Tolna Megyei Népújság, 1962. június (12. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-17 / 140. szám
> A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG J ODALMI MELLÉKLETE Je --------- - --......................... ............................... -........... S viháhek Ejj -irmuk életkora kétszáz- •* harmincnégy év. Ebből Sanyi bácsi hetvenhármat, Imre bácsi hetvenötöt, Pali bácsi hetvenhatot fogyasztott. Személyesen körülbelül egy éve ismerik egymást. Akkor kerültek ide, az új lakótelepre, Nyugdíjasok. Egyik nyomdász, a másik kőműves, a harmadik pincér volt. Télidőben az öregek klubjá ban töltik idejüket. Unalmas otthon a lakás, a fiatalok dolgoznak, a gyerekeik iskolában, aprók bölcsődében, óvodában; mit csináljon egyedül egy öreg ember. Pali bácsinak van ugyan felesége, az is itt él vele, de amint mondja, igen hosszú lenne kettesben egy álló nap. Mostanában minden délelőtt itt ülnek a kis ligetben. Szépen, tisztán, sötétruhásan, tej- szagúan. Tíz órakor találkoznak, elmondják sorjába, melyikük hogyan aludt, mit álmodott, nézik a pázsitot, a játszadozó verebeket, a cserjéket és fiatal fákat, s mindig találnak beszélgetnívalót. Középütt rendszerint Pali bácsi helyezkedik el, ő a legjobb mesélő. Maga elé állítja a sétabotját, fogja a két, száraz kezével, s régen túl van már azon, hogy Rava Ruskát, Limanovát, a Royal kávéházat elmesélje. Most például éppen arról tart előadást, hogy egyszer, tizenháromban, amikor kétéves házas volt,, megismerkedett egy olasz lánnyal... — No! — tetszik ez Sanyi bácsinak, s ezzel az apró szóval máris mesére biztatja az öreget. — Barátom, micsoda lány volt az! Magas, barna, gyönyörű, és milyen hajjal, szent ég! Pénzem volt, meg kell adni, jóképű ember is voltam... Ebben a pillanatban kövérkés asszony közeledik a kavicsos úton. Imre bácsi meglöki a könyökével és odasúgja: — Figyeljen, nekem az ilyen tetszett mindig. — Nekem nem — véleményezi, és tovább mesél az olasz lányról. De alig jut túl azon, hogy elment vele egyszer Gödöllőre, Sanyi bácsi megakasztja. — Na, Gödöllőről én is tudok mesélni! Emeletes házai építettünk, tizennégyen dolgoztunk a mesternél, volt ott egy szőke nő a közelben, valami postás lánya. Fali bácsi sértődötten hallgat el. Egy fáról kergetőző verebek röppennek a földre, éktelen csiviteléssel csipkedik egymást, az utacskán másik nő jön, elég fiatal, jó alakú. Imre bácsi odabök Pali bácsi oldalába és félrehúzott szájjal súgja: — Ezt nézze meg, nekem ez a zsanérem. Remek mi? Egy ilyen voP nekem Abádszalók-. ról, persze, akkor már itt élt, egy fogorvosnál szolgált, mit mondjak, olyat még nem láttam. És most gyorsan váltják egymást: — Hogy mit veszekedett velem az asszony amiatt a gyönyörű olasz nő miatt! — Én mindig az ilyen kövér- kéket szerettem, megmondom, ahogyan van. Volt például egy lány, a mesteremnél ismertem meg, no az éppen olyan volt, mint aki az előbb itt elment.. — Persze, kijátszottam mindig az asszonyt, az természetes Mert volna csak kiabálni!... — Na, ezt nézzék meg; nem mondom, kicsit lapos a melle, de a lába, az igen! Mi? Siető nő megy előttük, elhallgatnak, nézik minden por- cikáját. Aztán folytatják: — Az volt a remek dolog, amikor megismerkedtem egy masamódlánnyal! Mit mondjak, szőkében és még olyan szépet nem láttam! — Az semmi! Megyek egyszer Győrbe éjjel, gyorsvonaton, velem szemben ül egy gyönyörű nő, képzeljék özvegy, gazdag, és