Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)
1962-04-08 / 82. szám
s A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG J« ODALMI MELLÉKLETE 4UéUég> hem Ö4&k> Az ember ült az árokpar- ” ton és egy vesszővel firkált a porba. Ezt írta: Különleges világossággal ragyog a sötétség. Társa, a melegtől eltikkadva a csenevész kökénybokor tövébe húzódott. Onnan leste, mint egy kiváncsi kiskutya, mit csinál a másik. Harmadik napja barangolnak már, a fronttól jó messzire kerültek, de még mindig hallani vélik a géppuska kattogását, a távírász álmosító duruzsolását, s orrukban érzik a leégett házak szagát, s mindent, ami együttjár a háborúval. Agyukban még gondolat sincs, csak valami gyerekes ujjongás, gyerekesnek tűnő öröm, hogy megszabadultak a rettegéstől, a frontélet eszeveszett gorombaságaitól. Az ember elkente az előbbi szavakat. Újabbat kezdett. Ezt írta: A tábori csendőrség nem apácarend. Társa idegesen felkacagott. — Te őrült — szaladt ki a száján sikítva — még mindig ott érzed magad? Szerda óta figyellek ... Napról napra hülyülsz .... Az ember a beszélő felé fordult. — Csodálkozol rajta? Mi mást tehet ilyenkor az ember? Vagy megdöglik, vagy megbolondul. Én az utóbbit választottam .. .■ Az ember újra a porba írt egy mondatot. „Vannak hülyék, akik okosabbak a zseniknél.” — Ebben igazad van — nyugtázta a másik. — Csak egy helyen sántít az állításod: Nem tisztáztad, milyen hülyére gondolsz, olyanra, mint te, vagy csak egyszerűen valami közönséges őrültre, akinek nem hiányzik, csak kilódult azgsze kereke. — Teljesen mindegy — legyintett az ember. — Annyira mindegy, hogy nem is tartom fontosnak az osztályozást. Hülye az hülye ... A bokor alatt ülő a bakancsát fűzögette. Lerúgta, jó messzire került tőle, a kapcát pedig undorral csavarta le a lábáról. Lábfeje gőzölgőit, mint egy forró vízből kiemelt félig főtt húsdarab. Körül, a talp szélén fehérré vált sávok éktelenkedtek. Lábujjai közül az evesedés kesernyés, émelyítő szaga terjengett. — Azonnal menj arrább! — tört ki hirtelen indulattal a társa. — Ha már mindent el is felejtettél, egyre legalább emlékezzél: ne öld meg a másikat a szagoddal, ha az aknákat, meg a golyókat megúszta...! — Ettől félsz? — tolta orra alá a kezébe vett bakancsot, közelebb húzódva. — A hullaszaghoz képest ez virágillat... Az ember kezében idegesen remegett a pálca. Először azt gondolta, hogy mindjárt a másik fejére húz vele egy nagyot, de aztán türtőztette magát. írni kezdett. ^ zt írta: „A hullaszag erősebb a lábszagnál.” — Végre egy ép gondolat — nevetett fel a másik. — Harmadik napja ez az első. amit meg is érthet az ember. Ebben van valami logika. — Logika, logika, olyan békebeli őrültség, mint az, hogy egyszer vetett ágyban aludtunk, s néha még fogat is mostunk. Olyan logika ez, mint a tetűé, amelyik kíméletlen alapossággal mászik végig a tarkótól a farcsontodig, ott, ahol állatőseinknek valamikor a farka kezdődött... — Te még mindig itt tartasz? — kérdezte a másik. — Még mindig nem tudtál szakítani filosz hagyományaiddal? Még mindig azt hiszed, hogy eredtünk valahonnan, valamitől, vagy valakitől? Hát nem. Mi csak úgy idepottyantunk erre a sárgombolyagra, s csak tetszelgünk abban, hogy emberek vagyunk. Az ember újra írt. Ezt írta: „Valami van, amit nem értek ...” Itt félbeszakadt a mondat. A bokor alatt meghúzódó ember hirtelen indulattal ugrott talpra. Szikár, sovány teste, mint valami fordítva leírt felkiáltójel magasodott az árokparton. Beesett