Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)
1962-04-04 / 79. szám
T 6 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1962. április 4. Életünkről... — Ezért harcoltam, hogy nekünk, öregeknek gondtalan életünk legyen — így válaszolt kérdésünkre a gyön- ki szociális otthonban Netopil Teréz. — Nem volt kétség bennem, hogy elérjük — tette hozzá csendesen, — de hogy én is megértem, annak nagyon tudok örülni. Szívből jönnek ezek a szavak, hiszen itt az otthonban már körülnézve is látszik, gondtalan öregség az itt lakók osztályrésze. Megérdemlik! Az igaz, hogy a felszabadulás előtt is megérdemelték volna a munkából kiöregedettek a gondoskodást, de ez csak most vált lehetővé. Netopil néni is megérdemli a gondoskodást. A 62 éves matróna bizalmi volt a Tanácsköztársaság idején a Csepeli Tölténygyárban. S kellett-e nagyobb „bűn” ennél a fehérterror idején: 5 évet töltött börtönben. S utána? Természetesen ő sem kapott munkát — mint annyian mások — hosszú ideig. De amikor kapott is, milyet? Még elképzelni is képtelen fantázia kell hozzá: bikagondozó lett. Ebbe rokkant meg. Most a többi öregekkel együtt jól megérdemelt pihenését tölti: Olvasgatnak, beszélgetnek, s a kastély környékén tesznek-vesz- nek, ha egészségük engedi. Jóleső érzéssel nyugtázza, hogy mi, fiatalabbak is legalább úgy örülünk boldog, békés életüknek, mint ők. Teréz mama most már jó helyén van. A felszabadulás kézzel fogható közelségbe hozta számára is népköztársaságunknak azt a nagy igazságosságát, hogy: nálunk minden törekvés a dolgozó emberekért van. — Boldog vagyok — mondja búcsúzóul — hogy ezt magamon is tapasztalom. Sz. E. — Nem sok szavam volt ezelőtt 17 éve. A magamfajta szegény iparosembernek hallgass volt. Országos ügyek, községi ügyek? Hej, de messze estünk mi attól. Volt, amikor még saját ügyünkben is mások határoztak. Most meg? És megáll egy pillanatra Valkó Antal. Látszik arcán, jólesőn emlékezik a tizenhét tavaszra. — Most meg, amikor ha szövetkezeti ügyben döntenek, megkérdezik: Valkó szaki, mi a véleményed? S én megmondom. Múltkor éppen a KISZÖV elnökével vitatkozgattunk, de megegyeztünk, mert megtaláltuk azt a hangot, megoldást, ami eredményre segít bennünket. — No, és itt van egy másik dolog. — Nem is említem azt, hogy országos ügyekbe is beleszólunk, a választással, véleményünk szabad nyilvánításával. — Több, és jelentősebb ennél az, hogy szocialista országunknak nagy tekintélye van a világban. Újságolvasó ember vagyok, s öröm számomra, ha látom, hogy ilyen, meg amolyan nemzetközi bizottságban hallatjuk szavunkat, s szavunkat megfogadják, vitatkoznak rajta. — Szavunk van itthon, és külföldön. És én abban bízom — ahogy visszatekintek az elmúlt 17 szabad tavaszra —, hogy sok ország dolgozói követik majd példánkat, megteremtik a munkáshatalmat, ahol ilyen magamfajta lakatos ember is országos ügyben hallathatja hangját. P. J. A padlásablakból beláttunk a szobába. Reggel, mindjárt napkelte után kéjes elégedettséggel állt a tükör elé, simogatta magát, gyönyörködött a hajában. Micsoda haja volt! Selymes, sima, hullámzó ékesség, elképzeltük, amint a reggeli fésülés után szétomlik a vállain, még a hátából is eltakar egy keveset, mintha féltené, hogy valaki meglássa a testet, a feszülő bőrt. A bőre is gyönyörű volt. Nem érintettük soha, de akaratlanul is összedörzsöltük a tenyerünket, ízlelgettük, megpróbáltuk valamivel összehasonlítani, ö volt nekünk a megtestesült szépség. Annyit tudtunk róla, hogy Erzsikének hívják, s rokonlány, Pestről, a városból jött, nyaralni, meglátogatni Répásékat, a rokonokat. A falu nem nagyon