Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-25 / 172. szám
TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1962. július 25. Á barátság legyőzi a távolságot Felcsillant a két német fiatal szeme, amikor a Tolnai Textilgyár közelébe értünk. — Fabrik — mondja Rudolf Schape és fejét hátra vetve szimatolt a levegőbe. Érezte, érzékelte a gyár közelségét. Géringer Mihály, a telepvezető helyettese kalauzolta végig őket az üzemen. A gépek harsogó lármájában is nagyszerűen szót értettek és nemcsak azért, mert Géringer Mihály jó tolmácsnak bizonyult, hanem azért is, mert volt bőségesen közös téma. — Hány gépet kezel egy szövő? — Amikor megmondták, mind a ketten bólogattak. — Nálunk többet. Sajnos, még nagyon érződik nálunk a háború okozta veszteség. Szakmunkáshiányunk van. Hat, sőt több, és ezeknél jóval szélesebb gépet kezel nálunk egy-egy dolgozó. Most már a fiatalok utánpótlásával lassan enyhül a munkaerő-hiány — magyarázta. Több dologban sok hasonlóságot tapasztaltak. — Nálunk a forsti textilkombinátban minőségi bérezés van, a hibapontokat levonják a keresetből. Aki jobban dolgozik, többet keres és ez így van jól — mondta a férfi. A gépek mellett dolgozó fiatalok, ahogy erre lehetőségük volt, kíváncsian kérdezgették egymástól. Honnan jöttek, kik ezek a fiatalok? Egyik-másik már tudott valamit és a jól informáltság izgalmával adta tovább. — Szakmabeliek. A Német Demokratikus Köztársaságból jöttek. Forstban dolgoznak, egy nagy textilkombinátban. Fiatal házasok kiabálták túl a gépek zaját. Veronika, a német fiatalasz- szonyka, kevesebbet beszélt, mint férje, de nála sem volt kisebb az érdeklődés. A gépek mellett elhaladva szinte áhitattal simogatta végig a gépekre feszülő anyagot. — Ja, nálunk is így van. Étkezde, bölcsőde, fürdő. Hogy a miénk szebb-e? Az étkezde igen, szebb nálunk, az öltöző itt mu- tatósabb. Könnyen szót értettek a tolnai és a forsti textilesek. A munkáról beszéltek és a munkások bármilyen nyelvet is beszéljenek, hamar megértik egymást. A fiatal német házaspár tíz napig tartózkodik nálunk, Keszthelyi Éva vendégeként. De a vendéglátásnak is története van, három éves történet és a három év óta szövődő barátságról szól, amely levelezéssel kezdődött. — Arra gondoltam ;— meséli Éva —, hogy levelezéssel is gya- rapithatom német nyelvtudásomat, de megvallom őszintén, nagyon izgalmas volt külföldről levelet kapni. Először a fiúval, Rudival leveleztem, aki levélen keresztül megismertetett Veronikával, a menyasszonyával. Sohasem gondoltam volna, hogy levelezés útján is össze lehet barátkozni. Veronika nekem a legkedvesebb és a legbizalmasabb barátnőm. Amikor megírták, hogy házasságot kötnek, meghívtam őket és ők nagy örömmel jöttek — mondja Éva és látszik rajta, már előre örül annak, hogy két német vendégének örömet szerezhet. — Két év múlva, ha betöltöttem a 18. évemet, és túl leszek az érettségin, én is elmegyek hozzájuk látogatóba. — Rudolf Schape és felesége jól érzik magukat nálunk. HARMAT ENDRE: forradalom a junták földjén ™ Keserű a cukor Pozsonyi Ignácné NAGYRA NŐJ, FIÚ! Ez a portré Tomit mutatja, aki felelősség- teljes tisztség viselője, s pont olyan, mint a felnőttek, vagy ahogy ő mondaná, a nagyok. Kedves kis legény, igazi srác, máskülönben a majo- si Falusi Ifjúsági Szövetkezet ellenőrző bizottságának tagja, A miniatűr tsz egyik oszlopa. A kukoricaföldön találkoztam vele, másodmagával kapált. — Merre vannak a többiek? Tomi buzgón nekifeledkezett a kapafényesí- tésnek, és