Tolna Megyei Népújság, 1962. június (12. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-03 / 128. szám

í

L

idikét, ezt a csipel kis félénk asszonyt a kén- sági tanyákról hozta föl a városba Tatár Imre. Odakint, amíg a nagygazdáéké volt a világ, cselédsorban éltek a szülei, ő semmit se látott már abból, harmadik évében járt, amikor maga gazdája lett az apja. Városon, nagyobb helyen jóformán egyszer se fordult meg Tatár Imre érkezéséig. Ahogyan növekedett, egyre többet fogott meg a munkából.

Más lányok, kiket a messzi tanyákon nevelt az anyjuk, el- elkivánkoztak a csendből, be is mentek Félegyházára, olyan is akadt, aki megjárta Szegedet, Budapestet. Lidiké félt kimozdulni a tanyáról. Ha megsuhintotta egy-egy szépséges meleg hullám, elképzelt ő valami igen szép, nagy házakat, s azokban erős, barna legényeket, de gyorsan lecsitult, s megbújt este a hűvös szobában, ami fölött hosszéi jegenyék széirták bele hegyes fejüket a csillagos magasságba.

Ruhácskája se volt akkor Lidikének, amiben rangosabb emberek közé mehetett volna. Cipőt meg csak amolyan durva lábra valót hordott, nem is vágyott másra, mert nyáridőben mezítláb járt, megkeményedett a talpa, sarka, el se bírta volna a finom cipőt.

Tatár Imre se fakasztott * benne ilyen vágyakat, amikor a gépjavítások idején elkezdett jórogatni hozzájuk a motorjával a gépállomásról. De ha kisétáltak a jegenyék alá, vagy behúzódtak a petrólszagú szobába, egészen új csodák fakadtak Lidiké szívében. Jaj, ha ez a szép Imre nemcsak beszélgetni járna, hanem egyszer azt mondaná anyjának, hogy elviszi magával asszonynak Félegyházára! Egyszerre még szebben daloltak a madarak, a jegenyék éjszakai zúgása muzsikának hatott, s Lidiké olyan szép két ostorkába fonta a haját, hogy Tatár Imre már sehogyan se tudott elmaradni tőle. S nem is akart, hanem házasságról beszélt, elmondta, hogy van egy szoba odahaza, azt nekik adja az anyja, van munka is szépen, megkeres havonként kétezer forintnál többet, tanul az esti iskolán, aztán két év múlva technikus lesz, s ha Lidiké odakerül hozzájuk, ő is nekiláthat majd a tanulásnak.

Lakodalmat elég szépet tartottak, s május első vasárnapján vitték Lidiké kis motyóját a városba. Egyszerű kék ruha feszült a szép testén, fején ugyancsak sötétkék kendő, s a haja már nem két ostorkában lógott. hanem menyecskásre rendezte az anyja.

— Jaj, csak boldog légy, csak boldog légy — mondta neki, amint kiálltak mind, akik búcsúztatták a tanya előtt, s indult Lidiké a város felé, ahol egyszer se járt még.

•

E

z aztán egy hónappal a megérkezése után történt.

Imre elküldte már a fodrászhoz, levágatta hosszú, egyenes haját, meg is göndöríttet- te hideg módszerrel, s szép, városias ruhát vettek neki. Hát ha szép volt Lidiké odakint az istenhátamögött, most nyílott csak ki igazán tiszta szépsége! Cipőt ugyan alacsonysarkút hordott, még eszébe se jutott, hogy tűsarkút vegyen a lábára, de akármit is vett föl, olyan szépség sugárzott róla, hogy megfordultak utána az utcán. Tervezgették már, hogy a nyáron munkába áll valahol, mert nem bírta a tétlenséget, de Imre anyja nyugtatta: maradjon csak, szokja egy kicsit a más levegőt.

