Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-06 / 54. szám
4 ÍOLNÁ iWEGtri NÉPÜJS.ÍB 1962. március 3; Hitbuzgalom és paprikáscsirke hány ház, annyi szokás. Sőt, ahány eklézsia, annyi szokás. A bonyhádi járás egyik községében a következő szokás kapott lábra (Hogy menynyii szervezőmunka előzte meg a nyáj és pásztor részéről, ma már kideríthetetlen, feltehetőleg nem teljességgel spontán akcióról van szó. Dehát isten neki, fakereszt, ha már egy falunak ilyennemü hagyományokat szottyan kedve ápolni, ám tegyék, mindenkinek szuverén joga úgy kinevettetni magát, ahogyan éppen akarja.) Tehát az M.-i hívek és lelkiatyjuk között a következő megállapodás jött létre: A nyáj pásztorának táplálásáról a hívek gondos kodnak. Mégpedig felváltva, minden nap más, és más szállítja az ebédet. Azt talán mondani sem kell, hogy az étrendben sohasem szerepelt paprikáskrumpli, és kukoricamáié, dödölléről sem tud a krónika, és lebbencslevest sem jegyzett fel. A megállapodásból tett lett, az szokássá vált, s így ment ez békésen, nap nap után. No, ez ellen ugyancsak senkinek sem lehet kifogása. Meg az ellen sem, hogy az ebédet tartalmazó edényeket a plébánia bejáratában helyezték el, két ajtó közé. A belső ajtó mindig zárva volt, a külső ajtót ki leheteti nyitni. A hívek nap, nap után elhelyezték a jó ebédet, amit pásztoruk — feltehetőleg — jó étvággyal elfogyasztott. De a sors útjai kifürkészhetet- lenek. Hát még az ebédé. Egy szép nap megérkeztek az edények, de üresen. Pontosabban az aljukon és a lábosok oldalán valamiféle maradék arra engedett következtetni, hogy előbb még bírtak némi tartalommal. Másnap ugyanez ismétlődött meg, harmadnap úgyszintén. S így ment ez álló héten keresztül. Még a legjámborabb, legbéketűrőbb ember türelmének is vége szakad ilyen galádság láttán. Hogyne fogta volna e? a felháborodás az M.-i lelkiatyát. Az üres gyomor különben sem jó tanácsadó, s nemhogy csillapítani szokta volna az embert felindultságában, inkább arra ösztönzi, hogy a felháborodásnak jelét adja. Viszont amíg valami nem bizonyí- tódott, ne ítéljünk elhamarkodottan, Nyomozzunk, szerezzünk bizonyítékokat. Történetünk szenvedő alanya az alapos megfigyelést látta legcélravezetőbb eszköznek a gálád tolvaj leleplezésére. Így figyelt, figyelgetett, és nem eredménytelenül, mert... ...mert egyszeresük nyílik az ajtó, agy atyafi elhelyezi hitbuzgalmának kétségtelen jeleit, néminemű paprikáscsirke formájában. Jó, várjunk csak tovább. Néhány perc, megint nyílik az ajtó. Most már sokkal óvatosabban. Először csak két kart látni, s a folytatásukat képező kezek megragadják a hibuzgalmi jelképet. Utána már csak kanálcsörgés, szürcsölés, cuppogás, csám- csogás hallik. A csirke eltűnt S. Ádám gyomrában. Szenvedő hősünk ugyan megint éhkoppon maradt, de most már vigasztalhatta a leleplezés nyomán keletkezett jóérzés. Az ezután lezajlott beszélgetési nem tudjuk rekonstruálni, mert a jelenlévők nem nyilatkoztak róla, tanúk meg nem voltak jelen. Feltehetőleg nem csupa ájta- tosságról tanúskodó kitételek, jelzők röppentek el az ajkakról. Mi az ami titokban maradhat egy ilyen kis faluban, sőt az egész járásban is? Ezt sem sokáig