úgy, lehajoltában vá laszolt: — Ki erre, ki arra. — A szemöldökét összeráncolta, s gondolkozva sorolni kezdte, hogy merre is járnak a tagok. Némelyik gyerek az aratókkal van. Ezt sóvárogva, és irigykedve mondta, mert az lehet az igazi. Kedvetlenül ütögette a kapát. — Én is menni akartam, de nem engedtek. Azt mondták, úgysem tudok sokat segíteni. Fogtam magam hát, és eljöttem ide. Arcán látom a méltatlankodást, mert micsoda dolog feltételezni róla, hogy nem tud segíteni. Ismét felderül az arca: nem baj, majd még... — Aztán mire számítasz, Tomi fiam? Elmereng, felnéz az égre és pontosan olyan most is, mint a nagyok. Vállat von. — Előre nem tudom. Még az időjárás is közbe jöhet. Nem igaz? — és belenevet a nagyon- szép júliusi határba. Legszívesebben megpaskolnám az arcát, de hát interjú közben ilyet mégsem tehet az ember. Körülöttünk minden él, virul, fölöttünk bárányfelhő úszik, alatta fecskék röpködnek, szikrázik a víztorony ezüstös gömbje. Tomi kezet ád, mivelhogy sietnie kell, mert szorít a munka. Bizony, bizony szaporán, hiszen gyorsan elmúlik ez az ezerszínű, gazdag élményeket adó nyár. Sz. P. XV. Ezek a „szakemberek” haladéktalanul hozzáláttak, hogy kenyéradójuk, Batista számára megszervezzék a szerencsejátékok kusza hálózatát. Azzal kezdték, hogy javaslatot terjesztettek a főnök elé: hozzon egy törvényt, amely szerint az olyan szállodában, vagy mulatóban, amelynek értéke több mint egy millió dollár, fényűző és a „turistákat vonzó” játékkaszinót lehessen a hatóságok tudtával és beleegyezésével felépíteni. Második javaslatuk Batistához magától értetődik. Azt indítványozták, hogy maga az állam finanszírozza a luxushotelek építését. Batista, mint mindig, most is megérezte az üzletszagot és ezt az engedélyt is aláírta. Aránylag hamar tető alá került a Hotel Riviéra (építési költsége 14 millió dollár), majd a Havana-Hil- ton, amelynek 24 millió dolláros költségeit a világszerte ismert amerikai Hilton szálloda trösztön kívül a Batista-féle állam adta. Ezeknek a hoteleknek fényűzésére jellemző, hogy például a Na- tíonalban, amelynek a tulajdonosa csodálatosképpen rövidesen Meyer-Lansky úr lett, a medence vizét gombnyomásra tetszés sze rinti színre lehetett változtatni. Az engedély igazi ára Aztán teljes gőzzel megindult a reklám, nyomában évente mintegy 250 ezer amerikai turista érkezett Havannába, hogy hódoljon a kaszinók fülledt izgalmá nak. A Hilton kaszinója röpke egy esztendő alatt megtérítette az építési költségeket és tiszta haszna mór a következő esztendőkben évi húsz millió dollár volt. Nagyban ment a játék... Mi volt mindebből Fulgencio Batis- tának és társainak a haszna? Ehhez először is azt kell tudni, hogy az egész kubai államkincstár szőröstől-bőröstől a tábornok hitbizománya volt, pontosan azt csinált vele, amit akart. Hoteles kaszinó-ügyben is az volt a helyzet, mint az élet valamennyi más területén: Batista „létesítményeinek” beruházásait jobbkezével az államkasszából fedezte, a I bevételek oroszlánrészét pedig balkézzel egyszerűen zsebre tette. Hatalmas jövedelmi forrás volt ez, de csak egyik a sok közül. I Ha valaki Kubában játék-ka- | szinót akart nyitni, a Batista ál- I tál hozott törvény szerint csak magáért az engedélyért 30 ezer | dollárt kellett készpénzben leszurkolnia. Ez viszont csak az első pillanatban tűnik soknak, ha a Hilton hasznára gondolunk, felismerjük, hogy ez az összeg tulajdonképpen nevetségesen kevés ! volt egy aranybánya engedélyé- ‘ ért. Nem is kell komolyan venni. Az