Az ember meg annyira boldog volt mellette, hogy alig bírt magával. Legjobban szerette volna fölkapni és mindig az ölébe hordozni: nézd csak világ, nézd csak város, milyen szépséges, tiszta virágot találtam én a hegyes jegenyék között! Ha tehették, sétálni mentek, beültek a moziba, a kirakatokat is hosszan nézegették, s Imre akármi szépet látott, mindent szeretett volna megvenni a szép asszonykájának. Alsó-, felsőruhát, kötött kabátkát, pillekönnyű kendőt, mindent, mindent.

Egy este azt mondta egy kirakat előtt:

— Nézd csak csöppöm, azt a szép rózsaszín kalapot, holnap megvesszük teneked!

— Ugyan már... — és arra gondolt, hogy ilyesféle neki eddig sohase jutott az eszébe. Anyja, ha Kulcsárnéról beszélt, mindig kalapos dámának emlegette. s azt ő nagyon elitélendő valaminek érezte. Kalap' Sohase volt ilyesféle a fején. Imre is tán csak tréfából emlegeti. — Hogyan festenék én egy olyan kalapban, nem énnekem való az — mondta a gondolataiból szabadulva, s elvonta emberét a kirakattól.

— Miért. az angyalát!? — mérgelődött Imre. — Miért ne lenne az teneked való? Hol élünk, hogy ilyent mondhasson egy szerelő felesége?! Nézd csak, akiket itt látsz az utcán, azt hiszed, különbek nálad?

— Hagyd el már... Kalap

énnekem? — és egyre jobban pirult. Fejkendői jutottak eszébe, amiket foszlósig hordott, egyiket—másikat meg is foltozta, hátrakötötte szépen a haján. jó volt az a madaraknak, a tanyai embereknek.

D

Imre sehogyan se tudott megnyugodni. Akármiről beszélgettek is. mindig a rózsaszín kalapot látta, mire kereken hetvenegy forint volt kiírva. De szép lenne ez Lidiké fején, a ragyogó csillagát, ennek a bolond, szerelmes világnak! Föltenné a szőke hajára, előbukkanna a szélén egy-egy bodorka, s az arca alatta!... Hej, a rézángya- lát annak a rózsaszín kalapnak. azt meg kell venni Lidikének !

Odahaza, a vacsoránál megint csak a kalapról kezdett beszélni, anyját hívta erősítőnek,' hogy segítse rábeszélni Lidikét, ne ellenkezzék a kalap dolgában.

— Kell hát — mondta az asszony. — Fiatal vagy, addig öltözz, adj magadja.

De Lidikében csak igen halványan villant föl, hogy elfogadhatna olyan kalapot az emberétől. Amúgy pedig talán az egész fiatal leánysásának minden emlékét, a szerénységét féltette a kalaptól. Hiszen tán mindenki újjal mutogatná az utcán! Igen nehéz lenne az a kalap ilyen tanyasi íehérnép lején, nem is állna rn.eg rajta, hanem leesne az útra szégyenszemre. Félt. a kalaptól, any- nyira félt, mintha valaki azt kívánta volna tőle, hogy vegye föl a szoknyáját a térde fölé, s úgy menjen végig a városon. Nem kell, sehogyan se kell! Ezt magyarázgatta urának este az ágyban, kereste a szavakat, hogy megértesse vele, j út, érez, s az ember csak simogatta a haját, hallgatott.

Másnap aztán nem szólt a kalapról, de délután korábban tért meg a munkából, borotválkozott, fölvette a kék ruháját, Lidiké is -szépen öltözött, aztán elmentek a városba sétálni.

A kirakat előtt sem állt meg az ember, de erősen fogta Lidiké karját, s behúzta a boltba.

