Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)
1962-05-27 / 122. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7„ O DALMI MELLÉKLETE Amikor négy év után etőször sikerült felhívnom telefonon, idegesen akadozott a hangja. — Ha nincs ellenedre — mondta a kagylóba kicsit félszegen —. halasszuk ezt a találkozást máskorra. Gondolom, egy hetét még kibírsz... Hideg zuhanyként ért a válasz. Mást vártam. Meglepődött, boldog örömöt, valami vidámságot, amit akkor érez az ember amikor titkolt vágya teljesül. Mindig hiú voltam, szerettem, ha teljesülnek az óhajaim, s borzasztóan rosszul esett, ha valami nem úgy történt, ahogy én akartam. Négy éve a Rózsabokor presz- szóban is ilyesmin vesztünk össze. Fényképeket csináltam róla, s egy felvétel különösen jó volt. Még az én kezdetleges laboratóriumi tudásommal is sikerült olyan képet csinálnom, amelyiket le sem tagadhatott. Arcának hamvas, szinte ártatlan szépségét hűségesen adta vissza a papír. Egy kevés a leikéből is ott volt az arcán. Kérlelt. — Ezt ne vedd el tőlem drágám, hagyd meg nekem. Múló fiatalságom egyetlen emléke lesz, örökre megőrzőm. Ha majd öreg leszek, s te már nem leszel mellettem, ez a kép mindig az eszembe juttat.» Kinevettem. — Ó, te kis naív, te örökös borúlátó. ' Bánatosan nézett rám. — Elhagysz te engem — mondta, s megtsuklott a hangja. — Erre én már el is készültem. Fiatal vagy..: Megsimogatta az arcomat, csak azután folytatta. — és szép, és kedves, csak nem tudsz szeretni. Bántottak a szavai, mert én úgy éreztem, nagyon is odaadó vagyok. Többet kap tőlem, mint amennyit szándékoztam adni neki. Senkivel sem tartottam akkor már kapcsolatot. Csak Eta és Jutka járt még néha velem, de nem volt köztünk semmi. S erre még azt mondja nekem, nem tudok szeretni. — Márpedig a képet nem adom oda — jelentettem ki röviden és szárazán. Hazudtam neki, mert belül így gondoltam: megkapod, mint ahogy mindent megkapsz tőlem, csak egy kicsit előbb megkínozlak. Megmérem, mit érek neked, meghajolsz-e az érveim előtt. — Add ide — nyújtotta a kezét és arcán megjelent az első könnycsepp. — Nos, nem bírod tovább? — kajánkodtam. — Ne legyél hozzám rossz. .5 Már kacagtam. — Ö, te kis mimóza — mondtam hangosan, hogy a szomszéd asztalnál ülők is felfigyeltek kettőnk beszélgetésére. A két lány kitartóan bámult már egész este. Mártát szerettem volna elküldeni, hogy táncolhassak velük. Pedig őt szerettem, csak nem akartam engedni az igazamból, s valami furcsa melegség bizsergett bennem, ami hajtott, szinte űzött mellőle, a szomszéd asztalnál fagylaltozó lányokhoz. Nem másra, csak egy táncra és egy köny- nyű emlékű kis estére. Márta hallgatott. Rosszul érintette a jelző. Felborzolta a szelídségét. ellenem hangolta az, hogy mimózának neveztem. Lassan tagoltan szólalt meg. — Ha neked a ragaszkodás mi- mózaság, akkor nem tudom, mit gondoljak rólad.„ Nagyképűen vágtam vissza. — Márpedig az. S ha tudni akarod, szeretlek, de ezt a kutyahűséget már nem bírom. Terhes nekem. — Akkor én el is megyek — állt fel tartóztatásra várva. Az ajtóból visszanézett még, de nem szóltam. Úgy éreztem, nekem van igazam, s különben is — ahogy tetszik. Átültem a lányok asztalához és jól szórakoztam. Mártáról egészen elfeledkeztem. Másnap felhívtam telefonon. Nem haragudott, de a hangján éreztem, hogy bántja valami, leckéztettem. Kurta helyeslésére, vagy tagadásaira oda sem figyeltem. Aztán ezt mondtam neki: — Hiába is ugrálsz, nem tudsz te meglenni nélkülem. Két napig nem bírod tartani a haragot. — Nem