érdekelte. Ki se mozdult, csak nagyritkán szaladt át Gallóékhoz, vett ezt-azt a kis szatócsboltban, aztán szapora léptekkel kocogott vissza, s elrejtőzött a kapu, az ajtó mögött. Mi meg találgattunk. — Hidd el — állította Sanyi —, azért nem jár az utcára, mert szégyelli magát. Biztosan fél, hogy valaki ezek közül a falusi busók közül beleköt, s nem tud előle kitérni... — A fenét — intézte el Sanyi állítását egy röpke legyintéssel Peti, a legnagyobb közülünk. — Nem fél az semmitől és senkitől, csak felvág. Derogál neki, hogy szóba álljon a paraszttal. Biztosan van neki valakije már odafent, azért kenceficéli magát. így meditáltunk Erzsi felől. Szidtuk is, meg dicsértük is, nem ismertük és vágyakoztunk utána. — Te jószagú úristen — sóhajtoztunk —, ha egyszer úgy hozná a sor... De hát lehetett-e nekünk reményünk? Jóformán még gyerekek voltunk, a rákövetkező őszön mentünk volna sor alá. Előttünk, ha egyáltalán lehetett nekik esélyük, ott voltak a katonaidőt kitöltött legények, akik néha, szombatonként olyan ricsajt csaptak Gallóék butikjában, hogy a halottak is felcÁ szcpshi riadtak rá. Ök is reménykedtek, borgőzösen kerülgették Répásék házát, de amikor elhör- rentette magát a kutya, menten továbbálltak. Nem volt merszük semmire. Bátorságukból csak hangtalan áhítozásra futotta. Szóval mindannyiunkat ette a fene. Hánykolódtunk, mint az apró vad, de nem mertünk cselekedni. Peti váltig fogadkozott: * — Ha én. egyszer a közelibe kerülök, tudom istenem, megemlegeti. Úgy megropogtatom a csontját, hogy viszolyogva emlékezik rá vissza még nagymama korában is. Hangosan röhögtünk. Elképzeltük, amint Peti nagy garral megszorítja Erzsit. S mindjárt féltékenyek is lettünk. — Te marha — mondtuk neki —, az öreg Répás, ha elkap, letöri a derekadat. Ha megúszod az öreget, akkor pedig a lány kaparja ki a szemedet ... — Azt szeretném én megérni. — Megkaphatod, csak próbáld meg... — No az istenit — szitkozódott Peti —, majd én megmutatom. Az éjszaka bemegyek hozzá... összenéztünk. Peti szavai eltökélt szándékról árulkodtak, s egy kicsit az éhség elszántsága csendült ki a beszédéből. Este felmentünk a padlásra. Oda préselődtünk a nyíláshoz, leskelődtünk. — Most gyullad a lámpa — suttogta Sanyi. — Ott megy Peti — szólt száraz torokkal, reszelés hangon Matyi... — Engedjetek, semmit sem látok — nyöszörögtem én, mert alig tudtam állni a lábamon a gyötrÓ ' kíváncsiságtól. ‘aViJ ‘ “ Peti óvatosan, kiszámított tolvajléptekkel igyekezett átosonni Répásék udvarán, hogy a kutyát elkerülje. Az a dög senkit sem ismert naplemente után. A sötétben egyszer a Répásék nagyobbik lányát is megharapta. — Most ért az ablak alá — suttogta valaki. Peti féloldalasán bámult befelé a szobába. Árnyéka furcsán terpeszkedett el a ház előtt. Mintha egy rosszul sikerült egyenes lett volna, úgy nyúlt az árnyék. Kopogott. — Ki az? — kérdezte bátortalanul a lány? Nem hallottuk* Peti válaszát, sokkal halkabb, gyávább volt, mint a kérdés. Nyikordult az ablak. — Most — próbált bátorságot önteni Petibe a padlásról Sanyi. — Most ugorj komám, mert ha becsukja az orrod előtt, lesheted, amíg megint kinyitja ... De Peti nem ugrott, még csak nem is lépett. Alit ott, mint egy faszent, s bámult befelé. Lehet, hogy beszélt, de nem hallottunk semmit. Mesz- szire is voltak tőlünk, meg bizonyára suttogtak. Hogy mit, azt nem tudtuk. Idegesen tolakodtunk a nyílás előtt, majd eltapostuk egymást. Fél óra telt el, még mindig nem történt semmi. Peti állt az ablak előtt, mi meg néztük. Aztán hirtelen sarkon fordult, s indult a kapu felé. Rohantunk az utcára. Mint az ázott agár, leforrázottan