Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)

1962-04-01 / 77. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . J« ODALMI MÉLLÉKLETE Tk -----------------------------------------------........................— i — Píntyüíe —i JEGYZET j_|ej, az angyalát, Pintyő- n ke most egy éve repült be a faluba kicsattanó fiatal­ságával! Hozta a teherkocsi a sofőr mellett, hátul a két bő­röndje, aki látta az üvegen át, mind megállt, a betyár minde- nit, de gyönyörű leány ez a csillogó szőke hajával, harap­nivaló mosolyával, a szép szá­ján! Az iroda előtt aztán leugrott, megcsapkodta a szoknyáját, ti­pegett egy kicsit, hogy kiűzze izmaiból a tespedtséget, aztán feldobta fehér karjait és bele­nevetett a tiszta levegőbe: hu- hú, de szép lesz itt az életem! A férfinép szájában mind megédesedett a nyál: ez már aztán igen, ilyen agronómust se látott még a falu! Másként nézték az asszonyok: no iszen, éppen ilyen puccos dámára van itt szükség! Ez kell csak a mo­gorva elnöknek, hogy kényes- kedjék, fintorgassa az orrát, akkor aztán tudom isten olyan cifrákat káromkodik majd, hogy hazafut ez a szép virág­szál az anyja szoknyájához! Pintyőke pedig a rövid be­mutatkozás után elrendezke­dett muskátlis szobájában, fel­tárta az ablakot, fusson be a zöldszagú tavasz, és énekelt csengő hangon. Akkor már Balás megalkot­ta róla a véleményét az elnö­ki irodában. Isten pofozza meg azt is, akinek eszébe jutott, hogy agronómus helyett ilyen gyengeszál virágot küldött ide a szövetkezetnek! Iszen, ha ezt megfújja egy kicsit a szél a határban, lúdbőrös lesz az egész teste, ríva is fakad biz­tosan; nem láthatott ez még búzaföldet, májusi vihart, ame­lyik jön goromba pofával és akkorákat dörren a magasság, hogy az idevaló asszonynép is bekotródik a szobába. — Majd túladok én rajta, ne féljetek, úgy legyen a nevem Balás Vince! Az emberek, akik hallották ezt, csak bólogattak, s nyáluk nem akart elapadni. Mégiscsak gyönyörű egy jószág, szent igaz! Ilyenfajta ember csak képeken látott hozzá hasonlót, s most, hogy itt van személyesen, még­iscsak jólesik elgyönyörködni benne. Hanem azért igaza van az elnöknek: a munka, munka, adjon csak túl rajta, ha a kö­zös érdekek megkívánják. Pintyőke pedig kint járkál már az udvaron, nézegeti a fá­kat, házakat, gyönyörűen lép­ked, csípőjén hintázik a virá­gos szoknya. Kinéz az utcára is, aztán megint vissza az ud­varra, s bemegy Baláshoz az irodába. — De nagyon szép itt! — mondja dalolva és odalép az elnök asztalához. — Rendben vagyok — folytatja komolyan. — Most aztán tessék elmagya­rázni nekem, mi lesz a dolgom, hadd lássam, hogyan festenek a vetésterületek, szeretném át­tekinteni az egész mindensé- get! * Dalás kitereget mindent, D el-elkapja a fejét, ha Pintyőke haja közel lebben az arcához és magyaráz. Szagos vizeket használ ez a leány, ál­lapítja meg, s jobban örülne, ha egy kis földszagot érezne rajta. Nézi a finom kezét, a festett körmét, olyasféle kér­dés motoszkál az agyában, hogy mondja csak kisasszony, nem valami városi boltba kel­lett volna beállnia inkább? Pu­ha lesz ez