engedély igazi ára ugyanis általában 300 ezer dollár körül mozgott, s ez Kubában olyan közismert volt, mint az egyszeregy. Mindenki tudta, hogy 30 ezer vándorol — adminisztrálva — az államkincstárba, a fennmaradó mintegy 270 ezer pedig Ba- tistáék zsebébe. Hogy miként gazdálkodott az államkasszával a tábornok, arra jellemzőek a következő adatok: korrupt elődei 177 millió dollár államadósságot hagytak az 1952- ben diktátorrá vált Batistára. Amikor pedig ő megbukott, az államadósság 1 milliárd 200 ezer dollárra nőtt. Az aranytartalék ezzel párhuzamosan csökkent. Még a morfinista Prio is 600 millió aranytartalékot hagyott a kincstárban, amikor Batista távozott, összesen 72 millió maradt. Tevékenysége idején amerikai bankároktól 568 millió dollár kölcsönt ve't fel és ezért mintegy 229 millió kamatot fizetett. De nézzük tovább a tomboló korrupciónak ezt a dzsungelét. A fantasztikus hálózat rohamosan fejlődött... VI. MÉRNÖK UR, A TAKARÍTÓNŐ A „nagy kaszinó” mellé csatlakoztak az aránylag filléres szerencsejáték-gépek tízezrei. Ezeket egy Roberto Fernandez y Miranda nevű férfiú irányította, és tiszta haszna megközelítette az évi tízmillió dollárt. Micsoda csodálatos véletlen: ez az úr Fulgencio Batista feleségének fivére volt. A tábornok a „hitvány anyagiakon” kívül felismerte a mesterségesen felkorbácsolt hazárd- kultusz politikai hasznát is. Úgy gondolta, minél inkább megcsillantja a reménytelen nyomorba süllyedt tömegek előtt az egyetlen kiút, a nagy nyereség délibábját, annál inkább el tudja terelni a figyelmet a milliók húsába vágó problémákról. Nyilván, a dolognak ez a politikai oldala s magyarázat a Batistáék által mesterségesen felszított szerencsejáték-őrület következő állomására: a mindennapos lottóhúzás bevezetésére. Hogy ennek a hasznához is volt valami köze a Batista-famíliának, arra abból is következtethetünk, hogy a hivatalos állami nyereség egy . meghatározott százalékban nyíltan Batista második szép és nagyravágyó feleségének (az elsőt a diktátor, amikor csillaga emelkedett, eldobta magától) a folyószámlájára került. Csinos kis ösz- szeg volt: mintegy évi 30 millió dollár. És a hazárd-őrület nem állt meg itt sem. A mindennapos lottó után az amerikai gengsztertársak segítségével megszervezték a magánlottó furcsa hálózatát. Mi volt ez? A nyerőszámok mindig megegyeztek a hivatalos állami számokkal, csak éppen a szelvényekért járó pénz folyt be a tulajdonos kezébe. Ez a lottófajta természetesen illegális volt és magától értetődik, hogy éppen ez volt benne az üzlet. A rendőrség ugyanis csak azokat vonta felelősségre, akik nem voltak elég okosak ahhoz, hogy a parancsnokoknak megfizessék a megfelelő sápot. Venturától kezdve Pilar Gardáig ez volt a főpribékek egyik legnagyobb üzlete. Az említett Chaviano tábornoknak Santiago de Cubában — nem tévedés — csak ebből a titkos lottóból 600 dollár jövedelme volt — naponta! Külön jövedelmi forrásnak számított, hogy a hatalom birtokosai — és elsősorban maga Fulgencio Batista — százszámra kapták az ingyen-szelvényeket, mind az állami lottótársaságtól, mind a magánlottó „illegális” tulajdonosaitól. Ilymódon nem csoda, hogy Batista nem sokkal második hata- lomrajutása után megvette, illetve felépíttette a világ alighanem egyik legfényűzőbb rezidenciáját: kukinei birtokát és ultramodern kastélyát. Ennek értékét egy amerikai közgazdász 1958-ban négymillió dollárra becsülte. Bukása után a forradalmárok megdöbbenve álltak olyan kincsek előtt, amelyeket a diktátor