Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-07 / 55. szám
4 tolna megyei nEpüjsäg 1962. március 7. NEM VAGYOK EGYEDÜL Műszak-szünetben kerestem fel Józsa Erzsébetet, üzemünk dolgozóját. Tudtam, hogy a csákozó üzemrész szorgalmas dolgozója, mégis kíváncsi voltam, hogy dolgozik és hogy él magánéletében. Lassan, és vontatottan indult köztünk a beszélgetés, de mikor megtudta, hogy az elszaladt évekről kérdezősködöm, lassan felélénkült, és beszélni kezdett a múltról. — Fiatal éveimet cselédeske- déssel töltöttem. Szolgáló voltam egy nagykereskedőnél. Keserves hosszú esztendők voltak ezek — két nagy, barna szeme könnybe- lábad. merően néz maga elé és felelevenednek előtte azok a keserves napok. — Tudja — szólt hozzám, — ennek köszönhetem, hogy most egyedül kell élnem, mert abban az időben a cselédet csak cselédnek tartották és másnak nem. A negyvenes . évek felé ez.a., csatód , Franciaországba költözött. Én ezután mosónő lettem, házakhoz jártam mosni, és így-tartottam fenn magamat. 1953-ban hallottam, hogy a cipőgyárban van felvétel, én is jelentkeztem, és azóta már kilenc év telt el. Bekapcsolódik a beszélgetésbe Horváth Miklós elvtárs, a csákozó üzemrész művezetője: — Én csak a legjobbat tudom mondani Józsa Erzsébetről, mun(Folytatás a 3. oldalról) Utasítást kaptam, hogy minden légiósnak el kell hagynia a Hospital Micke Levyt. Vala- mennyiöknek vissza kell menniük Afrikába, további kezelés, vagy leszerelés végett. — És mikor kell elhagynunk a kórházat?... — Holnap... A Ban-Fart Nicolaus erődbe kell bevonulniok... Holnap után behajóznak és az Alger nevű gőzös fedélzetén útnak indulnak Afrika felé... Végállomásuk Sidi-bel Abbes lesz... — Értem... — Az ön leszerelését én Javasolni fogom... Természetesen, a végszót az afrikai légiós központban, Sidi-bel Abbesben mondják ki. — Köszönöm., főorvos úr.. A főorvos elsietett, Lisette a Szobában maradt. — Hogy közöljük ezt Rosettel? — kérdezte könnyezve. — Ne sírj... Egyszer ennek is el kellett érkeznie... Majd valahogy megmagyarázom neki... Hogy csak rövid időre megyek el... — Félek, nem szeréinek le... — Nyugodj meg... A főorvos úr megígérte... Délután Rosette egy kis kosár földieperrel kedveskedett Gazsónak, azonban az szinte hozzá sem nyúlt. ■ Szótlanul üldögéltek hármasban. Lisette és Gazsó azon gondolkoztak, hogyan közöljék a hírt a kislánnyal, mint mondjanak, hogyan kezdjék. Végtilis Rosetté- nek feltűnt a szótlanság. — Apukám, miért vagy olyan szomorú? — kérdezte nyugtalanul. Gazsó megrezzent. káját mindig jól elvégzi, szorgalmas és becsületes dolgozó, sok férfi dolgozónk példát vehetne róla, mert sok esetben túltesz még a férfiakon is. — Jól keres. Minden hónapban 1100—1200 forint között van a keresete. — Mivel tölti szabadidejét? — Egyedüli szórakozásom az olvasás, szívesen olvasok szépirodalmi könyveket, de nagy híve vagyok a tudományos könyveknek is, amelyekből sokat tanulok. Tagja vagyok az üzemi segélyezési bizottságnak, és ha hazamegyek sokat gondolkozom, mert ez a dolgozók ügyes-bajos dolgaival foglalkozik. Tudja — fordul felém hirtelen — teljesen egyedül élek, nincs senkim, de nem érzem magam egyedül, mert van egy család, a munkásosztály nagy családja, ennek én is tagja vagyok. Csengetnek, kezdődik a rrjűszak híasúi"‘felé^,‘ mindenki hozzáfog az abbahagyott munkájához. Én is visszaindulok