fedte a titok homálya, a hír terjedt, elterjedt. S nyomában gyöngyözött a kacagás, sőt hahota. A történet záróepizódja az a beszéd, amelyben a lelkiatya a szószékről kihirdette, egy szó sem igaz az egészből. Ezt pedig így higyje el mindenki. Mert hát az igazmondás erényes dolog, de a kellemetlenség meg olyan dolog, hogy néha nem árt az erényt feláldozni a kellemetlenség elűzésének oltárán. Ehhez az áldozathoz szívesen hozzájárulnék azzal, hogy végül megírnám — szó sem igaz az egészből, kitalált történettel trak- táltam a nyájas olvasót. De ki hinné ezt el nekem? Az M.-iek a legkevésbé. (-i -y) Most haragszol — tudom lói —. nagyon haragszol, édes jó Anyám. És igazad van. Látod — ország-világ előtt bevallom — jogos a haragod. Bűnt követtem el. De szeretném valamivel jóvátenni. Hetek téltek el, és én — könyörgöm, ne nézz rám így — igen, hetek szaladtak egymás mögött, kergetve a holnapot, és én — a mindennapok hajszás munkájában — megfeledkeztem rólad. Nem írtam neked. Ugye, nagyon egyedül vagy? Itthagytunk, a „kölyök” is. én is. Fáradt keserűséggel ülsz az asztal mellett. Ahhoz sincs erőd, hogy levesd a kendőd. Várj, majd segítek. így. Anyám, drága jó Anyám! Hiszen neked már hófehér a hajad. Ez nem lehet, ez nem igaz! Mondd, könyörgöm. mondd, hogy ez csak az esti fény furcsa játéka. Az nem lehet igaz. hogy a mi mindig nótáskedvű. pacsirtás szavú anyánk megőszült Bocsáss meg. Nem vettem észre. Fáradt vagy — szeretnél pihenni már nagyon? Hogyan segítsek? Simogassam fáradt, keskeny ujjaid, vagy főzzek teát? Várj csak. Tudom már. Mesélek neked. Vidám mesét. Mondjuk a „kölyökről”. Csuri- ról. Ö most úgysincs itthon. Bár itthon lenne, együtt lennénk mi hárman, a család. Róla fogok mesélni, a mindenünkről, akiért élünk, akinek — ugye, így gondolod Te is? — csap napfényes, virágos mezőn szabad lépkednie. Most sem szólsz? Most is hallgatsz? Értsd meg. mindennél jobban fáj a hallgatásod. Éget. Nem bírom elviselni a szótlanságodat. Vádol a kendő az asztalon, a fáradt, eres kezed, a homlokod tiszta fénye, a hajad, a hófehér hajad, a csend, a szoba süket csendje és a tekinteted, amelyben nincs semmi szemrehányás, csak mélységes szomorúság és fáradtság. Anyám. szQlj! „Hallgatlak, kisfiam.” Anyu. Én most leülök ide a szőnyegre, a lábad elé. a fejem az öledbe-.hajtom, mint régen, és mesélek. Jó? Most én mesélek neked. Emlékszel? Hogyne emlékeznél, hiszen Te mesélted el nekem, évekkel ezelőtt. Egyszer világgá mentem. Igen.igen. Világgá mentem. Az úgy történt, hogy a Juhász- Kovácsék Jóskájával és Gyu- szijával versenyt másztunk a Kása-malom kerítésén. Sajnos, (Folytatás a 3. oldalról) — Kislányom már nagyon türelmetlen — mondotta egyszer a betegnek, — Mindennap haza akarja magát vinni. És ez az, ami engem nyugtalanít... Mert most még könnyű a dolgunk, de mi lesz, ha ön elhagyja a kórházat? Gazsó meglepődött. — Mi lenne? Meglátogatom magukat, Lisette... — És azután?... Mert maga a légió kötelékében van. Magával a légió1 parancsnoksága rendelkezik... És ha vissza kell mennie Afrikába, vagy Vietnamba, mi lesz?... A fiút szíven ütötték a mondatok. Szinte szólni sem tudott meglepetésében. Ez a