Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)
1962-04-08 / 82. szám
E zt Kocsis Imre bácpi mesélte nekem, ilyen ízesen, ahogyan most megpróbálom leírni. Bejött egy délután október közepén, ahogyan mondta, csupán tisztesség végett, le is ült, két nagy, csontos kezét elfektette a térdén és rá is kezdett komótosan. — Mondok: valami ádreszt kellett volna a gólyáknak adni. kérem szépen. Értetlenül nézek rá, nem kérdezek semmit, nem szereti, ha gyenge felfogású emberekkel találkozik. — Mármint azoknak a gólyáknak. amékek elmentek innen az őszön, azokra gondolok én. kérem szépen. Felemeli a jobb kezét, kinyújtja szépen a hüvelyk, mutató és középső ujját, belefogja ebbe a háromszögbe a fehér bajszát, nem csavar rajta, csak kihúzza egyenesre. Előbb egyik, aztán a másik felét, s amint látom, módfelett gyönyörködik a zavaromban. — No mert, kérem szépen! — kezdi fölényesen. — Itt volt ez a sárosrét, erre biztosan tetszik még emlékezni, iszen nem gyerek már, hogy csak a tegnapot látta volna. Mondok: itt van ez a sárosrét. Ezt tavasászai elérte a víz, rájött a hegyekből, de annyi, hogy a fű, amint éledt, abban verte föl a fejét. Volt úgy, hogy esősebb esztendőben május derekán se takarodott le róla, mígnem aztán megcsináltuk ezt az árkot, ami leviszi a fölöslegit, de az is csak módjával, mert úgy is marad belőle éppen elég. Régebben a vadruca is megszállt rajta. Jött csapatostul innen- onnan, aztán, ha leért a lába, vizek fogytán, hát fölszállt és ment oda, ahol többet talált. Azok az öreg füzek, amik ott állnak, igen sokat tudnának mesélni. Szárcsa, vízicsibe is akadt. No meg persze gólya. Az ne jött volna? — Sohase felejtem — igazít megint a bajszán — fészkeltek akkor a téglagyár öreg kéményén. idebeljebb a Krepsz pék kereket rakott föl nekik egy vén ákácra; meg is volt a látszatja: kilenc gyereket hoztak neki. Nevetgél ezen kis ideig, aztán rácsap a térdére. — Jó soruk volt itt nekik, annyi már szent. Elnézte ókor az ember a vízpartról, hogyan lépegettek a hosszú lábukkal, fogták a békát, kígyót, a fészkekben meg tátogattak a kicsinyek. No hát jól van, a kuGólyák tya se zavarta őket. Mígnem aztán egyszercsak azt mondja minálunk a régebben való tanács — jól tudom, elsőnek valami Sós doktor tette szóvá —, hogy csapolni kell. Akkor tették ide ezt a kanálist, amék- nek a partján emberesre nőttek azóta a fák. No de hát attól a gólyák még csak megvoltak valahogyan, mert víz az akadt, s ahol víz van, ott a béka is megél. — Hanem amikor — folytatja hangosabban — erre a második háborúra készülődött a veszekedett világ, egyszercsak hallom én. hogy a rétség belső felire valami gyárat építenek minekünk. Nesze neked! Gyárat! A sáros rét szélibe! Meg is tették. No már most lássuk csak! Hát persze, hogy nagyot néztek a gólyák, amikor megtértek tavasszal! Tégla, tégla, meg kő, meg ménkű sok ember, hát gyár lesz itt, no! Előbb pihentek egyet a hosszú út után. tavalyi fészkükből kém- lelődtek: mi a fene, mi lesz ebből? Gyár, no. Látták ők is. Elmentek körülnézni, hát itt szekerek gyúrták a rétet, amott árkokat ástak az emberek; magam is közöttük voltam. Szó, ami szó, kisebb rétség maradt a gólyáknak. — De azért megjöttek tavasszal — folytatja. — Meg