po- roszkált. — Kinevetett, elkergetett — mormogta, akár egy megszállott. — A keservit, így még nem jártam ... Gallóék butikjában kötöttünk ki. Körülültük az egyetlen asztalt, s belemerültünk a szinte fojtogató csendbe. Kérdezősködni se mertünk,.. Vártuk: majd csak mond valamit Peti, r legalább azt, ami történt, vagy amit mondott neki Erzsi. De Peti egy kukkot sem szólt. Máig sem tudnánk semmit Erzsiről, ha úgy nem fordul, ahogy fordult a későbbi életünk. Pestre kerültünk dolgozni, NEGYEDSZÁZAD UTÁN... Juhás% Gyuláról — Éppen negyedszázada, hogy a testét és kedélyét sújtó szenvedések után öngyilkossá lett Juhász Gyula. Eltávozott az életből a költő, aki egyszerű szavakkal, és mégis oly finoman rajzolta meg a magyar tájakat és örökített meg illanó hangulatokat. A puszták fölött lebegő — s néha azokra ráhullani látszó — végtelen ég, a tiszatáji csend, s a könnyez- tető, sívó alföldi homok jelenik meg a szegedi asztalos- mester fiának költészetében. Az a sajátos magyar bánat, amelynek semmi köze a kiváltságos rétegek sírva-vigadó magyarkodásához, hanem Ady Endre tragikus magyarságával tart rokonságot. Már a kezdő poéta is a népet, a többséget azonosította a magyarsággal és fájt látnia az Amerikába tántorgó nép nyomorúságát. S a maga kiszorultságát, „istenhátamögötti” vidékeken való kallódását is népe sorsával, a magyar árvasággal azonosította. Tán senki nem fejezte ki oly szívbe- markolóan, mint ő: milyen gyászos, milyen földre sújtó az, hogy a magyar nép nem kapcsolódik a nemzetközi haladás áramkörébe. Az 1918-as és 19-es forradalmak új szárnyakat adtak neki, holott előbb úgy érezte már, hogy „nem repülhet sohasem.” A prózával addig csak elvétve foglalkozó költő teljes fegyverzetben ugrott elő, mint bátor publicista. A fájdalmas valósággal szembesített, „elvérzett” vágyak Juhász Gyulája a forradalmat ünnepelte versekben, s újságcikkekben is. A Tanácsköztársaság után üldözötté lett: megfosztották tanári állásától és nyugdíjától, zaklatták. Az ellenforradalom korszakában bánata — ahogy ő maga írta — görcsös szégyenné fokozódott. Az üldözés és mellőzés nagyban hozzájárult életkedvének elapadásához. De a szenvedő, a fájdalmas ember soha nem hajtotta meg gerincét Horthy- ék előtt. Bennük rögtön felismerte a „schwarz-gelb” régi világ, a Habsburg-uralom még kegyetlenebb, még embertelenebb folytatóit. Mi a rosszabb, mi a pokolibb? A közboldogságra, az új arcú, korszerű Magyarországra reményteler ál vágyakozni — amiként azt az ifjú Juhász Gyula tette — vagy a reménység felvillanása után a reménység elvillanását látni? Nehéz erre válaszolni.' Juhás 2 Gyula 1919 utáni lelkiállapotát különösen fájdalmassá — és helytállását, gerincességét különösen tiszteletreméltóvá teszi, hogy ekkor már hitt a „világot megváltó” munkásokban és érzelmileg azonosult velük. De a messianisztikus színezetű for- radalmiságát mégsem tudta felcserélni azokkal a tudományos nézetekkel, amelyek fényénél nemcsak hinni, hanem tudni is lehetett: a Horthy-fasizmus (és minden fasizmus) jövője csak a bukás lehet. Juhász Gyula csak homályosan látta a jövendőt, nem olyan biztosan és világosán, mint felfedezettje, fiatal barátja, József Attila. Mégis kitartott „a százszor szent Szabadság s Haladás” eszméi mellett. Soha nem vált tudományos értelemben vett optimistává, de testvérének érzett minden szenvedőt és harcra buzdított a félelemtől mentes, jobb és szebb világért. Verseskönyvei, prózai munkái sok kiadásban jelentek és jelennek meg, s igényes tanulmányok is napvilágot láttak róla és művéről. Egy rövid cikkben