szeme, akár valami mély üreg, merően tátongott előre. Aki így látta volna, könnyen azt gondolhatta, ennek az embernek nincs is szeme, elveszítette, s az üregbe csak azért nem lehet belátni, mert összeszorult a szemöldök a kíntól. Keze ökölbe szorult. Görcsösen megrándult, mintha hányni szeretne, de nem bír. — Mit lehet ezen nem érteni? — Érthetetlen: mire való mindez. „ — Arra gondolsz, hogy... — Éppen arra ., . ■— Szóval arra ... Az ember bólintott. — Hát ide figyelj. Ne gyötörd magad azzal, ami elmúlt, amit megúsztál. A múlton rágódni, épp akkora őrültség, mint értelmetlen, üres gondolatokat firkálni a porba, vagy itt ücsörögni ebben a döglesz- tő hőségben ... — Most te figyelj — emelkedett fel a másik is. — Nem tudsz r.em emlékezni. Magadnak hazudsz, ha azt mondod, hogy értelmes létedre, egy legyintéssel elintézheted azt. ami mögötted van ... Nem, ami történt, nem felejtheted ... — Az emlék szépül, mint tavasszal a fa ... — Költő lettél? — No, nem, csak éppen reálisan gondolkozom... — Furcsán fogod fel a realitást ... , , — A magam módján ... — Ebben nem lehet „magam módján”, csak általános emlékezés lehet... Csak azt hihe- ted. amit én hiszek, csak azt gondolhatod, amit az élők gondolnak ... — Nem vagyok az emlékezés bábja... Az ember irónikusan, kicsit gunyorosan nevetett fel. Alakja mintha megnyúlt volna. Kiemelkedett a másik mellett, pedig alacsonyabb volt nála. A szemeiben valami furcsa láng villant fel. A Napba nézett. — Öa tanúm — mutatott fel a sárgán izzó fénytömegre —, meg ez a bokor, meg az a távoli fa, hogy nem lehet felejteni. A történelem emléket, állít mindennek. Az inkvizíciót is őrzi, de a lovagkor balgaságait is... — Te mondod? — rikácsolt rekedt hangon a magasabbik. — Te. aki értelmetlen sületlenségeket firkálsz a porba? Te, akinek neve sohasem akad fenn a történés szűrőjén, aki csak egy vagy a nevetlen emberek közül? — Merem mondani. Bennem, az én névtelenségemben milliók neve foglalódik össze. A másik nem bírta tovább. Zavarta társának szúrós tekintete, ahogy farkasszemet nézett a Nappal, ahogy szinte beleásta magát a gondolatokba. Megrettent, megijedt egy kicsit. Békítőén mosolyította el magát. — Ha már idáig eljutottunk — szakadt fel belőle egy tétova gondolatsor —, ne ilyesmiken törjük a fejünket. Attól nekünk nem lehet jobb, csak kínozzuk így egymást. Inkább induljunk ... D e mintha maga sem tudná, mit akar tenni, ismét leült a bokor tövébe. A firkáló ember is leült. így. egymással szemben szelídebb, majdnem idillikus látványt nyújtottak. Két ember voltak csupán, akik pihentek, akik nem akartak sem menni, sem maradni. Hajtotta őket az emlék, de visszahúzta a fáradtság, a letörtség, a bágyadtság letargiája. Az ember újra vesszőt tört le a bokorról. írni kezdett. „Az ember sosem legven több önmagánál” — rajzolódott ki a porban kerek, majdnem iskolás betűkkel. Aztán így folytatódott: „Legyen mindig annyi, mint amennyinek józan pillanataiban képzeli magány A másikban ismét fészkelődül kéttíéfP'Valami. Nerrt'köteke- dés, inkább kötődésféle. Szemébe lógó haját hátratolta a bal kezével, jobbal pedig előre mutatott, arra, amerre kiszámíthatatlan kacskaringókkal kígyózott a dűlő melletti árok. — Furcsa szabályokat állítasz fel — mondta végül. — Meg tudnád-e parancsolni, mondjuk ennek a kanálisnak, hogy ne arra kanyarogjon, amerre akar? Társa bólintott. A bokor alatt ülőnek megint fogyott a türelme. — S azt is talán, hogy legyen vége ennek az egésznek, hogy ne reszkessenek