Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-11 / 59. szám
Nyílt pályán A z emberek kilenc korhadt talpfát cseréltek ki a kanyarban, sietni kellett, jól ütemezni a munkát, nehogy vágányzárt okozzanak valamelyik vonat előtt. Túl vannak már a nagyján, elment rajta lassított menetben két szerelvény, most a csákányokra van csak szükség: tömni kell jó erős ütésekkel a bazaltot. Ketten-ketten állnak szemben a talpfák között, előbb kikopogtatják maguknak szépen az ütemet, azután muzsikál a három pár, olyan szabályosan, ahogyan csak lehet. Az idő elég szép, kisüt olykor a nap, gyenge délkeleti szél fúj, hozza a szántások, a halott fák szagát. Csete-csete- csete-csete, énekelnek a csákányok, a munkavezető lépeget fel-alá a talpfákon, fütvörész- get magában és figyeli Kis Ferkét, a harmadik párban. Betyár mindenit ennek az embernek, ez éppencsak emeli és leejti azt a szerszámot, nincs benne semmi erő, semmi igyekezet! Ott van a párja, Molnár Mihály, annak az ütésében dupla annyi erő zúdul le a kőre, pedig mennyivel nyeszlet- tebb legény Ferkónál. Hiába, sokat éjszakázik ez a fiú. Elment az esze egészen. Fél tizenegy után öt perccel feltűnik az állomás irányából a gyorsteher mozdonya. Figyelni kell, mikor álljanak félre a vágányok közül. Ferkó hagyja abba elsőnek a munkát. Nehezen emeli a csákányát, maga elé állítja az ázott árokparton és rágyújt gyorsan. Aztán elmégy szép lassan a vonat és megint nekifognak a munkának. Ütemet vesznek, éleseket koppan, olykor szikrázik a megvágott kő. Akkor már látja a munkavezető,hogy valami nőszemély jön errefelé a pálya bal oldalán. Világosszürke kabátban, virító kék kendőben. De nem szól az embereknek. Úgyis észreveszik, akkor aztán ki-kies- nek az ütemből, ezen már nem nagyon lehet segíteni. Hetenként egyszer kerülnek haza. naphosszat a nyílt pályán dolgoznak, itt csak madarakat láthatnak, s egy-egy menekülő nyulat olykor. A nő pedig közeledik. Most már Sógor András és Mikulik Imre is látja. És fél perc múlva mind odasandítanak, a nőről beszélnek csintalanul. éhesen. Kis Ferkó is mond valamit, aztán megáll kezében a csákány. Belesercint a száraz tenyerébe, megmarkolja a szerszám fényes nyelét, emelni próbálja, de annyira súlyosnak érzi most, hogy alig mozdít rajta fél arasznyit. — Az anyját! — mondja dühösen. — Ez az én feleségem! A többiek is megállnak. Az asszony körülbelül harminc méternyire van tőlük. Azt mondja a sovány Mikulik nevetgélve: — No Ferkó, lesz most neked haddelhadd! — Öreganyádat! — morog az ember. — Rapportra, Ferkó — nevet egyet öreg Tamás is és szem- lélgeti a közeledő asszonyt. Fiatal Kisné pontosan tudja már, hogy ezek az emberek most mind őt nézik. Szinte érzi a szemüket a kabátján, kendőjén, az arcán, lábán, az egész testén. Kis műbőr táskát lógat a jobbkezében, ezt most elkezdi lóbálni nagy zavarában és keresi az emberek között a férjét A munkavezető most arra gondol egy pillanatra, hogy rájuk szól: dolgozzanak, de hallgat inkább. Ö is nézi az asz- szonyt és mosolyog, mert mindenki nevetgél már és csipkedi Ferkót. Közeledik az asszony, nem mer már az emberekre nézni, lesüti a szemét, a kavicsos utacskát figyeli, mintha valami nagy akadálytól félne. Érzi, hogy bizonytalanul viszik a lábai, s azt is, hogy pirosra gyulladt az arca. Az emberek elhallgatnak, amint a közelükbe