Tolna Megyei Népújság, 1962. június (12. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-07 / 131. szám
4 TOLVA MEGYEI VEPÜJSÄG 1962. június Fejtetőn utazik a szekrény - Mines árusériilés állandóan csökken az árumozgatási költség - Nő a vagonok kihasználása — Teljesíti vállalását a dombóvári állomás raktárában dolgozó XXII. Pártkongresszus brigád — Január elsején, amikor az új évet kezdtük, felhagytunk korábbi munkaversenyzési formánkkal. A szocialista brigád címért versenyzők sorába léptünk. Ekkor felvettük a XXII. Párt- kongresszus nevet. — Molnár István, a dombóvári raktárfőnökség brigád vezető je ezekkel a szavakkal kezdte ismertetni brigádjuk történetét. A régebbi múlt nem érdekes, hisz akkor alig volt esemény. A statisztikai, számszaki munka töltötte ki idejüket. A munkaverseny-vállalások is jórészt sablonosak voltak. S ezen változtattak január elsején. Elénk teszik a brigádnaplót. Napló, a szó igazi értelmében, mert mindenről naponta készül feljegyzés. Ózdi Edéné számfejtőre bízták a napló vezetését. A brigád többi tagja pedig lelkiismeretesen dolgozik, hogy megvalósítsák, amit vállaltak. Szocialista emberré válás történik a raktári munka végzése során. S mit valósítottak meg a vállalásból? Kevesebb büszkeséggel sorolják, mint amekkorával sorolhatnák, A legfontosabb: a vagonok kihasználása. Amikor a versenyt kezdték 3,5 tonna darabárut küldtek egy vagonnal tovább. Azt ígérték, hogy a kocsikihasználás 4,1 tonnás lesz. S a legutóbbi tíz napban már 5,3 tonnás átlaggal dolgoztak. Egy-egy műszakban több száz tonna, gyak ran ezer darab árut mozgatnak meg. Most a zöldféleségek szezonjában különösen sok a munkájuk. Lényeges dolog az is, hogy mennyi költséget igényel egy mázsa áru mozgatása. Amikor a versenyt kezdték, 55 fillér költséggel, most pedig 52 filléres költséggel mozgatnak meg egy mázsa árut. Ezek, amik mérhetők. De van egész sor olyan vállalás, melyet értékelni nem lehet. Tanul a tizennyolc tagú brigád. Többen közülük tagjai a vasutasok művészeti együttesének. Iskolába : gimnáziumba, általános iskolába járnak néhányan, s valamennyien részt vesznek politikai oktatásban. Persze szakmai tanulásban sem utolsók. Mindig van új, mindig jön valami vál-. tozás a munkában. S keresik, kutatják, hogyan tudnák jobban végezni a munkát. Ezért szervezték meg az ország legnagyobb forgalmat lebonyolító brigádjával, a Budapest Nyugati-pályaudvaron dolgozó szocialista brigáddal a tapasztalatcserét. Gazdagon tértek haza, amikor egy egész napig tanulmányozták ott a munkát. A tapasztalatcsere óta áttértek a .számadáselválasztás megszüntetésére. (Ládát tesznek egy rakoaz árut. Jelentős megtakarítást értek el ezzel a módszerrel. Különösen azóta gazdaságos ez a munka, mióta a rakodási főnökség brigádjai, így Molnár István brigádja is, nagy gondot fordít az áruk csoportosítására, a gépkocsik kihasználására. Persze gond nélkül az ő munkájuk sincs. Legsürgősebb megoldásra vár a konténerek biztosítása. A legtöbb áruféleség szállítható lenne ezekben. Sajnos Molnár István brigádvezető a napi munkát összesíti. dás alatt álló vagon ajtajára, abba kerül a fuvarlevél. Korábban előfordult, hogy nem találták az árut kísérő fuvarlevelet.) Sok panaszt hallottunk már, hogy a vasúton szállított bútorok lába gyakran eltörik. A tapasztalatcsere-látogatás eredménye: fejtetőn szállítják a szekrényt, nincs többé lábletörés. (A szekrények teteje általában nyers, nem