is akarom — válaszolta csendesen, kicsit idegeskedve, de ha nem akarsz velem találkozni, mondd meg. Nagyon fájna, ha mégegyszer úgy történne, ahogy tegnap történt. Megint felülkerekedett bennem a nagyzolás. Ismét csak arra gondoltam, hogy ez a nő nem való egyébre, mint arra, hogy eltűrje a szeszélyeimet. — Próbáljuk ki — nevettem bele a telefonba —, ki bírja tovább. — Letettem a hallgatót, el sem köszöntem tőle. Ettől kezdve nem is hallottam róla jóformán semmit. Októberben, amikor az utcára, majd a börtönbe kerültem, egyik cellatársam, Kovács százados említette a nevét. — Hogy milyen lány az, el sem hinné az ember. Bátrabb, mint egy férfi, pedig törékeny és könynyen sír. De a szíve..: Azt nem lehet másban feltalálni. Féltékeny voltam erre a Kovácsra Mondtam is neki, nem kevés epével, hogy csak ne le- gyeskedjen körülötte, mert Márta már foglalt. Szomorúak és ijedtek voltunk, de azért Kovács csak kinevetett. — Nem gondolod talán, hogy kikezdek vele? Nekem feleségem és három , gyerekem van. Meg aztán — s itt elgondolkozott — annál jobban tisztelem Mártát. Most meg a lelkiismeretfurda- lás vett elő. Éjszaka nem aludtam, s ébren voltam, amikor Kovácsot elvitték, s akkor is, amikor visszahozták. Véres volt az arca, de én mintha egy kis kárörömöt éreztem volna, amikor ránéztem. Sajnáltam, de közben ezt gondoltam: Most már bizonyára nem is gondol többet Mártára. Hogy miért voltam féltékeny, azt jószerint meg sem tudtam mondani. Azt a három napot sajnáltam talán, amit Kovács Márta lakásában töltött? Nem tudom. Amikor kiszabadultunk, s kimentünk az esős novemberi utcára, Kováccsal nem fogtam kezet. Haragudtam rá, pedig nem történt közöttük semmi, csak annyi, hogy Márta három napra menedéket adott a menekülőnek, az üldözöttnek. Türelmetlenül tárcsáztam a számát. Egy teljesen idegen férfihang jelentkezett. — Nem, kérem nem lakik már itt. Az a nő elköltözött. Hogy férjhez ment-e? Nem kötötte az orromra. Tudja milyenek a nők? Ma az egyik, holnap a másik. A férje talán? Mert akkor fogadja részvétemet... Keserű dühvei nyomtam le a váltót. Megcsalva éreztem magam. A telefonálót szerettem volna megfojtani, mert szavai között ott sejtettem a szinte gyerekes heherészést, amit akkor érzünk, mi, férfiak, ha a másikat felszarvazzák. Bánatosan és mérgesen bandukoltam a romos utcán. Az Aradi utca sarkánál egy tank fordult be, s amikor elhaladt, egy nőben Mártára ismertem. Siettem, hogy elérjem, s régi szokásom szerint sziszegő fütyülést hallattam, hogy észre vegyen. A nő megfordult. Megvetően nézett végig rajtam. Nem Márta volt, hanem egy üres, kidekorált szépség, aki azt hitte, meg akarok vele ismerkedni. Le sújtó pillantása zavarba hozott. — Bocsánat — hebegtem — azt hittem, egy ismerősöm. — Maguk mindig ezt mondják — biggyesztette a száját köteke dő csúfondárossággal. — Csibész... Fejembe szaladt a vér. Ha nincsenek körülöttem annyian az utcán, azt a hölgyet bizonyára megverem. Amúgy sem bírom a ki- vikszolt nőket. Az elvem, s ezt Mártától tanultam el: egy kis rúzs a szájra, kevés púder az arcra, és kész. S most itt van ez a divatdáma. Az utca olyan, hogy a házakat nem lehet megkülönböztetni egymástól, az úttesten leomlott házfalak, s ő flancol. Sőt. Csibésznek nevez engem, aki most jövök a börtönből, akiből esetleg egy nap múlva takaros kis hulla lehetett volna, és kigúnyol. Márta ilyenkor, ilyen helyzetben simogatna, azon igyekezne, hogy feledtesse a csapásokat. — Eh — legyintettem, amitől viszont a nő sértődött meg, s