ér. Csinos asszony, állapítják meg valaEGY ÜVEG PEZSGŐ Béla bácsi nem azért barátom, mert ószeres, hanem mert filozófus. Évtizedek óta traktál tapasztalataival, melyeket változatos élete során, napról napra gyűjt, elraktároz és ha találkozunk, továbbad nekem. Béla bácsi ugyanis nemcsak kereskedik és alkuszik . klienseivel, hanem beszélget is. Már amennyiben módja van rá, mert — ahogy mondja — a legtöbb ember rideg és szívtelen, az üzleti ügyeken túl egyáltalán nem hajlandó diskurálni vele. Hanem aztán ha Valaki kötélnek áll, akkor se Vége, se hossza... Különösen a nők beszédesek, állapítja meg időnként Béla bácsi, mintha ez újra meg újra meglepetés lenne számára: képesek egy húszforintos »tétel« mellé egész életüket elmesélni... Ez már így van, bólogatok m gértően, s aztán én is meghallgatom azokat a bizonyös történeteket, melyek feltűnőén hasonlítanak egymáshoz... De legutóbb Béla bácsi valami vadonat új dologgal lepett meg. — Képzelje, ilyen még nem fordult elő a prakszisomban: egy nő eladott nekem egy üveg pezsgőt! Igen, úgy ahogy mondom. Felhívott a második emeletre, bevitt a szobába és egy bontatlan, sztaniolpapírral szabályszerűen ellátott pezsgősüveget nyújtott felém: »Mennyiért veszi meg?« Csak hümmögtem, hogy minek az nekem, kinek tudom én azt eladni? ö meg erősködik, hogy nagyon kell neki a pénz, ötvenkét forintért vette, harmincötért odaadja, meg különben is, ha nem kell... Ez a »különben is« kezdett érdekelni, de azért sietve megjegyeztem, hogy legfeljebb huszonötöt adhatnék érte, ha egyáltalán... Egyébként mit csinálna vele, ha nekem nem kell? »A falhoz vágnám, itt a szeme láttára« — mondta az asszony és csak úgy szikrázott a szeme. Takaros. gömbölyű asszonyka volt különben is, olyan negyvenes. Aztán jött a történet. Tegnap este várt valakit. Vacsorával, ahogy megbeszélték és pezsgővel, amit meglepetésnek, kedveskedésnek szánt..; Az illető nem jött. Először sírt, aztán megette a vacsorát, egyedül, de a pezsgőhöz nem volt szíve... Most, amikor hallotta a hangomat, eszébe jutott, hogy ha már az érzéseiben csalódott, legalább a pénzéből szerezzen vissza, ameny- nvit lehet. Hát ezért kínálta nekem a pezsgőt eladásra, de ha nem veszem meg, rögtön a falhoz vágja, olyan mérges és szomorú. Megvettem. — És megitta, igaz-e, Béla bécsi? — Ugyan. Hát telik nekem pezsgőre? — Sikerült továbbadni? — Meg se próbáltam. — Hát mit csinált vele? — Megittuk ott, helyben... kettesben... Gyenes István j l KÓPIÁS SÁNDOR: HAJNAL' mennyien. Jó tömötthúsú, szép- ► arcú. Mosolyognak és hango-£ san köszönnek, amikor csende-* sen, szégyenlősen jónapot kíván ► nekik. Csak Ferkó hallgat Az asszony pedig átlép a sí- ► neken és odamegy hozzá. Meg- ► áll előtte, fölnéz rá kényszere-^ dett mosollyal. Az ember szétvetett lábakkal áll, bakancsai között csillog a csákány hegye. — Mi van? — kérdi elegfc nyersen. — Eljöttem — mondja erre*, és maga elé fogja két kézzel a táskáját. — Hogyan vagy? — Hogyan lennék? —- és körülnéz lopva, mit csinálnak a többiek. — Csak azért. — szol égé-1 szén halkan az asszony. Egészséges vagy? — Egészséges — veti oda. __ Mért ne lennék egészséges? — Csak kérdezem. — Csak kérdezze is — mondja erre Mikulik. — Azért felesége, hogy kérdezze. — Meg kell ókor vizitálni — teszi hozzá öreg Tamás és megint mosoly fickándozik az arcokon. Ebben a