szó, Vietnam, rátelepedett agyára, tudatára, mindenére és nyomta, majdnem kiszorította belőle a lelket. Lisette halkan folytatta: — Mit mondok a kislányomnak? Hogy megtaláltuk apukát, de most újra el kell utaznia valahová? Vigyázni kell! Nem szabad félrevezetni, hiszen már értelmes... És különben is annyira örül magának... Nem lenne jó, ha ismét elvesztené „apukáját”... Gazsó csak nézett, szinte értelmetlenül. Nem tudott mit válaszolni. — No, majd gondolkodunk még rajta -— mondotta Lisette — mindenesetre megpróbálok a főorvostól egy 24 órás eltávozást kicsikarni a maga számára és akkor eljön hozzánk. Jó? A fiú némán bólintott. Néhány nap múlva Lisette ragyogó arccal lépett a fiú szobájába. Egyik kezében egy papírlapot lobogtatott, a másikban egy vadonatúj galambszürke férfiöltöny volt. — Megvan — mondotta boldogan —, a főorvos saját felelősségemre kiadta a papírt! Itt a ruha. Remélem, nem menyasszony módra öltözik! Rosette és én a társalgóban várjuk. Siessen! Gazsó örömmel ugrott ki az ágyból. A fürdőszobában hamarosan rendbeszedte magát és egy jó fél óra múlva már a társalgóban volt. Lisette kedvtelve, mosolyogva nézte végig a csinos, jóalakú fiút, akin olyan jól állt a ruha, mintha ráöntötték volna. Fehér inge. szürke, mintás nyakkendője, barna cipője kifogástalanul egészítette ki öltözékét. Lisette egy kicsit meg is lepődött, de ez a meglepetés kellemes volt, hiszen eddig csak csíkos, kórházi öltözetben látta a fiút. A kislány is mosolyogva nézett a belépőre, aztán pillanatokon belül a nyakába ugrott... Elindultak hármasban Lisette lakása felé, amely nem messze volt a kórháztól. — Tudod, hogy ma kettős ünnep van? — kérdezte Lisette. — Kettős ünnep? — Igen, a jövőben ez a nap nekünk mindig kettős ünnepnek számít. Ugyanis 1949 május elseje van és ezen a napon tértél vissza hozzánk. — Apukám, ugye most már mindig velünk maradsz? — kérdezte kedveskedve a kislány. — Édes kislányom, apuka még nem maradhat itthon... Tudod, apuka még beteg és a doktor bá- "i csak egy napra engedte haza, — Csúnya doktor bácsi! — De apuka már nemsokára meggyógyul — vette át a szót Gazsó — és akkor hazamegy hozzád. Jó lesz? 1 — Jó... nagyon jó lesz! Lisette mosolyogva köszönőleg megszorította a fiú karját... Néhány perc múlva megérkeztek. Lisette örömmel szedte elő a kulcsot és kinyitotta az ajtót. Gazsó kissé meghatódott, amikor benézett: virág, mindenütt virág, a szobában pedig terített asztal! Lisette átsegítette pillanatnyi zavarán: karonfogta és vidáman bevezette a szobába, majd asztalhoz ültette. Anya és lánya szeretettel vették körül. Egyik a jobb, másik a bal térdére ült. Rosette szüntelenül esi vitelt. Végül is anyjának kellett közbelépnie: — De kislányom, apuka már éhes. Gyere, ülj szépen a helyedre. ebédelünk! A kislány minden kanál után Gazsóra nézett és csillogó szemekkel tudakolta. ízlik-e az étel. Délután a kislány legnagyobb örömére hosszú sétát tettek, majd elmentek a moziba. Valamilyen rajzfilmet néztek meg, amelyet Rosette végignevetett. Mozi után egy kerthelyiségbe ültek be. ahol a kislány fagylaltot evett, anyja és Gazsó pedig konyakot ittak. Kellemesen eltöltötték azt a másfél