Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-04 / 53. szám

Tisza

Rostás Péter csontot ad a kutyának. A kutya nyüszít, mert a gazda incselkedik vele: sokáig forgatja a csontot a levegőben. Aztán két lábra ágaskodik, s végre szájába kaphatja a friss disznócsontot. Mintha köszönné, meghajtja a fejét, s bemegy a házába, a barnára festett kutyaólba. aminek bolthajtásos a bejárata. Afölött a felírás: „Harap-lak”. Tiszának ez kijár, tartja a gazda, mert a Tisza kutya párját ritkítja az egész határban, annyira szereti a gazdáját.

Ennek a barátságnak története van. Rostás az útfélen akadt erre a kedves állatra. • Éppen kukoricát fuvarozott a városba még egyéni gazda korában, s azon gondolkodott nagy egyedüllétében, hogy belépjen-e az Aranykalászba?

Alighogy átmentek a lovak a fahídon. odaugrott a kocsi elé egy kutya. Szomorú volt, lelógott a füle, és alázatosan pillantott a kocsin ülő emberre. Elzavarták otthonról, gondolta Rostás, vagy ki tudja, miért vált hajléktalanná? Lélekben másodpercek alatt egymásra találtak, és Rostás a legközelebbi csárdában egy fél liter soltvadkerti mellett el is keresztelte Tiszának. A kutya a keresztelésnek csak akkor örült meg igazán, amikor megkapta a vendéglős néhány száraz pogácsáját. A hűség alapja tehát a pogácsa volt. S úgy látszik, nagyon ízletes pogácsája lehetett a vendéglősnek, mert a Tisza annyira megszerette új gazdáját, hogy mindig ott ugrált körülötte.

Azóta igen jól megvannak egymással. A Tisza kiérdemelte a házat, és eltűnt hajdani szomorúsága. Rostás időközben belépett az Aranykalászba, ahol elfelejtette a sok kínos éjszakát, >az álmatlan "eyötrődéstr Még a fuvarozásról is leszokott, ami pedig nem egyköny- nyen ment. Amikor az Aranykalász átalakult magasabb típusú szövetkezetté. Rostást növénytermesztési brigádvezetőnek választotta meg a tagság.

Ez volt az öröme, de bánata is. A közös istállóba bevitték a lovakat, teheneket, és Rostásnak még az sem adatott meg, hogy legalább az állat- tenyésztésben dolgozzon. Az elnök türelmesen elmagyarázta neki. hogy egyelőre nagyobb

gazdát

szükség van a hozzáértésére a növénytermesztésben. Rostás néhányszor még előhozakodott kérésével, de azután már maga is szégyellte az állatokhoz fűződő bensőséges viszonyát, és beletörődött, hogy kelkáposztával. meg szentesi paprikával kell foglalkoznia. A Tisza pótolni tudta az állatokat, és Rostás hamarosan megnyugodott. A kutyának megadott mindén jót, ápolta, gondozta, még a széltől is óvta. Ez a szelíd jószág lett a legkedvesebb barátja, még beszélt is neki, s mindenről kikérte hűséges követője véleményét.

Rostás éppen a répahordásról elmélkedett Tiszával, amikor a tanya végénél megjelent egy ember. Mérgesnek látszott, rogg.yant léptekkel baktatott előre, s mogorván köszönt. A beszédet azzal kezdte, hogy szemére húzta a kalapját, szétvetette a lábát, és megnézte a kutyát.

— Szép ez az állat — mondta.

— Szép — felelte Rostás.

— Elviszem magammal — jelentette ki az ismeretlen, és közelebb lépett a kutyához.

Rostás hirtelen szóhoz sem tudott jutni. Csak állt megkövültén, s csak sokára kérdezte meg:

— Aztán miért vinné el?

— Mert az enyém volt.

A gazda elvörösödött.

— Lehet, hogy a kutya a magáé volt... Én azonban a maga helyében elsüllyednék a föld alá. Ilyen kutyát elkergetni! Tudja, milyen állat ez? Nem is állat, okosabb némely embernél is. A kutyát én találtam, azóta gondját viselem, és nem adom oda semmiért.

. Ar mogorva idegen nem vát laszolt a kiabálásra. Hol agazr dara, hol meg Tiszára pislan- tottr-és-szinte védekezésül, ösa- szébb húzta magát. A szigorú vád ellen sem tiltakozott. Amikor Rostás elhallgatott, hosszú csend következett. Az idegen végre annyit mondott:.