szinte ő kezd nekem udvarolni... k^fost húszéves lány siet ™ előttük, hetykén, táncosán, világít a lába. Három könyök mozdul meg a derekak félé. Aztán Pali bácsi megkérdi: — Mi? Ez aztán Igen!... Az az olasz lány... — de Imre bácsi belevág. — Nekem aztán volt egy szeretőm, az. színésznőnek készült, de lemaradt félúton és az Aranykakas vendéglőben volt kasszírnő... — Az semmi! Amikor én leszereltem, akkor már udvaroltam a feleségemnek, de egyszer megismerkedtem egy lánnyal, mit mondjak maguknak!... Alacsony volt, de olyan derékkal, kérem... Cuppant egyet, s elhallgat, mert most két asszony közeledik. — Az innenső, az igen! — súgja Sanyi bácsi a füléig nyújtott szájjal, amint elmennek a nők, hosszan néznek még utánuk. A ztán Pali bácsi fölemeli ** maga elől a botját, hátra dől a pádon, fölnéz a fákra és az.t mondja legényesen: — IT'úba no, azt meg lehet ál . . hogy nagy svihákok V, xi? — - biztos! Azt meg Kell adni! Micsoda nők voltak azok uram, teremtőm! És hogyan értett hozzá az ember! — Nekem az az olasz sok bajt okozott, tnert az asszony megtudta, és sokat bőgött miatta. Persze, félt tólem. Jól . fogtam én. Mert volna csak szólni! Kijátszottam! Mind nevetnek, Imre bácsi rácsap Pali bácsi térdére. — Azt elhiszem! Egy olasz nő miatt!? — No. persze, nekem meg se kottyant! Amilyen nagy svihák volt az ember! Egyszer bemásztam hozzá az ablakon... — Az apját, ablakon! — és nevet, kipirosodik az arca. — Ablakon. Éjjel, fél kettőkor! Vittem magammal két cigányt... — Hát, komolyan mondom, nagy svihákok voltunk, no! — Előbb földobtam egy kis követ, ő gyufát gyújtott, én odatámasztottam egy létrát, és neki!... — Az apját!... A svihák!.. Aztán?! — Bementem az ablakon... Sanyi bácsi megmarkolja a karját: — Ide hallgasson, egyszer én is adtam éjjeli zenét egy ablak alatt. Imre bácsi lökdösi Pali bácsi oldalát. — Ide nézzen. Ez az igazi... Fiatal nő siet feléjük, tűsarkú, piros cipőben, virágos ruhában. Verebeket rebbent föl a kavicsokról. Elhallgatnak, nézik. Aztán Pali bácsi belép a létráról a sötét szobába... A másak kettő figyel, meg- nyálazza olykor keskeny, repedezett száját, aztán Imre bácsi akkorát lök Sanyi bácsin a könyökével, hogy megnyekken az öreg. — Pszt. pszt, pszt... A fordulóban apró. totyogó asszony tűnik föl, egyenest feléjük tart. P ali bácsi megroggyan ültében, aztán a botját illeszti gyorsan a remegő kezébe és odasúgja Imre bácsinak: no jó jó, azért nem fordul föl a világ. A kis öregasszony öt lépésnyire van tőlük, recsegő a hangja: — Mindenütt kereslek!... Itt vagy, Pali? Az öreg motyorog valamit és föláll. — Jó, jó, itt vagyok. Hol lennék? Integet a görbe kezével: — No, gyerünk! Egy-kettő! Dolog is van! Szőnyegporolás! Pali bácsi dünnyög még valamit. feltápászkodik gömyed- tan, és köszön a társainak. ORMOS GERŰ Passzív Nemrégiben meghívást kaptam egy egészen kislétszámú községbe. Csak néhány vidéki írót hívtak meg. mondván, hogy nincs kul túrházuk, nincs nagyobb termük, és nem tudják, hogy a falusi közönség vajon mennyire érdeklődik a versek, novellák iránt. Az állomáson egy szimpatikus tanár-ember várt néhány jó szóval és meleg kézfogással, no meg vagy tíz úttörő kislány, alak méla tisztelettel vettek szemügyre bennünket. ■ A faluba érve az iskola tanári szobájában ültettek le, ahol hamarosan az iskola igazgatója is megjelent és közölte velünk, hogy a műsort valószínűleg későbben kell kezdeni, mert falujukban