ide, igen puha, cl­fakad sírva, ha lekopik körmé­ről a festék. — Ez nagyon szép, ez nagyon szép! — mondogatja Pintyőke, aztán kimegy az istállóhoz, mert tudja már, hogy három tehén borjazott a múlt héten, s a kicsi bocikat föltétlenül meg kell néznie. kiásnap, az ünnep előesté- • * jén, április harmincadi- kán táncos mulatságot rendez­nek a kuitúrházban. Meghívja az elnök Pintyőkét is, szinte látja, hogyan pipis- kedik majd az idevalósiak kö­zött. — Elmegyek! — mondja bol­dogan és Balás nem tudja ho­vá tenni, sehogyan se képes eligazodni rajta. Annyit mond csak Fekete Lajkónak négyszemközött: — Nagy színésznő ez, aho­gyan látom!... Este aztán igen szép, virágos ruhában állít be Pintyőke a kultúrházba. Most lesz a be­mutatkozás, meg kell ismer­kednie a tanácsbeliekkel, a párttitkárral, az egész faluval, iszen valamennyiükhöz jött a, városból. Balásnak sehogyan se tet­szik, hogy nincs benne semmi komolyság. Istenfáját az ilyen szedett-vedett városi dámának, hogy nincs ennek egyetlen ko­moly pillanata! Itt van e! Ho­gyan mosolyog, hogyan dobálja farán a szoknyát, hogyan mu­togatja a szép lábát! Hosszú asztalnál helyezked­nek el, Pintyőke szemben ül vele, oda-odahajol a tanács- titkárhoz, nagyokat nevet, do­bálja a haját, s figyeli lopva az elnököt. Vacsorát hoznak, bort tölte­nek, Pintyőke semmit se sza­badkozik, de csak a nyelve he­gyét mártja bele. Istenfáját, mérgelődik az elnök, de finy- nyás a kisasszonyka! No, ezzel aztán bevásároltunk, annyi biz­tos! Hanem aztán a jó zsíros va­csora után, amikor Borákék rá­zendítenek, s néhány pár neki­fog táncolni, egyszerre mintha parázs szállna Pintyőke erei­be. Illeg-billeg a széken, s a titkár máris kéri táncolni. — Ezt érti! — állapítja meg az elnök. — Aztán holnap dé­lig elalszik utána. Mások is nézik Pintyőkét, ki így, ki úgy, s a lány arcán szép rózsákat nyit a melegség. Dirkás Nagy Jóska a te- D rém közepén csapkodja mór a nadrágot a bokáján és kidagad a nyaka, olyan hango­san énekli: most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdő­dik a tánc! Vastag már ide­bent a dohányfüst, erősen ér­zik benne a bor szaga. Két harmonika nyekereg, Seres Anti hajlongva dalol a zenekar mellett. Pintyőke haját kicsit szét­szedte a tánc, négyen forgat­ták meg eddig. Most szembe­néz az elnökkel: ej a minde- nit, hát ez csak nem akar föl­engedni ebből a komorságból? Felpattan hirtelen, átnyújtja kezét az asztalon: — Táncoljunk egyet, elnök kartárs! Föláll az ember csodálkozva, várja, hogy kikeveredjen hoz­zá a fal mellől. A tánc, amiről az előbb Bir- kás Nagy Jóska azt állította, hogy most kezdődik, egészen nekiszilajodik már. Pintyőke fölteszi két kezét az elnök vál­lára, de olyan fogósán, hogy egyszerre megmozdul az ember vére. Aztán belefutnak a táncba, csattog a talpuk, Pintvőke ha­ja jobbra-balra röpköd, hátra­csapja a fejét, ragyog a szeme, a fehér foga és énekli a töb­bivel, hogy gombház sebaj, ha leszakad... Balás liheg már, de kemény benne az erő. Megkérdi: — Bírja még? — Én? — és viszi, forgatja, mint a tavaszi fergeteg. Amikor nagy hördüléssel