Az asszonyt egy re- peszdarab öli meg, a férfi élete pedig kettétörik a nagy megpróbáltatásban. A várt hatást éppen ezzel az egyszerűséggel éri el Thiery: nem magyaráz, nem tart ünnepi szónoklatot a béke mellett, csak bemutatja két ember életét, s ezzel bizonyítja, íme ilyen a háború. Ezt segíti szép, kiegyensúlyozott stílusa is. Ez a néhol impresszionizmusba hajló elbeszélésmód, rövid, szálkás mondataival, mindig a lényegre tör, csak annyit mond el, amennyi az ábrázoláshoz feltétlenül kell, s hasonlataiban is mértéktartó. így a feszültséget is állandóan meg tudja tartani, s ezzel atmoszférikusán is ábrázolni tudja a háborús emberek lelkiállapotát. Tavaly a Pécsi Nemzeti Szíriház mutatta be Thiery Árpád drámáját, s a Bokáig érő víz megérdemelt sikert aratott. Már ott feltűnt Thiery formabontó kedve, hogy a cselekmény szét- tördelésével adjon nyomatékot mondanivalójának. Hasonlóval az Isten veled háború szerkezetében is találkozunk, de az időrend megtörése csak kiemeli a cselekmény tragikumát. Az »Isten veled, háború« szép,, helyenként szívbe markoló írás, amit megérdemelt sikere is mutat, hisz a könyv, mely a Magvető ismert sorozatában jelent meg, rövid idő alatt elfogyott. Mentes azoktól a hibáktól, amelyeket fiatal írók első regényének szoktak betudni; egyenletes, jól megkomponált munkb. amely nemcsak ébren tartani tudja a figyelmet, hanem okos ökonómiával a fokozásra is van ereje. Akik egy évvel ezelőtt felfigyeltek a Bokáig érő víz-re, most azt állapíthatják meg, hogy az Isten veled, háború Thiery Árpád pályájának újabb szép állomása. Csányi László KETTEN EGY FELHŐN TÉNAGY SÁNDOR: Kirándulók Mennyi öröm elfér a hátizsákban! A konzervdobozok mellett, fürdőnadrággal letakarva, a kis útikönyvben fűszál jelzi az oldalszámot, fűszál a délelőtti heverésböl. Tájak rögződnek, de újabl) kíváncsiság merészkedik a hegy tetejére, lihegés tódul a szájra, mintha kétszeres lenne a nyár s de jó, ha az ujjak segítve egymásra tekerednek. Vérzik a mindenségi egy kislány lába kisujját felszúrta a tüske s ez ok ismét pihenésre; ó, komolykodó, szerelmes aggodalom: öltözzenek díszbe dicséretedre még a száraz orgonafák is! És karmol a hőség. Sör kéne vagy meggylé sátoros kerthelyiségben, de csak friss kútvízzel hahózik a tikkadt test s emelni igyekszik iramát, mert hajtja mohón a szünidei lélek. Amikor a slágerszerző meghalt, a menyországi elosztóban tanácstalanul nézte a szolgálattevő angyal a beutalólapot. Slágerszerző, sláger- szerző... Micsoda foglalkozás ez? Hová osszam be? — töprengett. De nem sokáig törte a fejét és elhatározta: oda teszi, ahol épven hely lesz... így került a sláger- szerző egy kisebb felhőre, ahol rajta kívül csak egyetlen lakó volt. — Régóta van itt? — kérdezte ettől, mihelyt ő is b erendezkedett a felhőn. — Régen. Még a m.últ században jöttem. Mi újság a Földön? — Semmi különös. Genfben tanácskoznak, a berlini kérdés még nem dőlt el. készülnek a tokiói olimpiára, és igyekeznek megvalósítani az emberek Holdba való utazását. Szóval semmi különös. Azaz... A felhő régi lakója érdeklődve kérdezte: — Hogyan, még a holdutazásnál is van érdekesebb? — Van! Tegnapelőtt, néhány órával a halálom előtt megírtam a slágerek slágerét. De maga ezt nem érti! Tudja, kell egy kezdő sor. Az viszi az egészet! Várjon, igyekszem megmagyarázni. Tudja, olyasmi, mint régebben a „Teve van egypúpú...” volt, vagy az, hogy „Zabáid a számat, a pofikámat...” A jó kezdés már sikert jelent. De az én kezdő sorom, az korszakalkotó! A slágerirodalomban ilyen meleg még nem volt. Megtelefonáltam a kiadómnak, képzelje, elájult a telefonnál a gyönyörűségtől. Rögtön nagy előleget utalt át a Jogvédő Irodán keresztül. Sajnos, amikor a portás becsengetett a pénzzel, én már fél órája jobblétre szenderültem. Pech. Korszakot alkotok, és már nem élem meg! Akarja hallani? — Nagyon kíváncsivá tesz. — Tudja, a siker minden kelléke benne van a kezdő sorban. Nem akarok nagyot mondani, de a „Megesz a fene, elmegy az ember esze érted, drágám”, amellyel a Frecsenyák félmilliót keresett, semmi az enyémhez képest. Na, figyeljen. Figyel? — Figyelek. — „Ma még tör a frász érted, itt a szám, pedig csak a kezemet kérted.” Na, mit szól hozzá? — Ne haragudjon, de a maga korszakalkotó sorát épp úgy, mint a többit, amelyeket felsorolt, parlaginak, pongyolának, és ha nem haragszik meg őszinteségemért, rossznak, söl, pocséknak találom. A slágerszerző dühös lett: — Nocsak! Szóval majának nem tetszik. És ha szabad kérdeznem, milyen jogon bírál? — A szépség jogán. — Ért is maga a slágerekhez! — Bevallom, nem értek hozzá. — Tudja maga, milyen erő van abban a kezdésben, hogy „Ma még tör a frász érted”? — Fogalmam sincs... — Nahát! Bevallja, hogy nem ért hozzá, és van mersze az én halhatatlan soromat megbírálni. Mondja, kicsoda- maga tulajdonképpen? A felhő régi lakója halkan bemutatkozott: — Heine vagyok. PALÁSTI LÁSZLÓ