emberek ... Nem tudta befejezni. A ben- sejében feltorlódott indulat belefojtotta a szót. Remegett a szája széle. Hogy a másik ne lássa, erőszakkal próbálta ösz- szeszorítani, de nem sikerült. Arcának rezdülései nem tudták láthatatlanná tenni a remegést. S mintha csak erre várt volna, az árok szélére telepedett újra az ember. Helyet keresett magának a csenevész, elsárgult, majdnem avarszínű fű között. Elhelyezkedett, hátra akart dőlni, mintha székben ülne. A kiszámítatlan mozdulat miatt egyensúlyát nem tudta megtartani, Eldőlt. Zavartan tá- pászkodott fel, előbb az oldalára dőlve. Felült. írni kezdett. A frissen tört pálca ezt véste a porba: „Az éjszakának véget vet a hajnal.'1 T ársa vizsla szemekkel figyelte a gömbölyödő betűket. s mintha segíteni akarná a lassan kibontakozó gondolatot, kicsit akadozva, majd erősödő biztonsággal tette hozzá: „Mert minden éjszakának véget kell érni, nem tarthat örökké semmiféle sötétség.” Aztán egymásra néztek, s csak azért nem kacagtak fel, mert az emberek nem tudnak nevetni szomorúságukban. Szolnoki István Leszámolás Szunyogh Bertalan földvárat épít. Féltérden, alig egy ölnyire a traktortól, két kézzel vájkál a földben. Kaparja, rakja kupacba, olyan elmerülten, olyan elszántan, mintha az élete függne tőle. Aztán valamit felemel, belehelyezni a kivájt gödörbe és kúposán, hogy észre lehessen venni messziről is, betemeti. A követ. Egy mezsgyekövet. Fehérre meszelt, de mészrufiáját ugyancsak levedlett követ, amely vagy két éve még, mint valami határőr jelezte: itt kezdődik Szunyogh Bertalan négy holdja. Dehát ez két éve volt. Most meg... S a géphez értő, a traktort kedvelő Szunyogh Bertalan a kocsiderékból felült a traktor nyergébe. Egyik napról a másikra ugyan el nem felejtette azt a négy holdat, de lassan — és úgy látszott már végérvényesen — kihullt agyából a mezs- gyekőszabta világ. Persze, az embernek nehéz kibújni saját bőréből, s a tegnap a ma édesanyja. Lám, éppenséggel semmire sem gondolva másra, mint a gépre. amely egyenletes szorgalommal kocogott a tábla egyik végétől a másikig. Húzva maga után az ekét, forgatva a porzó hátú földet, éppen ekkor kellett észrevenni a fehér követ, amely úgy fordult ki a földből, mint egy felvillanó emlék az agy rejtekéből. — Mezsgyekő... Régiség — tűnő dőli. És hirtelen eszébe jutott egy újságcikk, amely éppen ilyen régi kövekről, vagy inkább még régibbekről szólt. Azokat is, így szántás közben forgatta napfényre az eke vasa. Megállította a Zetort. lekászálódott a nyeregből, odaballagott a süppedő szántásban a kőhöz és nézte egy darabig. A kő azt sugallta neki: — Léitod. telet, nyarat, őszt, tavaszt pihentem a föld mélyében, a búza, a kukorica gyökere alatt. Némán és mozdulatlanul. és elfeledve. De felszínre kerültem... Hány évet vert az eső, fagyasztott a jég. égetett a Nap? Már nem tudom... Csak azt, hogy megint felettem érzem szikrázni a kék eget, s hallom ám, bizony, hallom a pacsirtát is, úgy mint régen, éveken, évtizedeken át... És Szunyogh Bertalan ekkor úgy érezte, hogy ez a kő. ez a mezsgyekő az övé volt. Még a gyerek meszelte be. Igen, a kő övé volt, s az ő négy holdját hirdette bele a világba, róla adott bizonyítványt, róla, Szunyogh Bertalanról, volt uradalmi cselédről, hogy földes- gazda lett, hogy saját lábára állt. S itt, ez a darab föld, ebben a hatalmas táblában, itt, ahol ő és a traktor áll. ez az övé. kibújt a kő a földből, hogy figyelmeztesse: ez itt a tied volt... Ez itt a tied. Hirtelen