Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-01 / 50. szám
4 _______ '• 1 ,!•*' ■ j , WLSA Auj er. JWÜJS3B 1962. március 1. BIZALOM és BECSÜLET A bizalom nagy dolog. Bízunk az emberekben. Bizonyításként naponta ismétlődő dolgok sorozatát tudjuk példaként említeni. A sok közül csak egy: Kezd már gyakorlattá válni, hogy az üzemekben a munkások fizetését új módon adják ki. A módszer nem új, mert évekkel ezelőtt néhány moszkvai üzemben már sikerrel bevált. Csak nálunk új. Uj módszer arra, hogy bizonyítsuk: bízunk a munkásokban. Bízunk munkánkban, amit tizenöt év alatt az emberek tudatának változása érdekében végeztünk. A Szekszárdi Faipari Vállalatnál most, februárban, a fizetéskor, megtérítettek egy asztalt pénzzel és bérjegyzékkel. Ott állt a pénz, és a bérjegyzék órák hosszat, s egyre fogyott a pénz, s gyűlt az aláírás a bérlistán. Amikor mindenki felvette fizetését, két százas még ott piros- lott. Kétszáz forint. Biztos tévedés, mert szándékosan bizonyá ra senki nem hagyta ott. Szinte felboly- dult a műhely. Becsületről volt szó, mert nemcsak az tartozik e fogalomba, hogy nem veszem el a másét, hanem az is. hogy megtalálják, kié a pénz, ami megmaradt. A pénztárosnál egyezett a naplóval az összeg. Számolgatni kezdte ismét mindenki a pénzét, nem kevesebbet „fizettek-e” maguknak. így derült ki: az egyik kis fényező lány nem a végösszeget számlálta ki magának, hanem a levonás ösz- szegét, az pontosan kétszász forinttal volt kevesebb. Megkönnyebbült mindenki. A tévedés érthető, s az is, hogy bíznak egymásban a munkások, és a vezetők is a munkásokban. S el lehetünk rá készülve: még több ilyen bizalom-becsület vizsgával találkozunk majd, mert ezt fejlődésünk hozza magával. (Az át őrtntk. dízjlrztz Megyénkben a legnehezebb utak egyike a Szekszárd—Szálka közötti útvonal. Ennek ellenére, már évek óta alig fordult elő, hogy a Szálkáról naponta utazó dolgozók ne tudtak volna munkahelyükre elutazni. Ebben nem kis része van Zö- rényi Gyula ütőméic és társainak, akik sokszor a zord idő ellenére is már kora hajnalban azon fáradoztak, hogy az utakat járhatóvá tegyék. Mindezt azért tették, mert kötelességüknek érezték. A kötelesség azonban tessek-lássék módon is elvégezhető, és úgy is, ahogy Zörényiék tették, hogy a havas út eltakarítását már reggel 3—4 órakor elkezdték. Mire az autóbuszok indultak. nem volt akadály az útjukban. Tehették volna ezt úgy is, hogy az átlagos napi munkakezdéskor fogtak volna hozzá a munkához. De nem ezt tették, mert érezték, hogy munkájuk végső sorban több ember mindennapi munkájának jó elvégzését segíti elő. Zöré- nyi Gyula és társai évek óta becsülettel végzik munkájukat, anélkül, hogy különösebb elismerést, vagy jutalmat várnának érte. (Folytatás a 3. oldalról) Gazsóban összekavarodott minden. A megrendítő látvány, az utóbbi napok izgalmas eseményei és maláriája teljesen úrrá lett gondolatain. Nao Ting megismerte Gazsót, lassan feléje fordította véres arcát és ereje utolsó szikrájával halványan elmosolyodott. — Még röhögsz is, kutya?!... A kapitány és a tolmács nekiestek, és addig rugdosták, amíg az ősz fej lehanyatlott. A hordágyról lelógó fej Gazsó felé volt fordulva és mosolygott... Már nem volt benne élet... — Meghalt! — mondotta a tolmács. Gazsó felugrott, szeme vérben forgott... — Gyilkosok!... Gyilkosok...! Engedjetek!... Nem akarom... Engedjetek... Retten ugrottak a dühöngő mellé és lefogták... ♦ — Mióta eszméletlen az 57081- es? — kérdezte a főorvos. — Tizenhat napja nem tudunk Vele beszélni — felelte az ápoló. — Kórisme? — Idegösszeroppanás, teljes