a munkahelyemre:. Még' sokáig elgondolkozom ezen a beszélgetésen, melyen keresztül csak tnost ismertem meg igazán Józsa Erzsébetet, munkatársamat, a Bonyhádi Cipőgyár dolgozóját. Bücher János levelező Fotó: Bakó — Semmi kislányom... Nem vagyok szomorú... — De én látom... Meg sem kóstoltad az epret, pedig annyira szereted! — Nem érzem jól magamat, kislányom... Most hazamentek szépen anyukával... Holnap pedig majd érted megyek az óvodába. Jó lesz? — Igen. Gazsó másnap összepakolta holmijait, iratait megkapta a kórház irodájában, aztán taxit hozatott. Behányta holmiját, aztán Lisettel együtt beültek a kocsiba és az óvodába hajtattak. A kislány elcsodálkozott, amikor a kocsit meglátta. — Apukám, hová készülsz? — Nézd kislányom, apuka még beteg... Párizsba kell utaznia egy másik orvos bácsihoz... De ha jó kislány leszel, és szőtfogadsz anyukának, hamarosan visszajövök... És akkor újra együtt játszunk majd... — De ugye... nemsokára visszajössz? — Hát persze... No, üljetek be a kocsiba... Ide ülj, anyuka mellé... Úgy... Akkor hát indulhatunk... Az úton egyetlen szó sem esett. Mindenki saját gondolataival volt elfoglalva. A kocsi a Ban-Fart Nicolaus bejáratától mintegy húsz-harminc méterre állt meg. Gazsó igyekezett könnyedséget, vidámságot , erőltetni magára amint a kocsiból kiszállt, de nem nagyon sikerült neki... Lisette nem tudott uralkodni magán, könnyezett... Amint Rosette sírni látta édesanyját, ő is sírni kezdett, de olyan keservesen, hogy Gazsónak majdnem megszakadt- a szíve. Állványos szénaszárítás — Jobb minőségű takarmány — Magasabb termelékenység A TERMÉSÁTLAGOK növelésével, így a takarmányalap mennyiségi előállításával kapcsolatos problémák széles körben ismeretesek. Nagy jelentősége van emellett a megtermelt takarmányok minőségi javításának, különös tekintettel arra, hogy országosan nagy takarmányaink fehérjeszegénysége. A takarmányok fehérjetartalmának növelése terén a pillangósszénák állványos szárításával érhetünk el kevés befektetéssel járó kiváló eredményeket. Itt csupán egy betakarítási módszer bevezetéséről, s nem a takarmánytermesztési irány megváltoztatásáról van szó. Az éveken keresztül folytatott kísérletek bebizonyították, hogy míg a hagyományos módszerrel renden szárított lucernaszéna 6 —7 százalékos emészthető fehérjét, s a fejlődő állatok számára igen fontos karotinból 0—10 milligrammot tartalmaz kilónként, addig az állványos szárítással betakarított hasonló minőségű lucernaszéna 9—12 százalékos emészthető fehérjét és 20—40 milligramm karotint tartalmaz kilónként. HA CSAK A FEHÉRJÉT tekintjük, az állványos szénaszárítás bevezetésén keresztül az 5 százalékos emészthető fehérjetartalom-növeléssel kataszteri holdanként 2000 liter tej előállításához szükséges fehérjét takarítunk meg, s ez 100 kataszteri hold termésére vonatkoztatva 200 000 liter tej előállításának fehérjeszükséglete, ami nem lehet közömbös egyetlen termelőszövetkezeti vezető és tag részére sem. A jó eredmények ellenére az tapasztalható, hogy a termelőszövetkezeti vezetők nem látják meg e módszer bevezetésében rejlő értékeket, az állványok előállítása érdekében nem használták ki a téli hónapok nyújtotta lehetőségeket. A tavaszi munkák teljes beindulásáig van még idő a mulasz tottak pótlására, ezért szükségesnek tartom e módszer bevezetésének lényegét az