az a szokás, hogy a közönség csak etetés után jön ösz- sze. Egyébként reméli, hogy azért lesz érdeklődés... Ezek után merengve gyújtottunk cigarettára és vártuk további sorsunkat. Ez azonban váratlanul, igen gyorsan kialakult. Halk kopogás után ugyanis egy lelkes fiatalember toppant a szobába, aki sürgősen valami község kulcsot kért el a pót-padok és pót-székek miatt. Az igazgató arca óriási mosolyra derült. — Kérem, ilyen még nem volt! — magyarázkodott. — Azt mondják, hogy minden hely foglalt, most mennek át az óvodába is padokért... Ezek után nem várattunk magunkra tovább, hanem felajzot- tan siettünk szereplésünk színhelyére. Valóban, túlcsordult a tanterem. Még a folyosón is egymást gázolták az érdeklődök. Alig tudtunk a rengeteg ember között féléviekéin! a dobogóra. A szemekben mindenütt várakozás és kíváncsiság... Ekkor az igazgató hozzám hajolva a fülembe súgta: — Tudja kérem, egészen meg vagyok lepve... Mert ez a község, hogy úgy mondjam, passzív... Még semmiféle gyűlésen nem láttam ennyi embert összeverődni... Sürgősen azt tanácsoltam, hogy ezentúl minden gyűlésükre hívjanak meg egy országos nevű költőt is. Ebben a faluban úgy látszik, irodalommal lehet célt érni... JEGYZET oinai olvasóinkkal beszélgettünk, mit olvasnának szívesen, mi az, aw/i kívánatos lenne a lapban? Nem fukarkodtak a véleményekkel, bíráltak is, de ami a legfontosabb ötleteket adtak. A sok közül hadd ragadjak ki most csak egyet. — írjanak többet a különböző kulturális együttesek szereplőiről, a kultúra szerény, szürke munkásairól, hátha akkor minden területen jobban megbecsülik munkájukat. Tudom, hogy amit most alább leírok, nem váltja meg a világot, s egyszerre hem a művészeti csoportok tagjai, az ismeretterjesztő előadók kerülnek az érdeklődés és közmegbecsülés középpontjába, s hasonló kívánság a jövőben is el fog még hangzani. De mégis, talán nem árt szóvá tenni. Mert a felszólaló kívánsága nem alaptalan, nem jogtalan és a kultúra terjesztői tényleg több megbecsülést érdemelnek mint sok esetben kapnak. Több száz művészeti csoport működik megyénkben, több ezer taggal. Az ismeretterjesztő előadók, a népművelés munkásainak száma is több százra tehető. Nem kicsi a szerepük népünk műveltségének emelésében, az emberek gondolkodás- módjának, érzésvilágának megváltoztatásában. A szép szó hirdetői. Nem magasrendű munka-e, amit az egymás után alakuló irodalmi színpadok végeznek, amikor Petőfi, Vörösmarty, József Attila, — hogy csak néhány nevet említsek — költeményeit adják elő, tanítva, gyönyörködtetve, százakat, ezreket? S amikor Moliére. Shakespeare szól a színpadról a színjátszók által? Vagy az isme retterjesztö előadók, amikor a korszerű műveltség magvait hintik el hallgatóik körében? A tánccsoportok, akik megmentik népi hagyományainkat, s továbbfejlesztik azókat? A képzőművészek és művészi igénnyel fényképezők, akik megörökítik változó életünk szépségeit? És lehetne sorolni tovább azokat, kik a művelődési otthon keretei között és irányításával ápolják és terjesztik a szépet, a műveltséget, a tudást. Dersze, mindez nem jelen*- ti azt, hogy a kultúra munkásainak tevékenységét nem értékelik. Becsülik, szeretik őket, elismeréssel illetik munkájukat. De mégis felvetődik a kérdés, elég-e annyi, amennyit most kapnak? Nem, nem egyéni juttatásokról van szó. Ellenzik ők maguk is. s szót emelnénk ellene mi is. ha bárkinek eszébe jutna, hogy egy színdarabban