letérdelt, s már ásni is kezdett. Csak úgy kézzel, jó mélyre, mint a holnapra is gondoló házőrző, hogy elrejtse a csontot. Ásott, és óvatosan belehelyezte a követ, hogy ezentúl most már mindig megtalálja, hol volt, hol van az ő földje. Nadrágja szárába törölte a kezét, még egyszer megnézte jól, hol is ásta el a mezsgyekövet, .kicsit körültapodta az aprócska földhányást, s aztán mint aki dolgát a lehető legszerencsésebben végezte el, rágyújtott és visszamászott a Ze- tor nyergébe. Estig sokat dolgozott. — Ha ez a darab meglesz máma — morfondírozott Szunyogh Bertalan — akkor nem kell szégyenkeznem... Holnap az Agyagosba megyek, aztán kezdődik a hordás. Van mit tenni, kora reggeltől késő estig. Nagy a határ. — Bár a brigádvezető azért idedughatta volna az orrát... vagy az elnök... Hacsak nem hüsölnek benn az irodában. Bár se Kelemen Lajos, se Somos, az elnök, nem olyan fajta ember... Meg aztán meg is bíznak benne. Kiben ne bíznának meg. ha éppen Szunyogh Bertalanban nem — fűzte a gondolatokat, miközben azért figyelme egy pillanatra el nem szakadt a Zetortól. — Hát nem megmondta az elnök, hogy ide figyelj, Berti, még tíz ilyen ember, mint te vagy, s milliomos szövetkezet lenne három éven belül a miénk... Igazított valamit az ekén, aztán a tábla végén az utolsó barázdára fordult. — ...Amiben persze, nincs igaza azért Somosnak, mert a világéletében, mindig bizalmatlan ember volt. Igaz, hogy annak idején az urak miatt volt is oka rá... Mert azért sok dolgos ember szaladt itt össze. Ha morgolódnak is, mert Idába, nehéz ilyen nagy gazdaságban, de megfogják a munka végét... Aztán a néhány naplopónak meg- kellene jól kenni a szája szélét. Igaz is, ö itt dolgozik, mái meg | csak tessék-lássék, Vagy még úgy se... Hát ebben igaza van az elnöknek... Dehát hatalma yan hozzá, mögötte a tagság is, tessék odacsördíteni, amúgy magyarosan. Leállította a traktort, leszállt a koimány mögül. Mögötte feketén borzolta Jtáíát, mint valami hatalmas macska, a megszántott föld, szürke fejű csókák, varjak bólogattak a barázdák között, mindén oólintás egy féreg halála. — Hát ez megvolna — nyúj- tóztatta meg izmait és ebben a pillanatban ismét eszébe jutott a kő, a mezsgyekő. Hol is van, hol lehet? Hirtelen nekilódult, csak úgy, haránt a táblának, amerre a kis buckát sejtette, ment, megállt, kitért jobbra, aztán balra, megfordult — de sehol. A hatalmas tábla göröngyhabjai úgy olvasztották magukba a kis mesterséges dombot, mélyén, sírjában a követ, mint ahogy a tenger mossa le hullámaival a homokra írt szavakat. Nyomtalanul. Szunyogh Bertalan meg csak állt, a már csillagokat gyújtogató, mély, kék ég alatt, tanácstalanul, tétován, hogyhát most már keresse, vagy ne keresse? Valahol messzi autókürt har- sant, összerezzent, odavágta a cigarettát: — Keresse a rosseb!... Nekilódult a traktornak, mind serényebben szedte a lábát, mintha megkönnyebbült volna, éppen egy mezsgyekönyi kővel... GYVRKÓ GÉZA HATVANI DÁNIEL: szándékok sűrűsödnek izmainkban előbbre vinni azt, mi az embernek való ami örömként nyílik szemeinkben ami gyümölcsként tárul asztalunkra az értelem fényes ajtaján belépve újra rendezem az összedobált tárgyakat ablakokat nyitok a napsütésbe hogy lepattogjon minden jég szemünkről és minden zugot járjon át a fény mossa friss eső poros napjainkat járja át az öröm levegő-áramlása hogy tájaink fölé nyújtsuk ki végre híd gyanánt, mely a jövőbe ível életünket e komor szivárványt i i i i i i i i i i i i i » i f i i i i i « ( \ i