alábbiakban röviden vázolni. Az állványszükséglet a teljes lucerna vagy pillangós termő- terület 2/3 részére kataszteri holdanként 6—8 darab. Egy-egy állvány 3 darab, egyenként 2,5 méter hosszú, 8—15 centiméter átmérőjű rúdfából, 3 d*irab 2—2,5 méter hosszú 3—5 centiméter átmérőjű botfából és 3 darab 40—45 centiméter hosszú faszegből állítható elő. Ilyen módon egy köbméter fa anyagából 12— 13 darab állvány, tehát 2 kataszteri hold termőterületre elegendő állítható elő. Az elkészített állványok csúcsban való összeerősítéséhez közönséges lágy huzal is kiválóan megfelel. A LEVÁGOTT LUCERNÁT másíél-kétnapi renden való száradás után fonnyadt állapotban a szérűskertben felállított állványokra kell hordani. A felállított állványokra a széna felrakása az összekötő rudak megrakásával kezdődjék s felfelé haladva ügyelni kell arra, hogy a boglya ne legyen vállas, felül elhegyesedjen. az állvány csúcsáról ne csússzon le, s alul ne érje a földet. Az oldalnézetben tojás alakúra megrakott állványok belsejében megfelelő légűr van, amely biztosítja a szükséges légmozgást és egyenletes száradást. AZ ÁLLVÁNYON LÉVŐ SZÉNA az időjárástól függően másfél- két hét alatt kazalérett lesz. Ekkor egy Zetor-hidraulikára szerelt, kisvasúti sínből készített emelővillával az egész boglyát állványostól a kazalozóhoz lehet szállítani olyan módon, hogy a Zetor hátramenetben az emelő- szerkezetet az állvány alá dugja, felemeli és elszállítja. A termelőszövetkezetek jelenlegi helyzetében az állványos szé- naszórítás az egyetlen olyan gyorsan bevezethető eljárás, amellyel az időjárási kockázat és a legtöbb és legértékesebb tápanyagot tartalmazó növényi rész. a levél pergése csökkenthető és a tápanyagveszteségek nagy része kiküszöbölhető. Szakái László JANOS BÁCSI ANYAKÖNYVE S záraz, hideg szél kavarja a város estéjét. Olyan idő, amelyikre azt szokták mondani: az megy ki csak, akinek nagyon sürgős a dolga. S János bácsi — teljes nevén Tóth János — megy. Hazafelé. Nem a munkahelyéről, onnan már kora délután eljöhetett volna, hanem az iskolából. Mert János — Apukám..., drága jó apukám... ne menj el! — kiáltotta sírástól elcsukló hangon a kislány. — Maradj itt velünk! — Hamarosan megjövök, kislányom... No, ne sírj! Hozok majd neked hajasbabát... meg főzőkészletet..., no, meg krémest..., sok finom krémest — mindegyikben ilyen vastagon lesz a krém... Látod?... Alig tudta valamennyire megvigasztalni a kislányt. Az idő közben múlt, az utolsó csókot sürgette. Lisette szótlanul nyújtotta arcát Gazsónak, igyekezeti erős lenni: egy panaszos szó nem hagyta el ajkát, csak a könnyei folytak szakadatlanul. Rosette viszont hangosan sírt, belecsimpaszkodott a fiú nyakába és nem akarta elengedni... Végülis anyja lépett közbe, gyengéden elvette Gazsótól a kislányt, s elcsukló hangon vigasztalni próbálta... A fiú fogta csomagját és nehéz szívvel elindult. A harminc méteren ötször-hatszor visszafordult s integetett, végül belépett a Ban-Fart Nicolaus erőd kapuján, oda, ahonnan 1948. tavaszán elindult kalandos útjára. Amint az erődben észrevették zubbonyának karján a feliratot, amely távol-keleti szolgálatról tanúskodik, tisztelettel, csodálattal néztek rá, ő azonban nem nézett senkire, nem érdekelte semmi. Az irodába, aztán a szálláshelyére sietett... Másnap az Alger gőzös fedélzetén négyszáz újonccal — alakét