kimerültség. Ezenkívül malária, amely azonban már múlófélben van. A Bá-káni kórházban nem tudtak vele mit kezdeni. Onnan Tankinba került, Egyszer síró-, máskor nevetőgörcsei voltak. A tankini kezelés eredményeképpen tért először öntudatra, de csak rövid időre... Zavarosan beszélt, nem lehetett szavain eligazodni... Valami Ti-tit emleget sűrűn... Aztán búskomorságba esett... Nem beszélt, és semmire sem Mi, akik nap no.p után utazunk az említett útvonalon, úgy érezzük, legkevesebb amit tehetünk, az, hogy e néhány sorban megemlékezünk róluk, s kívánjuk, hogy tevékenységükkel még sokáig járuljanak hozzá a közlekedés zavartalanságához, biztosításához. Vigyinszki János Pályázati leihívás a távlati kutatási tervben szereplő témák kidolgozására A Mezőgazdasági Értesítő, az FM hivatalos lapja-közli*, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok osztálya jutalomban kívánja részesíteni azokat a szakembereket, akik a távlati kutatási tervben szereplő témáit kutatásában olyan tudományos eredményeket érnek el, amelyek jelentősen elősegítik szocialista mezőgazdaságunk fejlesztését. A pályázatra alkalmas kutatási eredményekről szóló jelentéseket vagy publikációkat minden év október 15-ig kell megküldeni a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok osztályára. volt hajlandó válaszolni... Minden további kezelés hiábavalónak bizonyult... így került hozzánk, Haifongba... Valami nagy lelki megrázkódtatáson mehetett keresztül... — Most hol van? — Az alagsorban. — Holnap megkezdjük a kezelést. Villanyárammal. — Igenis, főorvos úr... • Alagsor... Betonszoba.. Semmi, de semmi bútordarab nincs benne. Egy rozoga hordágy áll a szoba közepén, azon fekszik az 57081-es. Takaró nincs rajta, még csak egy rongydarabot sem dobtak rá... A szobában millió szúnyog, s ezek teljesen összemarták a légiós testét A beteg szinte érzéketlenné vált, gondolatai alig vannak. Csak fekszik a hordágyon, nyitott szemmel, mozdulatlanul... Másnap csikordult a zár és egy ápoló lépett a szobába. Mögöt az ideg- és elmeosztály főorvosa. Mindketten elszömyülködtek, amikor meglátták a légióst. Az ápoló odalépett, igyekezett elhessegetni a szúnyogokat, kevés sikerrel. A főorvos pedig feltette a szokásos kérdést: — No, hogy érzi magát? A beteg csak nézett a levegőbe, nem válaszolt. — Vigyék fel a 37-esbe — rendelkezett a főorvos —, tovább nem maradhat itt. A kórteremben hamarosan három orvos vette körül a beteget, hogy meggyőződjenek állapotáról. Kérdezgették felváltva szépen, kedvesen, aztán türelmetlenül. Ezerkilencszá »hatvankettő Letenyei György és Szekulity Péter riportsorozata 5 IV. Kilenc kérdés — negyvenhét felelet Ábrahám Béla iskolaigazgató, fiatal ember. Katonaidejét a folyamőröknél töltötte. Pártonkívüli. Felesége szintén pedagógus, a községben jól érzik magukat, tágas szolgálati lakásuk kényelmes otthont nyújt. Ábrahám elvtársnak elmondtuk, hogy szeretnénk a felsőtagozatnak néhány kérdést feltenni. A gyerekek a kérdésekre nyilván olyan válaszokat adnak, amilyenre a szülői ház, a környezet és az iskola együttesen ösztönzi őket. A kérdéseket még délelőtt ki- dolgoetuk. Erkölcsi normákra, emberi magatartásra, az életnívóra, irodalomra és egy napi politikai eseményre vonatkoztak. Ábrahám elvtárs készséggel engedélyezte, hogy a faluról alkotott véleményünket ilyen módon is kiegészíthessük. Úgy láttuk, őt magát is nagyon érdekelte, hogy milyen válaszokat kapunk. Negyvenhét gyerek írta le a füzetlapokra a választ. Osztályfőnöki óra után összeszedték a lapokat és megkezdtük a feleletek tanulmányozását. Számítottunk rá, hogy a gyerekek többsége stréberségből tanárait fogja majd példaképnek nevezni. Az első kérdés ugyanis így szól: »Kit tartasz példaképednek?