órát, zenét hallgattak, még táncoltak is. Elég későn értek haza. Rosette fáradt, sőt álmos volt, még be sem fejeződött a vacsora, elaludt. Gazsó — bár másnap délelőtt tíz óráig kapott kimaradást — vacsora után azonnal búcsúzott és visszatért a Hospital Micke Levybe. (Folytatjuk) ANYÁM a verseny abszolút vesztese én lettem. Fennakadtam a kerítésen, ott lebegtem ég és föld között, és aztán reccs, a nadrágom ketté- repedt, persze, versenyen kívül. Hogy mit kaptam én ...? Hát akkor adtam én a fejem bujdosásnak, és csak hosszas keresgélés után akadtatok rám Kovács néniéknél — tudod, udvarlábosok voltak —, ahol forró könnyeimet sírtam bele egy köcsög ajudttejbe. amit Bözse néném nyomott a kezembe — erőgyűjtés céljából az útra — minden esetre. Látod, azóta sem akartam világgá menni. Hidd el. nem én akartam. Az élet, a munka hozta így, hogy szanaszét futottunk. Várj még, mesélek. Emlékszel? Megszületett Csűri. Ronda kis veres béka volt, de én már akkor úgy szerettem, de úgy, hogy féltetek, megfojtom az ölelésemmel. Ha jól viselkedtem, megengedted, hogy segítsek bepó- lyálni. Aztán sétálni mentünk. Én toltam a kocsit és büszkébb voltam rá, mint a gyönyörű kardomra, vagy a vadászkalapomra. Hátra-hátra sandítottam rátok — Rád és Apára —, hogy mit szóltok hozzánk. Aztán beszélni kezdett. Nem tudta kiejteni az „f” betűt, azt mondta: „seküdni, sinom, sorró” — és mi kacagtunk, hogy a könnyünk is csörgött belé. Aztán elszabadult a pokoL Apát elhurcolták, megölték. És mi? Versenyt futottunk a halállal — az életért. Ha Te nem vagy velünk, akkor ma nem élnénk. Nem, ne tiltakozz, ez az igazság! Emlékszel, amikor repülők támadtak a szerelvényre és mi halálos rettegéssel menekültünk le a töltésen, a kiserdő felé? Egyik kezeddel a gyereket ölelted magadhoz, a másikkal engem vonszoltál. Most már tudom — az életbe. Aztán lefeküdtünk a földre, a gyereket testünkkel takartuk, hogy magunkkal fogjuk fel a gyilkos golyózáport. És megmaradtunk. Hazajöttünk és a sebeket hegesztve, a romokat építgetve, új életet építettünk. Nem mi. Te építetted. Egyedül. Teljesen egyedül. Drága jó Anyám. Most megköszönöm,, hogy nekünk áldoztad az életedet. Kérlek, hallgass még — ha félbeszakítsz, nem lesz erőm folytatnia Köszönöm, hogy a halál torkából az életre virrasztottál, amikor már az orvosok is lemondtak rólam. Hiszen emlékszel. Tífusszal és negyvenfokos lázzal fetrengtem a kórházi ágyon. Az első tiszta pillanatom Téged ölelt magához ebből a világból. Akkor még nem tudtam, hogy Katit már eltemetted, és Éva elment más országba, mert nem tudta megbocsátani Apa halálát. Hárman maradtunk: Te, a „kölyök”, meg én. És mi nem tudtuk, hogy éjszakánként fejedet a párnába fúrva, hangtalanul zokogsz. Nem tudtuk, mert nappal teleénekelted a szívünkét dallal és elhitetted velünk, hogy ránk még nagy-nagy boldogság vár. így nőttünk fel. Arra tanítottál bennünket, hogy ha igazak leszünk az életben, akkor miénk lesz a boldogság is. És közben elfelejtettük megkérdezni, hogy Te, amikor egyedül térsz haza, amikor egyedül költöd el hideg vacsorádat, amikor egyedül kutatod az éjszaka csendjében a hangunkat és reggel, amikor egyedül indulsz a