Európa különböző városaiban szerveztek be — és mintegy hatvan beteggel — akik már megjárták Afrika és Távol-Kelet poklait — elindult Afrika felé. (Folytatjuk) bácsi gimnazista. Igaz, hogy haját megritkította már az idő, az átélt háború, a hadifogság, a munkával, s a hat tagú család ellátásával összefüggő gondok, s sok más egyéb, amit nem is szokott az ember emlegetni. A József utcai kis házban mindenki otthon van. Felesége, a szorgalmas szövetkezeti asz- szony miközben pihen, horgol. Örök asszonyi nyugtalansággal készít valamit, lehet, hogy már a nagyobbik lány kelengyéjét, Nagyapó a napi híreket böngészi az újságban. A középső kislány — eleven, kíváncsiskodó kis fruska — apa elé szalad. — Milyen volt az óra, s milyen az osztályzat? — szegezi apjának a kérdést. János bácsi megsímogatja a fejét. — Amilyen lenni szokott kislányom — mosolyítja el magát. — Amilyen már az ilyen öregedő embertől kitelik... A matematikával most könnyebben voltam. Azám, a matematika. Ezekkel a számokkal mindig temérdek a baj. Nem csak azért, mert műveleteket kell velük elvégezni, hanem azért is, mert kíméletlen ridegséggel halmozódnak össze az ember életében. János bácsi is már közel az ötvenhez, s ilyenkor bizony a fiatalnak való foglalatossáe nem olyan egyszerű, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt, — Akkor egészen más volt — emlékezik. — Az anyakönyv lapjai még nem voltak ilyen sárgák, mint most. De jó is lenne, ha régi színében láthat- • nám. ha mondjuk az első hatnál folytathatnám. Az első hatnál? — Igen, ott. — Megmagyarázom — néz rám a közben asztalra került pohár bor mellől. — A hat elemit értettem alatta. Azt, amjt régen végeztem, s nem tudtam folytatni. A bátyám tanult, én már nem mehettem középiskolába. Nagyon keHett itthon a segítség. Nézem. Homlokán, arcán kemény nyomokat hagyott az idő. Mostani beosztása sem a legkönnyebb. Raktárgazdálko- dási előadó a Malomipari és Terményforgalmi Vállalatnál, így elmondva egyszerűnek látszik, de közben ezt jelenti: a napi munka mellett vidékre is járni kell, s mindamellett tanulni, készülni az érettségire, — Tavaly még könnyebb volt — emlékezik, — éjfélig is eltanulgattam, de most örülök, ha esténként egy-két órára futja az erőmből. De megbirkózom vele, sikerülni kell az érettséginek. Szilárd ez az elhatározás és őszinte. Annyira, hogy restelkedve kérdezem meg: — Mi vitte újra az iskolapadba? Csodálkozva néz rám. — A fiatalságomról már beszéltem, a kényszerűségből elmulasztott alkalomról is. Csak a fejlődő követelményeket hozhatom fel okul. S talán azt, hogy nem szeretném, ha a fiatalok elém kerülnének. Lépést akarok tartani velük. S mit szól a család? Tóth néni helyesel. Ö sem él gondtalan életet, de a termelő- szövetkezetben végzett munka mellett szívesen látja könyvek fölé hajló férje törekedését. Nagyapó nem nagyon tudja hova tenni az egész dolgot, a gyerekek pedig megértők. Odakint csendesedik a csípős szél. Idebent, meleg, kedves hangulatba oldódik a család. Nagyapó lefeküdt, a gyerekek is alváshoz készülődnek, János bácsi pedig birtokba veszi a konyha csendjét. Előkerül a könyv. Év végén pedig az egész család együtt olvassa majd azt, amit Tóth János iskolai anyakönyvébe bevezetnek: János bácsi, aki 1916-ban született, s ma talán a legöregebb diákok egyike, sikeresen érettségizett, SZOLNOKI ISTVÁN