fényezett, és így sérülés nélkül szállítható.) Másfél évvel ezelőtt vezették be, hogy Dombóvárról a harminc kilométeres körzetben levő községekbe nem vagonban, hanem tehergépkocsikkal szállítják ezek hiányában különösen sok a munka a cipőféleségek, egyéb „darabos” áruk szállításánál, rakodásánál. A vasutasnapi ünnepségek során — a többéves szokáshoz híven — az idén is megjutalmazzák a vállalásukat teljesítő brigádokat. Ekkor derül ki, hogy jogosultak-e a szocialista cím viselésére. Bízunk benne: Molnár István brigádja megszerzi ezt a jogot. — PJ — r fa fL&jzt&k Egy ünnepségen vettem részt a minap. Azokat köszöntötték munkatársaik, akik harminc éve egy helyben, a szekszárdi kórházban dolgoznak. Harminc év nagy idő, fél emberöltő, és sok minden történt, amíg leperegtek az esztendők. Háború volt, az ország mély sebeket kapott, s a gyógyulás órái sem voltak könnyűek, ök azonban maradtak. Farmosi István még ácsként kezdte, a kórház bővítésénél, később pedig a tüdőosztályra került. Most is ott dolgozik, nem nagy, de jelentős beosztásban. Végzi a munkáját begyakorlott pontossággal, kötelességtudattal. Pedig a harminc év alatt bőven került volna alkalma, hogy elégedetlenkedjék, hátai fordítson a gyakran rosszul fizetett foglalkozásnak, ö azonban maradt, és maradtak azok is, akik vele együtt kezdték, s most ott ültek az ünneplők között. Amíg a köszöntőket hallgat- tam, akaratlanul is arra gondoltam, hogy a mi nemzedékünk néhány tagja sokat tanulhatna ezektől az öregektől. Hol kezdődne a leckevétel? Talán ott, amit így szoktunk nevezni: egyhelyben maradás. Nem olyan jelentős dolog ez, de bizonyos értelemben meghatározója az emberi élet egyensúlyának. Az ugyanis, aki türelemmel kitart valahol, kiváló ismerőjévé válik a szakmájának, foglalkozásának. S ebből mindjárt az is következik, hogy megbecsülése, tekintélye is növekedik. Az viszont, aki vándormadár módjára jön, megy, csak a keze nyomát hagyja ott, ahol megfordul, de még azt is elfelejtik előbb-utóbb. Elfújja a szél az emlékét is, ha csak úgy nem emlegetik, mint aki bejött, hogy jó napot kívánjon, s kifelé még a kapuféltől sem búcsúzott. Érdekes megfigyelni, kik leginkább a vándorlók. Közülük a többség húsz, harminc éves, vagy még ennél is fiatalabb. Lehetőségeik persze nagyobbak, mint a harminc évvel ezelőtt kezdőknek, ez azonban korántsem jelentheti, hogy muszáj otthagyni a posztot. Gyakori indíték a fizetés. A jobb és még jobb életkörülmény, a nagyobb zsebpénz reménye gyakran döntő abban, hogy csak hónapokat, esetleg néhány hetet töltenek egy. egy területen a vándormadarak, s aztán szedik a sátorfát, és odébb állnak. Úgy hiszik: az a munka, amit kiszemeltek maguknak, jobb, könnyebb, mint az előbbi, és mégis nagyobb keresettel kecsegtet. S ha gyakran csalódnak, akkor messzemenő következtetéseket vonnak le, emberségre, rendszerre vonatkozóan. T ehet mentegetni azokat, akik egyre-másra váltogatják munkahelyeiket? Igen is, meg nem is, de inkább nem. Az igaz, hogy kinek, kinek joga van ahhoz, hogy a legmegfelelőbb foglalkozást válassza ki magának, de nem lehet megfelelő egy állás, ha nem ismeri meg az ember minden csínját-bínját, ha nem törekszik arra, hogy otthonos legyen a munkájában, és ne csak járatos. Egy hét, egy hónap, vagy egy év alatt nem is igen lehet megismerkedni a foglalkozással, csak a munka mechanikus felszínével. Ez aztán lehet rosszabb és jobb ist mint amilyen valójában. Ismerek egy