A nagy tükör előtt mosoly" gó kisasszony igazította rá Lidiké fejére a rózsaszín kalapot; ő maga szégyenlősen, ijedten, esetlenül állt, s szeretett volna rákiáltani az emberre, hogy vigye innen. Aztán belenézett a tükörbe, szembe magával, a kalappal, s ebben a pillanatban fölfedezte, hogy valami igen szép most a fején. A szeme-e, vagy a gyulladó arca, a nagy, zavart boldogság, ami a szája körül remeg, azt maga se tudta megállapítani.

De odakint az utcán senkire se mert ránézni, csak kapaszkodott az ember erős karjába, s olyasfélét érzett, hogy a régi, kopott Lidiké ott ballag valahol a háta mögött, nehezen akar elszakadni tőle, de gyorsabb már az ő lépése ...

Ormos Gerő

Móricz Zsigmond

és a helyesírás

Zsuzsi tizenkét éves, kerek pofija, fitos orra, nagy, kék szeme, szőke haja és kél hosszú copfja

van, melyet széles masni ékesít. Kitűnő tanuló, és tehetségéhez szorgalom párosul. Sokra fogja vinni egyszer. Csak a nyelve élesebb a kelleténél. Mint egy kis vadmacska, védi igazát. Ami a szívén, az a száján. Nem ismeri ezt a szót: alkalmazkodás. Az alakoskodást sem. Féltem Zsuzsit, bár lehet, hogy neki van igaza.

Múltkoriban felkeresett uzsonna tájt. Lekuporodott a könyv- szekrény alján, és elgondolkozva majszolta a piros retekkel teletűzdelt nagy darab vajaskenyeret. Láttam, hogy foglalkoztatja valami, nem zavartam gondolatait. Egyszer csak megszólal:

— Mond Tibor bácsi, a szer- vuszt hogy írják? Ahogy Jciejtem, vagy úgy, hogy szerbuc?

— Úgy Zsuzsikám, ahogy először mondtad.

Eszegeti szótlanul a kenyeret. A gondok csak gyötrik tovább.

— És miért?

Elmagyarázom a szó latin eredetét. előadást tartok a régi deák nyelvről, elmagyarázom a servus humillimus jelentését, s Zsuzsi tekintete megnyugszik.

— Akkor jó. — Kezicsókolommal köszön, és magamra hagy.

A következő nap este nagyon levert.

— Tibor bácsi, te a szervuszt mégse tudod!

— Már hogyne tudnám — ber- zenkedek, — honnan veszed?

— Móriczt'ól — feleli, és először egy iskolátársára gyanakszom, aztán jövök rá, hogy a nagy íróról van szó.

— Tudod, az iskolában dolgozatot írtunk, és az enyémben előfordult ez a köszönés. Szerbucnak írtam, s a tanító néni kijavította. Megkérdeztem tőled, és te is neki adtál igazat. De én nem hiszek el mindent, csak ha meggyőződtem róla. Tegnap, — azután hogy téged itthagytalak, — előkerestem a nemrég olvasott Móricz-regényt. Az egyik oldalon két katona találkozik benne, és szerbuccal köszöntik egymást. Nekem már akkor feltűnt, amikor először olvastam, mert te mindig szervuszt mondasz nekem. Tehát mégis nekem van igazam! Móricz csak tudja. nem?

Néz rám szánakozva és kíméletesen, szemében a világirodalom értékítélete.

BAKÁCS TIBOR

A jövendő tavaszán

Ritka alkalom, amikor az olvasó 400 oldalon keresztül szemtől szembe találja magát az íróval, akivel eddig — regény- és novellahösein keresztül találkozott. Ez történik velünk Tímár Máté „A jövendő tavaszán” címmel a Kossuth Könyvkiadónál most megjelent útinaplóját olvasva.

Emberi és írói hitvallás ez a könyv, hiszen az utazóíró nem rejtőzik a kívülről szemlélő hideg tárgyilagossága mögé, hanem lelkesedik és bírál, tűzbejön és lehiggad. Tímár Máté nem fényképezi élményeit, benyomásait. hanem szívén és agyán szűri át őket, s ízig-vérig író módjára elemez, s jut el a következtetéshez.