befordultam az Aradi utcába. A háziasszonyom már kiadta a szobámat, nem várt vissza. A szomszédok azt mondták neki, nem engednek ki, kapok néhány évi börtönt, mert sok kárt okoztam a nemzetnek. Kiirtottam a társaimmal együtt a legjobb fiait. Úgy néztek rám, mintha én öltem volna meg apjukat, anyjukat. A háziasszonyom azért kész- ségeskedett: — Ha gondolja, Szegedi úr, a kis szobában lakhat, amíg jobbat nem talál. Persze, nem bánnám, ha elköltözne... Megint méregbe gurultam. Majdnem elkóromkodtam magam, pedig nem szoktam szitkozódni. JEGYZET — Ja — jutott hirtelen eszébe, az öregasszonynak —, majd el-i felejtettem, nem sokkal azután.[ hogy elment, kereste magát egyi hölgy, Szegedi úr. Szép volt, csi-j nos... Ez csak Márta lehetett — fu-! tott át rajtam a hirtelen öröm.j Kiszaladtam a szobából, hárma-] sával ugráltam lefelé a lépcsőn.i Csak az utcán jutott eszembe,] hogy meg sem kérdeztem, ha-i gyott-e üzenetet. — Nem — kiáltotta vissza a] kérdésemre az ablakból a házi-i asszony —, nem üzent semmit, j Csüggedten fordultam vissza. í 1 Két évig hiába kerestem, el-] veszett a városban, magába szív-i ta Pest, mint egy óriási polip. S] most megtaláltam, de nem álh velem szóba. Fájdalmasan érin-j tett a helyzet, nagyon szerettem, volna beszélni vele, hallani a* hangját, megsimogatni a kezét, s odaadni a fényképet, amit a Rózsabokorban történt veszekedésünk óta őriztem. És szerettem volna neki sok mindent elmondani. Azt, hogy felgyógyult betegségéből a mi kedves városunk, és meggyógyultam én is... S talán azt is elmondanám — gondoltam magamban —, hogy négy év alatt megtanultam szeretni. De Márta nem jön, Márta már nem az enyém, A gondolat szinte fájt. G yerekcsiviteléstöl zajos az utca. A parki játszótér hintái sohasem pihennek napnyugtáig, apróságok és nagyobbacskák tarkítják szemet gyönyörködtetve a korzót, a parkot, a tereket. A cukrászdák fagyija soha nem látott ilyen inváziót, a játékbolt húsvét után csatatérnek látszott, néhány maradék árválkodott benne, pedig az ajándékozás ünnepe előtt degeszre tömték a raktárakat, pultokat, kirakatot. Nyloncsodába öltöztetett kislányok sétálnak vasárnaponként anyjuk karján, s feszül a fiúkon is az új ruha, ragyog éi vakít tisztaságával — legalábbis a következő utcasarokig. Múltkorában útnak eredtünk összeszámolni egy ünnep délutánján, hány rongyos ruhájú gyereket látunk. Négyet találtunk, cigánygyerek valamennyi. Többet nem. Kopottruhás akadt, másik három, akinek pedig nem volt tiszta a ruhája (leszámítva a futbal’.o- zás és a kergetőzés okozta pisz- kolódást) öt akadt utunkba. Úgy mondják, kevés országban van ekkora gyerekkultusz, mint nálunk. S ez a kultusz — néhány kinövését leszámítva — nem rossz. Megkapnak a gyerekeink, kapjanak is meg mindent, amire szükségük van. Nem gond a ruha, nem gond a neveltetés, nem gond a játék. Nem gond a gyerekkor. S a szülőknek, ha áldozatokat is kell hozniok ezért a gondtalanságért, lehetséges a gondtalanság megteremtése. És ebben ez a fontos. ■mjevelödik az új nemzedék, amely nemsokára a mai felnőttek örökébe lép majd. Milyen lesz ez a nemzedék — nagy kérdés. De egy kissé már készen is van a válasz. Hányszor, de hányszor elmondjuk: „Ezek a mai fiatalok”. vagy „bezzeg, a mi időnkben". Pedig a mi időnkben, mi sem voltunk különbek, meg ezek a mai fiatalok semmivel sem rosszabbak, mint az egykoriak. Sőt. Ennek a fiatalságnak eszményei vannak, tudja mit akar, nem a sors kényre, kedvre kiszolgáltatott játékszere. Es a gyerekek, ők se ro;z- szabbak, sőt