« A válaszokban kellemesen csalódtunk. De nemcsak az előbbiek miatt, másért is. A gyerekek közül egyik se tartja példaképének valamelyik filmsztárt, vagy sportsztárt. S csak egy akadt akinek példaképe dzsessz-énekes. A gyerekek véleményéből érezni lehetett, hogy a falu álláspontja józan, reális, egészséges irányba haladó. Tizenketten a falu vezetőit, a tsz vezetőit, az iskola nevelőit tartják példaképnek. Nyolc senkit, öt a szülőket, négy Petőfi Sándort, négy József Attilát, öt a jótanulókat, kettő Hámán Katót, egy Ady Endrét, Juhász Gyulát, II. Rákóczi Ferencet, a márciusi ifjakat és egy* gyerek a következőt írta: »Az én példaképem Ferenczi József tsz- kováes«. Az 57081-es egyetlen kérdésre sem válaszolt. Az orvosok visszavonultak, az ápolók pedig megkezdték az előkészületeket az elektromos kezeléshez. Egy jó félóra múlva az egyik tagbaszakadt ápoló, mint a pely- het, felemelte a beteget és áttette egy másik ágyra, ott nagy mennyiségű kötszert dugtak a fogai közé, majd mindkét halántékát lemosták alkohollal. Aztán fejére tették a harapószerű fogót, ennek két pofáját halántékához illesztették. Villanykapcsoló hangja kattant és a beteget letaglózta az áram. Teste először megrándult, aztán kinyúlt... Amikor a beteg eszmélni kezdett, újra hozzálépett a három orvos és ismét elárasztotta kérdések özönével. Válasz most sem érkezett egyetlen kérdésre sem... — A kezelést folytatói kell — mondotta végül a főorvos. A beteget minden nap kezelték, sőt később napjában többször is odaillesztették a fogót halántékára. Egy hét múlva a főorvos abbahagyatta a kezelést. — Elég! — mondotta. — Semmi javulás nem mutatkozik! Vissza kell szállítani Európába. Tíz múlva indul Hanoiból a svAi»’ kórházhajó... Három nap múlva a beteaat Hanoiba vitték és ideiglenesen az ottani kórház hullaházának ravatalozójában helyezték el. Ott már öten voltak, akik a kór!*»'5" hajóra vártak. (Folytatjuk) A második kérdés második része, hogy miért szegény, vagy miért gazdag valaki, nem véletlenül hangzik így. Zomba tsz- község és arra voltunk kiváncsiak, hogy a változás közvetve, vagy indirekt módon szerepet játszik-e a »miért« elbírálásában, lesz-e olyan gyerek, aki azt Írja, hogy az a szegény, aki a tsz-ben dolgozik, esetleg megfordítva, az a gazdag, aki szövetkezeti tag. A feleletek arra engednek következtetni, hogy a gazdagság, vagy a szegénység meghatározása így nem vetődik fel a községben. A gyerekek a miértet mással mérik. Nem á kerettel, hanem a tartalommal: munkával. Szerintük altkor szegény valaki, ha nem dolgozik becsületesen, ha elissza a keresetét, vagy ha nagy a család. Akadt néhány elgondolkodtató, érettségről tanúskodó válasz. Néhány gyerek ezt írta: »Szegénynek tartom a gyenge tanulókat, gazdagnak a jó tanulókat. Segítek a gyengéknek«. — »Szerintem mindenki egyforma, nem szeretek különbséget tenni«. Egyik gyerek szerint az a szegény, akinek nincs édesapja, vagy édesanyja. Egy kislány pedig tömören így válaszol: »Fogalmam sincs róla«. Emlékezhetünk még rá, hogy a falusi észjárásban az istenfélő, jámbor, feltétlen rendes "embernek számított. Az ezzel kapcsolatos kérdés így hangzott. »Kik a rendes emberek és kik a jellem- telenek?