pillanatban egyetlen csintalan szó kellene csak, amit szívén érezne az asszony és kiszakadna belőle a sírás. Ennyi ember között egyedül a nyílt pályán és még Ferkó is ilyen félvállról beszél vele! A szó bele is tör a rövidke csendbe, de nem csintalan, hanem kegyetlen és meztelenítő. ahogyan Ferkó odavágja neki. — Nem fértél már bele a szoknyádba? — kérdi és emeli a csákányt, mintha dolgozni akarna. Az emberek közül fölnevet' egyik-másik, mind az asszonyt nézik, amint áll egyre zavar- tabban és nem tudja már, hogyan fogja maga előtt a táskát. Nem is érti pontosan, mit mondott az ura, kicsit ő is elmosolyodik, aztán egészen ösz- szeszorul a torka. Mit vágott a szemembe ez a Ferkó? — gondolja zúgó aggyal. — Hogy nem fértem bele a szoknyámba? Rémült borzongás futkos a bőrén: iszen ez az ember most levetkőztetett engemet a társai előtt! Azért néznek ilyen éhesen, csillog a szemük, mind beleharapnak a nézésükkel a húsomba! Felelni kellene most valamit, ezt tisztán érzi. Nekimenni az embernek éles nyelvvel, szemébe mondani a gonoszságát, azt, hogy a kicsi gverek egy hete betegeskedik otthon, aztán a képét se tolja haza, hogy legalább megnézze. Vagy ezeknek a férfiaknak kellene most valami igen keményet mondani: illik egy asszonyt így falni az éhes szemükkel, vagy mi a csoda ... Amíg ezeket így végiggon dolja, fél perc se fut el. Le néz a lába elé, cipője orrán áll meg a szeme. Aztán annyit mond csak, értsen belőle, akiben van egy szikra becsület. — Ferikére anya vigyáz. Egy hete beteg szegényke a hasával. Te meg három hete nem voltál otthon ... Súlyosan, de melegen sikerült a mondat. Föl se néz, csak akkor, amikor túl hosszúnak találja a csendet. Akkor látja, hogy az emberek helyezkednek lassan a mun kához, az első pár ott áll már a talpfa fölött és azt mondja öreg Tamás: — Való igazság. Elsüllyednék, Ferkó. Erre ketten-hárman megszólalnak csendesen: igazság, családod van, csúnya dolog ez. Aztán emelkednek a csákányok és rövid koppanások után énekelni kezd acéljuk a kemény bazalton. Ormos Gerő Az istállókba is beszivárog s megzizzen a szalmán a fény. Feszes tőgyek várnak fejésre, kisborjak szemében felkel a Nap, s az ablakok az ég részeivé válnak A gépek morogva ébredeznek, alkatrészenként tépik ki magukat a szurokszerű éjből. Még félig álmodik az emberek szeme, de a valóságos világ tárgyai minden helyet betöltenek végül, A szárttóföldeken felderengenek a szoros mágneses erővonalak: a hagymaszedők. (A hajnal már mindenütt derékig ér...) 4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA& A Vajda emléke Amikor meghalt, Kosztolányi ezt írta róla: „Eötvös Károly egy darab magyarság, egy darab történelem, egy darab múlt, a nemesi kúriák hervatag fuvalma, s az új kor lehelete, aranyló humor, s politikai bátorság, kedély, s hősiesség, dohogó tréfakedv, s gyengéd, szemérmes, andalgó költészet.” Kosztolányi Eötvös-képe csupa ellentét, s vegyük hozzá, hogy társadalmi állását tekintve ügyvéd volt és politikus, amint hivatalos biográfiákban olvasható. írónak ő sem tartotta magát, kortársai sem. S amit írt — noha éppenséggel nem csekély — épp olyan különös helyet foglal el az irodalomban, mint maga a szerző. Mert a regényei nem regények, valójában nem is akart soha regényt írni, a novellái, tanulmányai sem szoríthatók a műfaj keretei közé. Aki kezébe veszi