való szereplést valamiféle juttatással honoráljon. Nem erről van szó, hanem arról, hogy mindenütt, minden esetben segítsük elő tevékenységüket, vagy legalábbis ne gördítsünk akadályokat kultúraterjesztö munkájuk elé. Sokszor olyan apró lehetőségek megteremtésére van csak szükség, mint például helyiség biztosítása a színjátszók próbájára, vagy arra, hogy járművet biztosítsanak annak az ismeretterjesztő előadónak, aki a várostól kilenc—tíz kilométerre megy előadást tartani. Előadás előtt legalább egy-két héttel mentsék jel a túlórázás alól a szereplőt, hiszen rendes munkaidejét már amúgyis végigdolgozta. Ismerjék el társadalmi munkának a kulturális munkát is. A sport és kulturális célokra előirányzott összegnek legalább egy töredékét juttassák kulturális célokra. És így tovább, és így tovább. Látjuk tehát, nem valami nagy dologról van szó." Apróságokról. De ezekkel az apróságokkal elősegítjük, hogy szebben zengjen József Attila szava a színpadról, szebben zengjen Mozart muzsikája, gördülékenyebb legyen a moliére-i mű előadása, s táncos lábú fiataljaink lendületesebben járják a fergetegest. Valamennyiünk épülésére, valamennyiünk gyönyörűségére. Mert szórakozásnak egy színielőadás, egy hangverseny, vagy egy irodalmi est sem utolsó. Sokszor elhangzik a mű- ^ kedvelők részéről, bárcsak feleannyi megbecsülésben, támogatásban lenne részük, mint a labdarúgóknak. Megmondom, nem örülök ennek, Mert ebben egy kicsit a műkedvelő művészeti munka és a sport szembeállítását látom. A sport, különösen a labdarúgás nagyon sok embert érdekel, nagyon sok embert szórakoztat. Sokkal többet, mint például a színház. Azon lehet vitatkozni, hogy helyes-e ez, vagy sem. Vitatkozni lehet, csak éppen nem érdemes. Fogadjuk el azt az állapotot, ami van. S végeredményben a labdarúgás nemes, szép szórakozás, játékosnak, nézőnek egyaránt. Támogatnunk kell, támogassuk is, s nem szabad megengedni, hogy súrlódás legyen a sport és a műkedvelő kulturális mozgalom között. Inkább keressük a közös vonást, azt, hogy mindkettő szórakoztat, mindkettő gyönyörködtet, melyik, melyik a maga módján. Mégis, mit kívánunk hát? Nem többet, csak annyit, hogy, egyiket se szorítsák háttérbe a másik kedvéért. Támogassuk a művészeti csoportokat is, támogassuk azoknak szereplőit, a kultúra szürke, névtelen munkásait. Mert, — mégegyszer — akkor szebben zeng József Attila szava este a színpadról. LF.TENYE1 GYÖRGY ■ i i i i < i t i i i l i i l i 4 l i i i i i ■ I i l l i i i i i l i i l i i i l TÉNAGY SÁNDOR: A tisztaság óráiban (RÉSZLET) Meztelenséged nézni: hosszú siklás a havon: távolléted: műugrás éles cserepek közé; ha lépsz: lábnyomod gödröcskéiből pacsirták isznak halhatatlanságot: ha nézel: fölényem szokatlan alázatától megilletődnek a fák és madarak. Alig szólok: muskátli-tenyér kis füled belehallgat a kék zavarba. ősprimitív jel beszéddel tárgyaljuk a teljességet, boldogok lettünk akaratlan. boldogok lettünk múlhatatlan. alig látjuk: merre is repül az újjongás velünk. És vétek nélkül, teljes egyértelműséggel nyúlunk egymásért, megcsúfítva a magányt, a sejtek szemérmes egyezkedése ez. ritkán adódó azonosság a mozdulatokban, szertelenség és meggondolt felelősség. kettős hatalmú, szigorú száműzetés. Kész a fekhely, hófehér zuhatag. madarak röpködnek bőrünk feszülő csodái alatt, fogaink sziklákat roppantanának. kikapcsolódik az idő. s a lassú nyújtózkodás szépséggé vadul.