azok. Előbb a fészkeket hozták rendbe, aztán fölibe szálltak a gyárnak, megnézték jól, mit tett itt. az ember és ereszkedtek a rétre, ahol még találtak valamit. Meg is szelídültek szépen, bevárták az embert húsz lépésnyire. Akkor ránéztek, lépegettek még néhányat és fölszálltak. Gólyák, gólyák! Megmondom, ahogyan van, sajnálta őket az ember. Három pár járt ide rendesen. Magam igen sokszor elnézegettem őket a kanális partjáról, ha kimentem füvet szedni a süldőknek. — Na jó! — sóhajt egyet. — Ment ez ilyenformán egészen most szeptemberig. Hallom én akkor a szomszéd gyerektől, aki kőműves a városban, hogy aszongya: no, Imre bácsi, jövőre alig marad már valami a sárosrétből. No! — nézek rá. Hát meséli tovább, hogy másra tér ez a gyár, ezért aztán nagyobbat kerítenek neki és három igen nagy épületet húznak éppen oda, ahol a gólyák az idén az utolsó kicsiny tócsát találták. Mondja a gyerek, dicsekszik, hogy így meg úgy, eldolgoznak azon a jövő esztendő őszéig, lehet keresni, tán engemet is fölfogadnának éjjeliőrnek ilyen-olyan anyagok mellé; azt már ők tudják. — Hát a gólyák? — kérdem én a gyerektől. — Micsoda gólyák? — néz rám, mintha semmit sem értene. — Hát akik oda kijárnak ezért-azért a kicsinyeiknek! Azt mondja erre a gyerek, csak amúgy félvállról: — A gólyák! Fene törődik a gólyákkal! — Nem úgy megy az, hallod-e — erősködök én, de ő csak nevetett rajtam, hogy azt mondja, majd talán éppen a gólyák miatt hagynák meg azt a rétet! — Hát jó! Nem ellenkeztem. Hanem kimentem másnap a rétségre. Hajnalban, amikor legtöbben húzzák még a lóbőrt. Megálltam az öreg fűz alatt, o'nnan néztem a gólyákat. Éppen a kis tócsát járták, messzire vöröslött a vékonyka lábuk. Nem nagyon serénykedtek, éppen csak beleszúrták ókor a csőrüket a vízbe, aztán fölvették az egyik lábukat a hasuk alá, mintha fáztak volna. — Magam sem tudom, hogyan — mosolyodik el melegen —, de én ismertem mindig az ilyen jószágok nyelvét. Láttam én rajtuk, hogy ezek éreznek valamit. Mintha bú- csúzkodtak volna a rétségtől. Azt mondta egyik: no ide hiába térünk vissza tavasszal! A másik meg mintha elsírta volna magát. — Akkor én, tudja az áldás hogyan, miért, okoskodni kezdtem és azt mondtam nekik magamban: látjátok, így megy éz! Az ember megküszködik azért, hogy gyárat építsen itt magának, tinektek azzal kell majd elbírnotok, hogy új rét- séget keressetek. Mert ilyen az élet, semmi se születik küszködés nélkül. — Ebben aztán meg is értettük egymást, csak azt nem tudtam hirtelen, hogy emberhez méltó módon — mégiscsak több eszünk van, ha vesszük —, milyen ádreszt adjak nekik, nehogy tavasszal hiába keressék a régi helyüket. Ámbár biztosan eljönnek körülnézni, mert ez már hozzátartozik az életükhöz. Ormos Gerő ILLIK — NEM ILLIK Állítólag nemcsak a jó pap, de minden ember holtáig tanul. Éppen ezért szorgalmas hallgatója vagyok a Magyar Televízió illemtan-leckéinek, amelynek előadója, vagy ha úgy tetszik, professzora nem más, mint Feleki Kamill. Mert ugyebár soha nem tudni, mikor és hol, milyen hasznát veszi az ember annak, amit egyszer megtanult. Például a jó modort, a társadalmi együttélés legfontosabb alapszabályait, a helyes köszönést (kalapban és kalap nélkül!), a