A József Attila-díjas író Tímár Máté a „Majoros Ádám krónikája”, a „Száz tű hóssza” és más ismert regények, illetve novellák szerzője, a Szovjet írók Szövetsége meghívására három hetet töltött a Szovjetunióban a múlt év tavaszán.

A szerzőre útja során óriási hatást gyakorolt az a kendőzetlen őszinteség, amellyel vendég- szerető házigazdái elébe tárták a valóságot. Olyan összehasonlításokra volt alkalma, amelyek nélkül szegényebb az ember, különösen, ha ezt a párhuzamot a mi jelenünk, s holnapi jövőnk között húzza meg!

Ezért több ez a könyv', mint egy szokványos útinapló, hiszen oldalról oldalra mérleget készít önmaga számára. Három hét alatt bejárni Moszkvát és Leningrá- dot, majd Tallint s ezer kilométerekre délre Taskentet, meg Naszreddin Hodzsa Szamarkand- ját — nem kis vállalkozás.

Amit látott, hallott, úgy mondja el, ahogy az élmény lázában tudja, s az olvasó akkor lesz részese ennek a hatalmas élmény- anyagnak, ha emberi jóhiszeműséggel fogadja ezt az írást. Az olvasóknak szánta, az olvasóknak adja át, mint eddigi élete számadását.

Balogh Miklós

Magda felnyúl a kapcsolóhoz, megnyomja. A konyha elsötétül. Másodpercekig áll a mosdónál. Hideg futkos a hátán, megborzong. Összefogja a pongyoláját. Mikor az asztal körvonalai kiválnak a sűrű homályból, odanyúl a pohárért. Fölveszi, egy tablettával együtt. Iszonyatos, ahogy lüktet a feje.

Alig érinti a hálószoba kilincsét, de a megszokott nyikorgás most belehasít. Ernő... talán már el is aludt. Vacsora után azonnal fölkelt. Szó nélkül, kifürkészhetetlen képpel. Pedig azt hitte... Legalább, amíg ő is lefekszik. Valahová... Mert igazán nem tudja, mit csinálhat. A tegnapi beszélgetés után. Amikor — ki tudja, hányadszor — arról beszélt a férjének, hogy nem volna-e jobb, ha ő visszaköltöznék az anyjához. Akkor a férfi csak állt, kisujjá- val kaparta a tenyerét. Arca színt váltott, homlokát kiverte a meleg. De nem válaszolt. Azóta sem. Most aztán... hogy mi lesz...?/

Nyelvére teszi a tablettát, feltárja az ajtót. A víz... talán nem is kell. Lenyeli anélkül. Próbálja, nem megy. Szájához emeli a poharat, iszik.

A férfi a fotelban ül, nyitott szájjal lélegzik. Kiszáradt torkát szinte sérti a hideg levegő. Ott... a pohár, a toaletten. Még lehet benne — gondolja. Mocorog, s újra elcsendesedik.

Magda áll, mozdulatlanul, egyhelyben. Tisztán hallja már a szaggatott szuszogást, s lassan a sötétséget is megszokja. Ott feketén a férfi a fotel mélyén, könyöke a karfához ér. De ő vajon

KERESZTET

odamehet-e? A szekrényre néz, komor alakja előtte magaslik. Ha mégis inkább... a másik fekhelyre dobna egy lepedőt?! — nyitja és zárja tanácstalanul az ujjait.

Megy és megmarkolja a kicsi kulcsot. Szoros a zár, igazítani kellene. Különös, eddig észre se vette. Ernő... megjavíthatná. Ha volna kedve.~

Korog a gyomra, éhes. A férfi ránéz, s előbbre csúszik a fotelben.

— Nem vacsoráztál? — szól, s a hangja mintha a semmiből jönne. Az asszony most látja, hogy pizsamában van.