megáll a zene, azt mondja az elnök: — No, kisasszony, azt hi­szem, dé’ben se lehet majd éle­tet verni magába! Pintyőke nagyot nevet és le­dobja magát a székre. Uajnali öt órakor, alig •* másfél órás alvás után meleg ruhába öltözik a lány. Alszik a falu, a kutyák is pi­hennek, lapos köd ül az udva­rokon. Pintyőke elmegy az elnök házához, bekopog az utcai ab­lakon, s amikor Balás kikuk­kant ragadó szemmel, azt mondja mosolyogva: — Mi lesz, elnök kartárs? Azt mondta az éjjel, hogy öt­kor indulunk, megmutatja a határt! Vagy elfelejtette? — Az istenbe! — morog az ember, amikor fölkapkodja ma gára a ruhát. — Ördögöt küld­tek ezek ide minekünk? És odakint a friss tavaszi hajnalban keményen fog kezet a lánnyal, mennek az üres ut­cán az éledő földek közé. Érdekes jelenséggel találko­zunk és nem is ritkán. Nem tu­dom, mennyi a hazánkban élő nyugdíjasok száma, a pontos adat végeredményben nem is fontos, nyugodtan mondhatjuk, hogy nagyon sok. Boldog, nyu­godt, kiegyensúlyozott, nélkü­lözésektől mentes öregkort biz­tosít rendszerünk a munkából kiérdemesült apák, nagyapák számára. A jól megérdemelt pi­henés napjait, éveit töltik. És itt jön az érdekes jelenség. Na­gyon sokan nem szeretnek és nem is akarnak pihenni. Hosszú idők harcának ered­ményeképpen született meg a nyugdíj, és még milyen hosszú idő harcának eredményeként lett általánossá. Helyes, jó. És most mégis, hány öreggel talál­kozunk, aki nyugdíjas korában nem jól érzi magát. Mindene megvan, hiányt nem szenved, pénze is elég. De a pénz nem minden. Ami hiányzik, az a munka, a számára kedves idő­töltés. Évtizedek beidegzett ritmusa szűnik meg egyik napról a má­sikra. Az egész életritmust kell átváltani azon a napon, ami­kor valamelyik nyugdíjas vég­leg elbúcsúzik az üzemtől, gaz­daságtól, hivataltól. Ugyanab­ban a percben ébred ezután is, mint annakidején, amikor csör­gött a vekker; kelne, hogy ugyanazokkal a mozdulatokkal magára öltse a ruhát, vegye a táskát az elemózsiával, amit az asszony belekészített és indul­jon a munkahely felé. De a mozdulat félbemarad, kelni nem kell, menni nem kell. Az újságból, meg a hírekből érte­sül arról, ha valami sikerült az üzemben, vagy ha. balul ütött ki. El kellene tölteni a délelőt­töt és a délutánt. Valamelyik napszak megcsalt eltelik 'vala­hogy a házkörüli szöszmötölés- sel, de mi történik a másikon? Hányszor mondjuk tréfásan, ha temetnék a munkát, én vin­ném a nagy keresztet. Tréfának nem rossz, de valóságnak nem igaz. Az öregek túlnyomó több­ségének esete példázza, hogy nem igaz. Amikor dolgozunk, sokszor nyűgnek érezzük a munkát, de ha már nem kell dolgozni, akkor nagyon hiány­zik. Nem szólam az, hogy a munka mindinkább életszük­ségletté válik. A másik dolog a szabadidő. Az időt is ki kell valamivel tölteni. És az a va­lami haszrtos legyen. Hazudnék, ha azt monda­nám, hogy semmi sem történt az eddig felsoroltak nyomán ke­letkezett hiányérzet megszünte­tésére. Sok helyen működik már a nyugdíjasok klubja. Elő­adásokat tartanak részükre, szó­rakozási lehetőséget biztosíta­nak nekik, helyet, ahol