könyveit, elvarázsolt világba jut; egyszerre úgy érzi, mintha egy bölcs, sokat tapasztalt öregúr pifráézó rríellett mesélne neki. Talán így is írta könyveit; csak azt írta le, amit anekdotázó kedvében elfelejtett elmesélni. És mégis nagy író, talán a legnagyobbak közül való, akit' mindig fognak olvasni. Mi a titka? Miben rejlik varázsa? Eötvös igazi titka az emlékezés. Filozófiailag Bergson, az irodalomban Proust szerzett polgárjogot az emlékezésnek, Eötvös azonban mind a kettő előtt felfedezte az emlék kötő- erejét, s miután csak írni akart, és nem irodalmat csinálni, élt is vele. Az emlékezés fonja át egész életművét, régi korok, régi emberek elevenednek meg soraiban, mert mindent tudott a magyar múltról, s úgy érezzük, hogy mindenki személyes ismerőse volt. De a gazdag múlt mellett — KRECSMÁRI LÁSZLÓ: mindvégig következetes negyvennyolcas volt — már óit él soraiban a jövendő; két világrend mesgyéjén állt, akiben ottéltmég a régi nemesi udvarházak álmodozása, de azt is tudta, hogy az idő eljárt, a letűnt korokat nem lehet visszavarázsolni, s hitt abban, ami a századforduló korhatagságát felváltja. Megfogalmazni nem tudta, de érezte az eljövendő szétverését^ s magabiztosan vállalta is. Neve akkor vált országosan ismertté, amikor bátran vállalta a tiszaeszlári hazug vérvád ártatlanjainak védelmét. A latin orátorokra emlékeztető elok- venciával védte az igazságot, s nem túlzás, ha a magyar Dreyfus per Zoláját tiszteljük benne, aki nemcsak védeni tudta a vádlottakat, hanem a hatalom arcába vágta a büszke j’accuse-t is. Az irodalom rejtélyes; és kiszámíthatatlan. Eötvös Károly nem volt - író, a szó természetes és megszokott értelmében. De néhány remekbeszabott rövid írása mellett két kötetben megírta egy balatoni utazás történetét, ami izgalmasabb, mint a legtöbb újkori kalandor emlékirata. Talán szándékától függetlenül lett halhatatlan; írásba foglalt elbeszéléseinek varázsától nem tud szabadulni, aki csak egyszer is belekóstolt. A kortársak Vajdának nevezték, s Kosztolányi úgy emlékezik rá, hogy ott ült az egyik körúti kávéház vesealakú márványasztalánál, Magányos bölcs volt, aki hosszú délutánokon szivarfüstje ábráiból próbálta megfejteni a jövendőt. Pedig ott kopogott az ajtaján, de a Vajda csak hallotta a jövendő hívását, ajtót nyitni nem tudott neki. CSÁNYI LÁSZLÓ Mindig emberül A Gondolat — mint esővíz a földbe — éltető nedvként ivódott belém. Átjárta lényem minden porcikáját s feloldía benn, mi rideg volt s kemény. így lettem új — s leszek még egyre újabb: tisztább csengésű szilárd ötvözet, hogy elsikoltsam milliók szívével: a jobbért vívni kell még ütközet! — Nem él még az, ki megelégszik azzal, mit sorsa könnyen kezébe adott... Az élet nekem mindig mást jelentett, — én akkor élek, mikor lázadok, hogy minden ember tűzfalú szívében e kor keringjen úgy, akár a vér, hogy minden ember fénytiszta szemében virágként nyíljék mindig a remény... ...Mint lámpafény a fürge röptű lepkét, magához húz a század engemet s akár a fürtös, ringó almaágak a szél kezében — frissen lengenek az emberszívek piros lobogói hajnalt ébresztő izzással felém s e vérszín zászlók hordozóinak m? így lett a sorsa, tűzhelye enyém. S enyém is lesz, míg nyughatatlan létem az elmúlás tavába nem merül — és addig is csak őértiik kell égnem: az emberekért — mindig emberül.