egyszerűen nem tudott, vagy nem tartott érdemesnek magával vinni. Az akkori lapok a sok közül megemlítettek például egy gyémántokkal smaragdokkal és egyéb drágakövekkel telezsúfolt hatalmas bőröndöt — közölték is ennek a különös koffernek a fényképét — tartalma mintegy 450 ezer dollárt ért. Töltőtollával... Az amúgyis dúsgazdag táb.v- nok-elnök mamutvagyonát megsokszorozta, amikor rájött az ingatlan-spekuláció ízére. A metódus pofonegyszerű volt. Elhanyagolt állami földeket államköltséggel, tehát útépítéssel, közművesítéssel, új középületekkel sokkal értékesebbé tett, majd ezeket a földeket felparcellázva adta el. Azok a nagy magánvállalatok* amelyek ezeket a közmunkákat végezték, tudták, mi a kötelességük: szabályos, nem is titkolt „províziót” fizettek a diktátornak. Csoda-e, ha Havannában futótűzként terjedt el egy népi mondás, amely szerint „Fulgencio Batista töltőtollával több pénzt tud keresni egy nap alatt, mint amerika összes géppisztolyos gengsztere egy év alatt.” Jellemét számunkra érthetőbbé és teljesebbé teszi az, ami menekülése után, háztartási könyve megtalálásakor derült ki: ez a félelmesen gazdag bűnöző a háztartás legapróbb tételeit — tehát a keményítő-vásárlástól a fehérnemű tisztításáig — a maga előkelő államfői kezével ellenőrizte. Saját személyzetének bére még véletlenül sem haladta meg a maga által előírt törvényes bérminimumot, a nevetségesen kevés havi 33 dollár 33 centet, de a gazda elsősorban külföldre kihelyezett vagyona meghaladta a 380 millió dollárt. A „szabad import” dzsungelje Lássúnk még néhány nem akármilyen jövedelmi forrást. Ez magyarázatot ad arra, hogy a ha- zárd-hálózaton kívül miként jutalmazta és tette érdekeltté a rezsimben — persze az államkasz- szából — legbuzgóbb híveit a tábornok úr. ...Van Kubában, néhány kilométerre a fővárostól egy repülőtér. A neve: Columbia. Hivatása szerint katonai légibázis volt, a valóságban legfeljebb az is. Betonjára naponta tízesével érkeztek olyan civil, sőt katonai gépek is, amelyek importáruval voltak megrakva. A dolog nyitja a következő: mivel a kubai piacot teljesen az amerikai tőke uralta, a más nemzetiségű áruk vámtarifái a Wall-street nyomására rendkívül magasak voltak Batista Kubájában. Azok, akik a tábornoknál érdemeket szereztek* viszont megkapták az úgynevezett „szabad import” engedélyt. Ez eleve elég volt a gyors meggazdagodáshoz. Aki ugyanis a Columbia repülőtérre szállíthatott, az egyszerűen megkerülte a kubai vámot. Egy példa a sok közül: 1958-ban a hivatalos svájci statisztikák kimutatták, hogy a Kubába irányuló óraexport értéke mintegy 2 millió dollár. Ugyanakkor a Batista-féle gazdasági statisztikákból kiderül, hogy ebben az esztendőben összesen 70 ezer dollár értékű óráért fizették meg a szabályos vámot. A többit vám nélkül hozhatták be és adhatták el hatalmas haszonnal a kegyencek. De volt ennél különösebb formája is a jutalmazásnak... ... Egy újságíró a kubai San- tiagóban szolgálatot tett a főpolgármesternek. A város ura irodájába hivatta, megvendégelte* majd megkérdezte tőle, nem lenne-e kedve egy utcaseprői álláshoz? A vendég természetesen megrémült. Azt hitte, valamit rosszul csinált és ez az elbocsátást jelenti a városi laptól. A főpolgármester szélesen vigyorgott: — Csak nem képzeli, barátom* hogy seprűt kell a kezébe vennie? A státuszról van szó és a fizetésről, amelyet hivatalom jutalmul havonta rendszeresen megküld magának. így lett a riporter mellékfoglalkozásként „utcaseprő” is. (Folytatjuk) /