« A gyerekek rendes embernek tartják aki becsületesen dolgozik, igazmondó, nem lop, udvarias, gerinces. Jellemtelen- nek tartják a részegest, a családjával nem törődőt. Neveket említettek, így például N. Gáspárét, »aki családját hagyta lerongyolódni«. Különösen meglepett, bennünket és örültünk neki, hogy’ ezek a gyerekek nem valami koravén bölcsek, hanem egyszerűen csak gyerekek. Egyik fiú leírta, hogy L. Sándort tartja jellem- telen embernek, mert levágja a kutyák farkát. »Miért kedveled á barátod?« — hangzott a másik kérdés. Arra gondoltunk, ki lehet-e majd venni a válaszokból, hogy valaki azért tart barátjánál! valakit, mert ebből esetleg haszna származik. Egyszerű dolgokra gondoltunk, arra, hogy valamelyik gyereknek van esetleg futball- labdája, diavetítője, a papának motorja, vagy televíziója és talán ezért, barát a barát. Ilyen válaszokat kaptunk: Azért kedvelem a barátomat, mert őszinte, jószívű, ötös tanuló, kedves, vidám, segíti a gyengébbeket, áldó zstkész, mindig igazat mond. Jól tudjuk, hogy ezekben a válaszokban van egy örvendetes gyermeki romlatlanság, ám benne van. és nem is kicsit, a szocialista rend erkölcsi magasabb- rendűsége. Eszünkbe se jutott, hogy a gyerekek tegnapi ebédjéről valami különleges következtetésre jussunk. Az ma már tudott, és mindenki által jól ismert tény, hogy hazánk állampolgárai jól élnek, kalória-fogyasztásban elsők a világon. A válaszokból kiderülő étrendi változatosság tehát nem volt túlságosan meglepő — számítottunk rá. Feltűnő azonban, hogy a 47 ebédből 11 már nemcsak levesből, húsból állt, hanem kiegészült kaláccsal, tésztával, töpörtyűs pogácsával és 5 valamilyen kompóttal, befőttel. Mi leszel, ha felnősz? Érdemes lenne jobban kutatni annak az okát, hogy miért nincs kellő becsülete éppen a paraszti közvéleményben a paraszti munkának. Zombán a termelőszövetkezetek viszonylag jól működnek. És mégis 44 gyerek közül egyetlen egynek se jut eszébe, ha felnő, hát szövetkezeti gazda lesz. Úgy véljük, itt nem is mindig a kereset, vagy a megélhetés az irányadó, inkább az a téves, régről megmaradt felfogás, hogy parasztnak lenn) a legutolsó. Nyolc gyerek arra a kérdésre, hogy mi leszel ha felnősz, nem írt semmit. A többiek határozott válaszokat adtak: kereskedő, könyvelő, színésznő, pincér, virágkertész, tanár, gyárimunkás, kőműves, géplakatos, vegyész- mérnök, hegesztő, óvónő, szerelő, csokoládégyáros. A gyerekek döntő többségének irodalmi műveltsége egyoldalú. Csak annyi, amennyit az iskolától kapnak. Azt tapasztaltuk, hogy irodalmi közvélemény még nem létezik Zombán. A szülői ház keveset, vagy semmit nem ad a gyereknek egy-egy író, költő megismerésére. Bár sok a felnőtt. olvasó, otthon, családi körben jó könyvet elolvasni már divat, de a műről beszélni még nem szokás. Főleg ezzel magyarázható, hogy a magyar klasz- szikusok kiemelkedő alakjait a gyerekek ismerik, de élő nagy- jainkat nem, vagy csak részben. A 47 gverek csak három élő magyar író nevét tudta leírni, Illés Béláét, Szabó Pálét és Sásdi Sándorét. Ma élő költőt nem említenek. Napi- és hetilapokból úgyszólván mindet felsorolták és éppen ezért kirívó ellentmondás, hogy Gizengáról csak hét gyerek adott pontos választ, a többi nem tud róla semmit. Pontosabban négy gyerek zavaros, sőt humoros választ adott. »A franciák letartóztattak«. »Női személy«. > Kuba miniszterelnöke«. »Nem hallottam róla semmit, mert mi csak nemrég költöztünk Zom- bára«. A ruhára vonatkozó kérdést kár volt feltenni. Az iskola folyosóján a fogasokon nagykabátok lógtak. Talán százat is megnéztünk. Csak két rongyos, vedlett kabátot láttunk, még így is elszorult a szívünk. Talán Nyilas Misi ködmönkéje árválkodhatott így a civis város úri iskolájában a rangos gyerekek holmijai mellett. (Következik: Emberek, akik előre mennek és akik maradnak). KÖZÖS PIAC