embert, aki így okoskodott: azért hagyta ott az építőipari vállalatot, mert nem tudott előre haladni a keresetben, sem pedig pozícióban. Kérdeztem tőle, mennyi ideig volt a vállalatnál. Azt mondta, egy idényben. Nos, egy év nem nagy idő, nehéz elképzelni, hogy ennyi alatt szakmunkás legyen valakiből, s any- nyit keressen, mint aki már évek, vagy éppen évtizedek óta dolgozik az építőiparban. Nem. kifogásolható, hogy előre akart haladni, ehhez azonban türelem is keil, anélkül nem megy. Most a nagy- mányoki bányához ment az illető dolgozni, de szinte latom: egy év múltán ismét máshol találkozom vele, s akkor talán újra azokat az érveit szedi elő, amelyekkel az építőipartól való eljöttét indokolta. A fentiekből sokféle következtetést lehet levonni. JL- legfontosabb talán az, hogy az évek és posztok összefüggenek. Ahhoz hogy valaki megfelelő ismerője legyen munkájának, s ne csak az első benyomásra adjon a megítélésénél, huzamosabb időre van szükség. Ahhoz pedig, hogy a szerinte és a közösség által is megfelelőnek talált posztra kerüljön valaki, megint csak évek kellenek, gyakorlat és sokoldalú jártasság. Sz: I. (Folytatás a 3. oldalról.) rakétapálya környéke csaknem la katlan volt és a tömeg túlnyomó része azokból állt, akik az ország különböző városaiból érkeztek. Amerikai zászlók lobogtak a szélben. Lovasrendőrök tartották fenn a rendet. A start reggel 8 órára volt kitűzve. A sportbiztosok utoljára megvizsgálták a vezérlőpult műszerein levő pecsétet, majd elbúcsúztak a két űrhajóstól s elhagyták a rakétát. Hapgood és Bison kettesben maradtak. Gumiöltönyt viseltek, mert vízbe merülnek, hogy a felszálláskor csökkentsék az ötszörösére növekvő nehézkedési erő karos befolyását a szervezetre. A felgyorsulásnak el kell érnie a másodpercenkénti 50 métert. Hapgood légmentesen lezárta az ajtót. A szűk fülke tele volt ballonokkal, folyékonyoxigén-tartá- lyokkal és más expedíciós kellékekkel. Alig akadt szabad hely. A tervező az órájára pillantott. — Feküdjön belel — mondta. Bison tétova mozdulattal fejéhez emelte a gumiálarcot, de továbbra is rémülten nézte a koporsóra kellemetlenül hasonlító, hosszúkás alumíniumládát. — És ha magával történik valami — mondta —, hogyan má- szok ki innen? — Ha velem történik valami, magának sem lesz módja kimászni a ládából — felelte Hapgood. — Nem mindegy, hol hal meg? Nélkülem úgyis elpusztul, mert nem tudja kezelni az űrhajót. Bison nagyot sóhajtott és engedelmesen felöltötte az álarcot. Igyekezett legyűrni félelmét és főnöke segítségével bemászott a ládába. Hallotta, amint Hapgood összekapcsolta a levegőadagoló csöveket, lezárta a ládafedelet. Erezte, hogy vízzel telik meg a „koporsója”. Tehát be van falazva és nem is tud egyedül kijutni innen. Tudta, hogy a levegő 40 percig elegendő és ha addig ki nem szedi főnöke a ládából, feltétlenül megfullad. Pedig Hap- gooddal sok minden történhet. Hirtelen elvesztheti eszméletét vagy egyszerűen megfeledkezik útitársáról.. . Hátha szándékosan el akarja pusztítani? Olyan köny- nyű a Földre való visszatérés után kitalálni valamilyen történetet halálának okául. Ki tudja ellenőrizni? És Hapgood majd egymaga aratja le űrrepülésük minden dicsőségét s a belőle eredő előnyöket. Miért nem kopog már a láda fedelén, jelezve, hogy minden rendben van? Hisz ebben egyeztek meg! Csak el kell zárnia a levegővezeték csapját és neki abban a pillanatban befellegzett! ... Lám, máris nehezen kap