beszél­getni, sakkozni, rádiót hallgat­ni, televíziót nézni, kártyáz­ni, újságot olvasni lehet. Hogy ez milyen jó dolog, példázzák a nyugdíjas klubok. De nemcsak erről van szó. A rendeletek le­hetővé teszik azt is, hogy a nyugdíjasok minden hónapban bizonyos ideig dolgozhassanak is. Ez nagyon jó dolog, de nem mindenütt van rá szükség. Sőt a legtöbb helyen nincs, mert tapasztalataik ugyan hiányoz­nak, munkaerejüket viszont bő­ségesen pótolják az utánuk munkába állt fiatalok. Anélkül, hogy azt a látsza­tot akarnám kelteni, miszerint én találtam fel olyasmit, amit már mások is tudnak, sőt csi­náltak is, inkább a figyelmet ráterelendő, hadd tanácsoljak néhány dolgot. Legtöbb taná­csom alapja a gyakorlat; vala­hol már bevált, tehát általáno­sítása lehetséges. Sőt kívánatos. Kezdjük a mezőgazdaságnál, ahol egyszerűbb a helyzet. Egy­szerűbb azért, mert a nyugdí­jasok számára éppen elég mun­ka akad a háztájiban, és sok­szor a közösben is, mert ma még nem dicsekedhetünk mun­kaerő-felesleggel. De nem le­hetne-e megcsinálni, nem len­ne-e helyes, ha a vezetőség, vagy az elnök a nagy munkák előtt összehívná a nyugdíjas öregeket és kikérné tanácsukat, meghallgatná véleményüket a munkaszervezést és munkavég­zést illetően? Mint afféle vének tanácsa működhetnének a nyug­díjasok a vezetőség segítésére. Az évtizedek alatt felhalmozó­dott tapasztalatokat hadd ve­gyék át a fiatalabbak is. És az üzemekben nem valósítható-e meg ugyanez? Dehogynem. Ha egy üzem valamely új munkához kezd, ki lehetne kér­ni az öreg nyugdíjasok vélemé­nyét. S talán az sem lenne megvalósíthatatlan, hogy a nyugdíjasok — beosztva maguk között — bizonyos időközön­ként meglátogatnák az üzem ipari tanulóit, megtanítanák őket egy sereg munkafogásra és így tovább. S igazságos-e az, ha a negyedévi, félévi és kü­lönösen évvégi értékelő, egy kissé ünnepélyes termelési ér­tekezletre nem hívják meg az öregeket? Az egyéb munkahelyeken már kissé nehézkesebb a dolog, de van olyan község, ahol a keres­kedelemben már megtalálták az öregek számára legmegfele­lőbb munkát. Mindenekelőtt az ellenőrzésben támaszkodnak rá­juk, hasznosítják tapasztalatai­kat, kérik segítségüket. A társadalmi tevékenység te­rülete sokrétű, óriási. És min­denütt számíthatunk és támasz­kodnunk kell az öregek, a nyug­díjasok tapasztalataira, segítsé­gére. S ők segítenek szívesen, mert éltető elemük a munka és aggódó szemmel figyelik, jól gazdálkodunk-e az örökséggel, amit ők hagytak ránk? LETENYEI GYÖRGY VERSEK Werner Lindemann s (A „gyermekkérdések” c. kötetből) REPÜLÖK Az égbolton ezüst nyilak. Védelmezőn takarja két kezével egy anya telt ölét... MEGTUDTAM VALAMIT Ne kérdezzétek újra, Mit már tudtok, nagyon. Nincsen apám. Nincs! Volna, de nincs! — s a súlya nyom! Mondja anyám, hogy volt — igen. Még picinyke gyerek voltam. Ö nagyon szeretett. Igaz? Nem tudom. De lehet... Mondja anyám: Ö is Krupp miatt halt meg. — Tudjátok, hányán haltak ott? Ne kérdezzetek hát, hisz’ még gyermek vagyok... Fordította: ANTALFV 1ST VAS Ormos Gerő A TÉL ÖRÖME (Herner Lajos fametszete) %

Next

/
Oldalképek
Tartalom