sem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy emlékét nemcsak könyvei és a róla szóló írások idézik, hanem legmerészebb álmainak teljesülése is. Megvannak még a Tisza- parti füzesek, élnek és égnek a magyar rózsák és uralkodik az alföldi nyáresték különös varázsa. De hol van már az a „fullasztó csend”, az a szorongató nyomor, az a villanytalan és szellemtelen sötétség, amely a költő mellére telepedett és amelynek eltűnésére vágyakozott? „Csak néhány ember nem írástudatlan” — írta József Attila abban a versében, amit „szeretett, drága bátyja” 25 éves költői pályája (nagyonis elszigetelt) megünneplésére szánt. Az Ady és József Attila között hidat vonó nagy költőnk halálának negyedszázados fordulóján tényként fénylik, hogy az egész magyar nép le tudja írni Juhász Gyula ismert és tisztelt nevét. A. G. agyagot fejtettünk a lőrinci téglagyárban. Ott találkoztunk újra. Nem is emlékszem, miért mentem az irodára, de nagyon meglepődtem, amikor megláttam. Ült az asztal mellett, rám se hederített, nem is ismert meg. Alázatoskodtam. — Kisasszony — léptem előrébb a küszöbtől. — Nagyságos — javított ki, s szúrósan megnézett. — Hű, de megcsúnyultál — mondtam magamban, ahogy megláttam orrán a szemüveggel. — Hova lett a szép hosz- szú hajad? Mintha ráncos lennél ... Elmondtam a dolgomat, aztán illedelmesen köszöntem, to- vábbálltam. Lent a bányában, mint nagy újságot, adtam elő a felfedezésemet. Hihetetlenül csóválták a fejüket a többiek. — összetévesztetted te valakivel — mondta ki a szentenciát Peti. — Erzsi nem dolgozhat itt, Erzsi úriasszony.., Valaki kuncogott. — Süsd meg az úriasszonyodat ... Majdnem veszekedés lett a dologból, végül aztán úgy döntöttünk, hogy Peti megvárja este a kapunál. Mindenki készült a találkozásra. Emlékeket idézgettünk magunkban, meg egymás között hangosan is. A reggeli fé- sülködésekről annyit beszéltünk, hogy a csapat máshonnan származó tagjai már nevettek bennünket, f Este a park fái között álltunk, s lestük a kaput. Fújás utón apró, kényeskedő léptekkel jött Erzsi. Peti eléje állt. — Jó estét, kisasszony, ugye, nem emlékszik rám. Kutatóan végignézte. — Valami rémlik, mintha láttam volna magát már, jóember ... Petit szíven ütötte a szó, dadogva, hebegve válaszolt. — Répáséknál... ,nem emlékszik ...? — Ja, maga az? Peti szótlanul bólintott. — Nem is hittem, hogy találkozom magával. — Itt dolgozom — intett a fejével hátra a fiú. Mi is előmerészkedtünk a bokrok mögül. Köréjük sereglettünk, s mint kíváncsi gyerekek, lestük, mit csinálnak majd. — Maguk kicsodák? — nézett rajtunk végig. — A barátaim be Peti. intett körMosolygott, aprót biccentett. Jó estét — nyújtott kezet Petinek és sarkon fordult. Elindult, de Peti nem tágított mellőle. Kullogott utána, alázatosan. Csak másnap találkoztunk. A reggeli munkába indulásnál körülvettük Petit, kérdezősködtünk. — Hagyjatok! — hárított el minden kérdést. Szótlanul kezdett csákányozni. Mintha dühös lett volna valamiért, úgy vagdalta a csákányt az agyagfalba. De délnél nem bírta tovább. Ebédnél megeredt a nyelve. — Na, bikficek — nagyké- pűsködött —, ezt csináljátok, utánam. Feszülten hallgattuk. — Képzeljetek el egy szép lakást, meg egy selyem hálóinget. Majd kiugrott a szemünk a kíváncsiságtól. Meresztettük, s közben még mindig a padláson éreztük magunkat. Peti végül lejjebb adta. Száraz tárgyilagossággal kezdett beszélni, mint a sokat próbált emberek. Nekünk pedig egyre csappant a kedvünk. Kiábrándultunk, s megingott bennünk a hit, amit a szépségről, asszo- nyi hűségről, szeméremről, meg ehhez hasonló dolgokról nevetettünk, melengettünk magunkban. Szolnoki István