— Vacsora? — válaszol, s kissé megkönnyebbül. Ujjait szorosra zárja válla hozzáér a szekrényhez. Idegenül cseng a hangja, mikor újra megszólal:

— Holnap mindent... elmondok anyámnak... Ne félj...! Te maradsz a kedvence. Szegény — sóhajt — mindig jobban szeretett, mint a tulajdon leányát. Talán... igaza volt...! •

A férfi arca szürkül, s szinte világít a sarokban. Magda szívéről meg... mintha hideg vas esett volna le. Mert... eddig... legalább eljutott. Mert... a látszat további erőltetésének úgysem volna értelme. Hiszen egymás között... régen leszámoltak. Mindennel. Csakhogy az utolsó pont... Az elválasztó igen kimondása roppant nehéz. Tíz év után... — hajtja le a fejét.

— A jövő héten... megindítom a válást — folytatja halkan az asz- szony. — A békéltetőn nem is fontos személyesen megjelenned. Ha adsz egy nyilatkozatot... hogy nem ellenzed.

— Dehát miért!? — magasodik a férfi válla, s szinte áll, ahogy az asszonynak fordul. — Mert há én kérném... ha én követelném, meg lehetne érteni. De így...?!

— De így?! — néz rá az asz- szony, és közelebb megy a fotelhez. — Most is az a véleményed, hogy... hogy te nem vagy hibás?! Igaz, — húzza el a száját — te nem mást szerettél: neked én nem kellettem! De nem gondolod

— néz igen komolyan —, hogy ez milyen megalázó...? És... sok mindent megmagyaráz. Tudniillik abból, amit én tettem. Ennek a felismerése után...

Szél rázza az ablakot, az utca sápadt fénye táncol a falakon. Ernő hátrább csúszik, és ölébe húzza a kezét. Olyan jó lenne most... a fejét is ráhajtani. Örökre...

— Tíz éve más volt... Lehet. Már alig emlékszem arra... hogy valamikor szerettük is... egymást

— szakadozik tovább az asszony torkán. — De egyőnk sem engedett. Soha! Most meg... nem tudom. Lehet, hogy gyávaság. Mert te megbocsátani nem tudsz, én meg... bizonytalan reménnyel várni.

összekoppannak az ablakszárnyak. Mintha kívülről rázná őket valaki. A szél a tér fölött sípol, a függönyök is felpúposodnak. A férfi odafordítja az arcát, élvezi a huzatot. Már szinte kibírhatatlan, ahogy a tarkóját hasogatja. S most... a foga is. Talán a huzattól! — és visszalép az asszony mellé.

Észre sem veszik, hogy egymáshoz ér a válluk. Magda szája remeg, de már inkább a belső láztól. A férfi szűk torokkal hallgatja a távolinak tűnő szavakat:

— Igen... Gyávák vagyunk újra kezdeni. A bizalom. Az veszett el. Te azt hiszed, tolvaj marad, aki egyszer lopott. Én — vesz apró lélegzetet — a tekinteted nem bírom elviselni. De tulajdonképpen — néz fel várakozva — még nem is válaszoltál. Vagy... nincs szavad? — engedi le a karját. Ernő körme a markába mélyed, fogaival az ajkát rágja. Olyan az arca, mintha itt se lenne. Pedig... egész lénye... mintha idegekből volna. Lábát cserélgeti, remegnek az ujjai. Jó volna lépni! — fut át a gerincén a borzongató vágy. A keze is kinyúlna, amint félszemmel az asszonyra néz. Csak... az a húsos száj, amelyet más is megkóstolt... És az a pongyola, amely másnak is szétnyílott...! — borsázik a háta, és odavágja magát a sezlonra. Mert ha máson tud is... erőszakot elkövetni az ember... önmagán ugyanazt... képtelenség! — és magára húzza az összegyűrt takarót, hogy még a feje se látsszon ki alóla.

PESTI JÁNOS