tapasztaltunk-e a magunk gyerekkorában annyi közösségi érzést, annyi egymás iránti szeretetet és megbecsülést, mint amennyi ezekben a gyerekekben van? Egy szülőről mesélik — elítélően és felháborodva — más szülők. Arra biztatja a fiát: Ne hagyd magad. Üss te elsőnek, akkor senki sem mer hozzád nyúlni. A felháborodás teljesen jogos, noha én meg tudom érteni ezt a szülőt is. Öt is ugyanígy nevelték valaha. Csak a gyereket sajnálom, mert halálos bűn már ilyen korán megmérgezni alig nyiladozó értelmét. De ez a kevesebb, sőt az elenyésző kevés, öröm látni az óvodásokat és nem óvodásokat. Többségük jólnevelt, tisztelettudó, őszinte és természetes. Sajnos, egynémelyik gyereket már sikerült majomkodásra szoktatnia anyjának, de annak is tanúi lehetünk, hogyan tiltakozik ez ellen naponta es óránkint, természetes, egészséges érzésvilággal az apróság. Nem akarok ünneprontó lenni, talán lehetett volna a gyermeknapnál alkalmasabb időpontot is találni a következőkre, de ha már gyerelcekről van szó, kikívánkozik az emberből. Mindent megkapnak a mi gyerekeink, amit szemük, szájuk megkíván. Még túlontúl is. Ma ilyen ruha, holnap olyan játék, tízforintos csoki, narancs fél- kilószám, bicikli, amint leér a pedálra a lába, roller és fut- ballabda. Szóval minden. S jön, egyszerűen, mint a világ legtermészetesebb dolga. Helyes ez így? örvendetesnek mégcsak lehet mondani, mert az anyagi jólét egyik tükrözője, de helyesnek már korántsem. A szükségtelenül drága öltözködés, a szükségtelenül sok játék, a mindenben való dúskálás a szülők nehéz munkájával születik meg. S tudja-e azt a gyerek? Ha majd egyszer nem áll mellette a szülő, akinek csak fülébe kell súgni a legeslegújabb kérelmet, s az nyomban teljesedik, akkor mi lesz? Tudni kellene néha nemet is mondani. Mert az a nem, többet érne tucatnyi igennél. Qizinte már közhely: Leg^ drágább kincsünk a gyermek. S örülni lehet, hogy közhellyé vált. így lett természetes, mindennapos, az életünk olyan velejárója, amit sokszor már észre sem veszünk. LETENYEI GYÖRGY KÓPIÁS SÁNDOR: TT rjt •* ® •• «» •• 1 Hétköznapi oromok Örülök, hogy fölöttem kiterjesztett szárnyakkal repül az ég, s hogy csendjét a mai nap is megosztja velem. Örülök, hogy a zápor zománcként csillog a tájon, s hogy a zöldek és a sárgák — mint hangulatok — felszívódnak idegeimbe. Örülök, hogy az Ember e percben is teremt egy darab világot, örülök, hogy ma is eldobhatjuk életünk tegnapi térképeit. (... Örülök, hogy szélesek és tiszták a holnapba vezető sugárutak.) A harmadik telefonra azért csak eljött. Ült a régi helyünkön a Rózsabokorban, és úgy láttam, semmit sem változott. Én először nem tudtam szólni, könnyekkel birkóztam, ö beszélt. Mondta, hogy hiányoztam neki, s azt is, hogy féltett ötvenhatban, mert tudta, hogy forrófejű, lobbanékony vagyok és teljesen megfeledkezem az óvatosságról. Jólesett beszélgetni vele. Felfrissültem, de a frissességgel együtt visszajött mindjárt a régi nyegleségem is. Megint kötekedtem a fényképet mutattam neki. Mosolyogva nyúlt érte, de elkaptam. —- A fénykép — mondtam kicsit cinikusan — most már örökre az enyém marad... Úgy árrk asszonyom, mert kegyed, ha nem veszi tolakodásnak, egy hónap múlva Szegedi Jánosné lesz... Nem szólt egy szót sem. Se igent nem mondott sem mást. Tágra nyitotta melegfényű barna szemét, ujjaival dobolni kezdett az asztalon, s valahova a távolba nézett. Én meg azt kezdtem neki magyarázni, hogyan és milyen papírokat kell beszerezni a házasságkötéshez. Szolnoki István