tegezés-magázás bonyolultságát, miként kell Katit táncba vinni és így tovább. Ebből bárki megállapíthatja, hogy mennyire hasznos dolog a televízió illemtan-leckéje. Én mégis elégedetlen vagyok vele. Hogy miért? Hát kérem, tudom én azt nagyon jól, milyen fontos dolog az, ha ismerem az alapszabályt: miként kell a nők és miként a férfiak előtt megemelnem a kalapomat. Ez azonban csak a társadalmi együttélés egyik oldala. Én pedig a másikra is fenemód kiváncsi lettem volna. Például arra, hogyan illik kalapot emelni a beosztottam, a főnököm, a minisztériumi előadó, ß házmester, a zöldséges és a szenes ember előtt. Mert ugyebár azt senki sem kívánhatja tőlem, hogy ugyanolyan mélyen megemeljem a kalapomat a velem egy szobában dolgozó munkatársam, vagy pláne, a beosztottam előtt, mint ahogy teszem azt akkor, .ha reggel a kapuban a főnökömmel találkozom. (Még ez utóbbi esetben is két fokozat lehetséges: prémiumosztás előtt és után.) Amikor mindezt reklamálom, valami olyasféle oktatásra gondolok, hogy: a beosztottnak egy ujjnyi, a munkatársnak két ujjnyi, a főnöknek egy tenyérnyi, a minisztériumi előadónak két tenyérnyi, a házmesternek — ha nincs nálam kapupénz — fél méter, ha van, fél arasz, a zöldségesnek — ha ad rózsakrumplit és fokhagymát — egy méter, ha nem ad, akkor is annyi, mert különben legközelebb sem kapok, a szenes embernek az egy méter mellé enyhe derékhajlítás — szolgálatban és szolgálaton kívül egyaránt, mivel, ha lassan is, de közelednek végre a melegebb napok, a jeges embernek teljes de- rékho.jlítás — a tökéletesen mély kalapemelés mellett — dukál. Mert ugyebár az udvariasság fokozataiból ért az ember! Azután: felkérés a táncra. Ez sem olyan egyszerű dolog, mint ahogy az Illik — nem illik televíziós professzora tanította. Mert például a vállalati mulatságon illik felkérni a főnökasszonyt — ha fiatal, ha öreg, ha szép, ha csúnya — valahogy ilyenféleképpen: szabad egy táncra, igazgató elptársnő? Ugyanitt a munkatársnőt is illik felkérni — minden változatában, különösképpen, ha már korosabb, és csúnyácska a lelkem — nehogy megfúrjon a főnök előtt. Persze, ha öreg, vagy csúnya, feltétlenül lehetőséget kell nyújtani a kikosarazásra: táncol, kartársnő? Továbbá: illik felkérni a menyasszonyt mindig és~ mindenhol, kedvesen és mosolyogva: táncolunk, drágám? Más a helyzet, ha a menyasszonyból feleség lesz. Társaságban, zenés szórakozóhelyen: ugye, te is azt mondod, hogy kérjem fel Kovácsnét? (Ha fiatal és csinos.) Ugyanitt kettesben, vacsora közben: ugye szivem, milyen buta dolog a tánc? A vacsora befejezésével pedig illik ásítani, jelezve, hogy semmiképpen sem lehet szó a táncról. Más a helyzet, ha otthon jeleztük: ma előreláthatóan a késő esti órákig eltart az értekezlet, s közben a zenés presszóban megpillantunk egy csinos, fiatal, egyedül ülő lányt: ugye, nagyon szeret táncolni? Folytassam? Azt hiszem felesleges. Az idézett példák világosan bizonyítják: feltétlenül bővíteni kell illemtani ismereteinket No, persze, nem öncélúan! Csupán azért, hogy még bensőségesebbé, közvetlenebbé tegyük Icap- csolatunkat embertársainkhoz. A jövőben senki se mondhassa ránk: ez sem tanulta meg, hogy mi illik és mi nem. PRUKNER PÁL SIMON LAJOS: HINTON Míg hajtottunk, a bakra ültetett. — No lássam — mondta —, lássam, bírsz-e még a lóval. Lássam, ott az ostor is. De jól vigyázz, hogy fel ne dűljek ám, mert billenő a bintó, kiskomám. Káíyús az út, a kormos traktorok feltépték itt a macska köveket, gödrösre ásták, mint mi a mezőt tavasszal, krumpliülíetés előtt. ... És dörögtek a robbanó paták a feltört úton. Kátyúk, pocsolyák maradtak el és minden kis veszélyt buktató követ, gyepes útszegélyt kerültem minden elkerülhető!, mint madarak a lángoló tetőt. Hosszan tűnődtem, minden szó között, mit el sem mondtam. Csak bennem, belül sűrűsödtek a valló-mondatok. A kívánságok, óhajok, a vágyak: „Kinek kezébe gyeplőt tettetek, akik vezetnek, úgy vezessenek, mint én, bár tudtam, láttam, jól megyek, de kívántam a biccentésedet.” KRECSMÁRI LÁSZLÓ: Nem árvul e! az anyátlan sem (Kései • emlékezés anyámra) Ahogy az este rád gondoltam — soká hullt szívemre az álom — rámszakadt — mint beázott plafon — húsz éve sajgó árvaságom, és éreztem, hogy nem szerettek azóta úgy, mint te szerettél s ennyire talán sosem fájt, hogy hozzám oly hamar hűtlen lettél. Jaj, pedig élni hogy’ akartál! — de a gyilkos kór tüdőd ette s egyszer — sápadó, őszi csöndben — eljött érted egy naplemente... Azt sem tudom már, milyen voltál — szemed melegét őrzöm még csak, az emléked cseppecskén! tűnt el, mint ereszaljáról a jégcsap. Nélküled nőttem, mint pipacs, mit tova szaladó szél vetett el — s mégsem magam, de mindig együtt a hozzám hajló emberekkel. Nélküled nőttem s vallom mégis, akkor is, ha hiányod fáj ma: nem árvul el az anyátlan sem, ha a közösség lesz a társa... DETLEV VON LILIENCRON: Katona banda Csinadratta, tratata, tán maga a perzsa sah vonul zúgva, seregének hangja, mint a végítélet — az élen a karmester. Bumm, bumm, szól a bombardon, dörögnek a nagydobon, cintányér meg pikula, zeng a kürt, a furulya, utánuk a kapitány. A kapitány, ó, mi délceg, zubbonyán a csörgő érmek, hah, mily termet, milyen vállak, méltán illeti csodálat, — a hadnagy úr utána. Két szép hadnagy, mint az élet, a zászlóért halni készek. Tisztelegj, a zászlót viszik, hű leszel hozzá a sírig. A gránátoshad jön ott. Gránátosok, fürgén, fessen, bal, jobb, bal, jobb, zárt menet- ^ [ben, csattog, pattog, dobban, dörren, ablaküveg, lámpa csörren, — s aztán a kisleányok. És a lányok víg mosollyal, fényes szemmel, szőke copffal, ajtó, ablak mind kitárul, Anna, Panna ámul, bámul, — s lassan elmegy a zene. Csinn, bumm, messze a zene, alig hallik már ide, bumm, bumm, olyan elhaló, s átrepül egy pillangó, — tam, tam, bumm, ott a [sarkon. Csányi László fordítása. D KOVÁCS JÓZSEF: MUNKA UTÁN Alig hagyja abba a munkát, Melynek piszkát — S a fáradtságot — vízzel mossa le: Felhúzza a szürke ruhát, — A vacsorát futva kapja be — S puskát ragad kérges kezébe: Hogy őrizze ezt a. csendet, Az alvó kedvest. Népe boldogságát, s a hazát. Amikor kellett, harcolt Ö már érte És mégse Ül otthon tétlenül mint más... — Pedig nem fizetés érte a bére — Áll,... áll Ö az őrségben. Fagyban, vagy hőségben. Vigyázza a rendet az alvó kedvest, Á hazát, — Melynek fáradhatatlan hő fia ö A munkásőr És első A munkában is, hol fűt kazánt, Kovácsol vasat, vagy arat A tűző nap alatt.