munkába — Te boldog vagy-e? Várj, ne szólj még. A „kölyöktől” kaptam levelet a múlt héten. Irta. itthon járt, és elhozta neked az idei első hóvirágot. Anyám! Szerettem volna látni azt a pillanatot, amikor arcod az apró csokorhoz szorítottad és köny- nyeiddel öntözted az éledő tavaszt. Szerettem volna arcodról lecsókolni a sós könnyeket, hogy soha, soha többé ne véssenek rád barázdát. Akkor nem voltam itt. De a „kölyök” megírta. És most itt vagyok bűnösen, a lábad előtt. Akartam neked szépet, nevettetőt mesélni, de kicsit bánatosba tévedt a szavam. Bocsáss meg nekem. Anyukám! Köszönöm, hogy meghallgatták hogy némán, panaszszó nélkül* egyedül, összeszorított fogakkal verekedtél értünk. Hogy éljünk, hogy tanuljunk, hogy taníthassunk. Látod-e, a fiád már évek óta tanít és a lányod egy év múlva szintén katedrára áll. Ezt adják neked 17 év keserves küszköőéséért. Ugye, „fukar kezekkel mérnek”?. Bocsáss meg nekik! Annyit már tudnak, hogy életükkel neked tartoznak és hogy soha nem lehetnek boldogok, ha Téged nem hihetnek boldognak. Anyukám, hadd súgjak neked valamit. Nekem is van ősz hajszálam. Egy. Csak egy. Szépen elfésültem. Nem, nem tépem ki. Neked megsúgom: szeretnék olyan szépen, hófehérre megőszülni, mint Te. Áruid el nekem, hogyan csináltad, miért vállaltál ennyit — az áldozatot? Miért, miért? „Kicsi fiam, ha ezerszer születnék, ha ezerszer kellene vállalni — újra így csinálnám. Értetek.” Szalai Tibor A virágos Ssekssárdért Bármelyik nap beköszönthet a jó idő. Ä tavasz azonban nem találja felkészületlenül a városi kertészet dolgozóit. Elkészítették a város tereinek, utcáinak és sétányainak parkosítási tervét. Nemcsak azt határozták el, hogy ebben az évben még jobban érvényre juttatják a „Virágos Szekszárdért” mozgalom törekvéseit, hanem pontosan megállapították, hol, mi a tennivaló. Befejezik az új fürdő előtt kialakított térség parkosítását. Bokorrózsákat és fenyőket telepítenek erre a helyre. Az épülő autóbuszállomás előtt rendezik, elsimítják azt a részt, amely parkosításra kerül. Több helyen — így a múzeum előtt, a Széchenyi utcában, a Béla téri parkban, a vasútállomás előtt — felújítják a pázsitterületet. Ugyancsak füvesítik a Mártírok terének északi oldalán fekvő parkszelvényeket is. nos utcai csatornázások befejeztével sor kerül az útszegély gyepesítésére és virágokkal való betelepítésére. Tavasszal több mint harmincezer forintot fordítanak a város parkjainak rendgzésére, díszcserjékre, rózsabokrokra és sárga kőzúzalékra. Ebből az összegből fedezik a Ságvári liget, az újvárosi park és a Béri Balogh Adám utcai sétány útjainak gyöngykaviccsal való beszórását. Ugyanezeken a helyeken pótolják a magastörzsű és bokorrózsák elpusztult egyedeit. Parkosítják továbbá még a Toldi utcát, a patakparti új bérháztömbök előtti területet, rendezik a volt megyeháza kertjét. A város központjában, ahol nincs parkosításra alkalmas terület, virágtartó edényeket helyeznek el. Cserjékkel telepítik be és fűmagokkal szórják be a déli vasúti sorompótól az állomásig vezető út szegélyét. Az Arany JáMintegy tíz utcában a lakók társadalmi munkával végzik el a parkosítást, a virágok kiülteté- sét. 4