levegőt... Dobálni kezdte magát a ládában: megpróbált valamiképpen kijutni belőle. S ekkor három éles hangú koppanást hallott a fedélen. (Folytatjuk) AKINEK NEM INGE... — Kolléga úr! Talán nem tetszik? Mi nem ütjük bele orrunkat a maga munkájába... Bár én amondó vagyok, — ha már kérdi, — hogy az emberfia, ha elkezdi vörössel, folytassa is vörössel. Nem jó kevergetni. Mindig ezt mond ja Simon művezető is. — Fizetési napunk volt. No, mondom Simonnak, ide figyeljen direktorom, én most felveszem a pénzt és elmegyek, átszaladok egy percre a kantinba, mert még nem reggeliztem. Nem engedett el. Én mégis átmentem, mert addig helyettesített Józsi bátyám, az egyetlen aranyos munkatársam. Megettem egy szendvicset, de volt vagy három napos a zsemlye, és muszáj volt meginni rá egy... Soha életemben nem ittam szódavizet, mert az rettenetesen elgyengíti a gyomorfalamat. Szóval, alig nyeltem le a három deci bort, már szaladni is akartam vissza, amikor eszembe jutott, hogy te, Pista, ha már itt vagy, lökj le még egy bögrécske itóliát, mert tudja az isten, mi történik még a műszak végéig. Lelöktem még egy bög- récskével. Szaladtam vissza, de már ott kiabált a művezető. Hajaj, maga hallotta volna azt a patáliát. Felmondott, azonnali hatállyal. Csomagolni kezdtem. Amikor látta az én aranyos művezetőm, hogy komolyra vettem a dolgot, elkezdett hápogni. Maradtam. — Tizennegyedikén Józsi bácsi volt a soros. Én dolgoztam helyette két siktát, ahogy már megállapodtunk vele. Egyszer, úgy éjfél tájban, hallottam, amikor a portással valaki nagyon kiabált. Kimegyek, hát látom, hogy az én egyetlen jóbarátom, Józsi bácsi veszekedik, mert a portás nem engedte behozni azt a jófajta. kadarkát. Maradtunk a. portással azután annyiban, — mert ugye, nekem is oda kellett mennem, — hogy Józsi bácsi beadja az itókát a kerítésen. Most várom, hogy megmossák ezért a fejemet. — Nézze uram, megteszem a munkámat, most már nem is hiányzók, mert az ugye nem igazolatlan hiányzás, ha az ember helyettesíti szegény, szenvedő társát olyan alkalommal, amikor a bor isteneivel, a bachusokkal van találkája? Vajh, mikor találkozik két szenvedő polgártársam az Alkoholizmus Ellen Küzdő Bizottság egynémely érdemes tagjával? Mert az én intencióimat barátunk nem fogadta meg...- Pj ÖNGYILKOSSÁG AZ EIFFEL-TORONYRÓL A napokban a harmincöt esztendős Jean-Jacques Berard leugrott az Eiffel-torony 57 méter magas alsó teraszáról és halálát lelte, ő volt az idén a negyedik, 1889, tehát az Eiffel-torony felépítése óta a 318. életunt, aki így vetett, véget életének. Apró érdekességek — Érdekes apróságok A tudósok körülbelül 1 700 000 különféle növényt ismernek. E növények legrövidebb leírása is 50 óriási kötetet töltene meg. * Nagy-Britanniában a tengerparti vizekben néhol annyi az olajszennyeződés, hogy a vizet még tűzoltási célokra is veszélyes felhasználni. * A Fekete-tengerben körülbelül 500 000 delfin él, mindegyikük naponta legalább öt kiló halat eszik. így tehát a delfinek nyolcszor annyi halat falnak fel, mint amennyit a fekete-tengeri államok együttvéve halásznak. • A világ legnagyobb mesterséges víztárolója az asszuáni gáttól délre lesz. Körülbelül 130 milliárd köbméter víz fér el benne. • Albert Bergeron kanadai favágó 30 év alatt 106 liter vért adott. Ö a világ egyik „legbőkezűbb” véradója. Az emberi szervezetben körülbelül 5 liter vér van, következésképpen Bergeron 21 ember számára adott teljes vérmennyiséget.