— Maga nagyon szereti ezt. a kutyát. Nem viszem el.

A hangja megtört, majdnem fájdalmas volt. Lehajolt Tiszához, megsimogatta. aztán megpöccintette a kalapját:

— Vigyázzon rá! Isten áldja meg érte!

— Nem akarja elvinni? — kérdezte Rostás csendesen.

cserél

r

TÉNACY SÁNDOR:

— Látom, hogy már ide ragaszkodik — válaszolt az idegen szomorkásán. — Nagy bánata volt úgyis, örülök, hogy jól van.

Az idegen egyre rejtelmesebbnek tűnt Rostás szemében. Már nem is találta annyira ellenszenvesnek, mint az érkezésekor. Arcán keserűséget vélt felfedezni, és valami nagy bánatot.

— Aztán... mi bánata volt

a kutyának?

— Meghalt a tízéves fiam... Bundás nagyon szerette. Amikor eltemettük a gyereket, nem is jött vissza. Ott ült a sírnál napokon keresztül. Ha enni vittünk neki. nem fogadta el. Lefogyott Szegény bánatában. Az ötödik nap nem találtam a sírnál. Elment világgá, vagy nem talált haza. nem tudom. Nemrégen hallottam, hogy itt van. Haza akartam vinni, legalább ez vigasztalt volna. A fiam is nagyon szerette ...

Könnyes lett az arca. de nem törölte le. Elfordult, és hallgatott. A kezével legyintett:

— Maradjon itt. látom, magának is kedves.

—* Az. De azért odaadom... Vigye el a házát is. — Rostás-’ nak összeszórult a szíve. de már kimondta a döntő szót.

— Komolyan visszaadja? — kérdezte az idegen.

— Komolyan. de vigye máris, vigye rögtön, ne is lássam. Érti? Ez a kutya engem annyi mindenre emlékeztet, vigye, mert...

Az idegen elkapta a kutya nyakát, köszönt, és majdnem szaladva menekült a tanyából. Tisza nyüszített, egyre kegyetlenebből vonított. Rostásnak be kellett fognia a fülét. Csak állt a ’szénakazal mellett.- és eszébe jutott.^ keresztelés a fél liter soltvadkerti . mellett. A szeme * elhomályosodott, és ja nagydarab ember egyszerre csak elkezdett hangosan zokogni.

Távolban ugattak a szomszédkutyák. Tisza néha vak- kantott még egyet, de aztán az idegen eltűnt a láthatáron. Lassan beesteledett, a tiszta levegő továbbította a kutyazenét. Rostás még mindig ott állt a kazlaknál, aztán bement a házba, kihozta a Tisza vacsoráját. és nehézkes mozdulattal odarakta a meeárvult kutyaház elé. Mészáros Ferenc

A tisztaság óráiban

(Részletek egy ciklusból)

i.

A tisztaság óráiban, az egye düllét különleges közegében, naponta megkísérlem nevén szólítani a szerelmet, arcmását létezésednek, a szépség hunyorgásait, s naponta megriaszt a csend mélysége, }

a színek súlya, amit még te rajzoltál a szemidegekre.

— Látom: hegyek szikráznak melleidből,

nyílt arccal állsz, mint a galambdúc korlátján •;

a gyöngéd turbékolás a rémé nysighez,

vállaidra horpad az ég, hózz ári igazodnak

a fény és homály domborula tai;

szemed alá ezüst kanyarral s zalad az álmatlanság. i

jaj, gondok növesztenek mink et az emberig,

érettségi tételekkel veszeked sz, . ;

én is váltogatom a szerszám ot a. verssel,

s már gyermekünkre gondol ok. aki majd belőlünk kilép.

Most ülök, várok. Akkor is kellesz, ha nem vagy itt,

sőt, ilyenkor érzem igazán az alkotás . j,

benső robbanásait, mert újra alkotlak

saját boldogságom szerint,

alakot nyersz, mint a márvá nyból

szabadult gazdag szobor-élet,

s csak valóságod gazdagabb, amit nem érinthetek az egyedüllét különleges köz egében, a tisztaság óráiban.

: ii:

Nézz körül, itt minden a szemedé,

még a gondolatok is vonalat nyernek;

szólj hangokat, ami a levegő vei elkeveredik,

mozdulj értelmet halott bútoraim közé, vártalak,

alig kap levegőt az élet, leh élj nyakamba.

lobogás verődik bőrünkre, mint az évszakváltozás.

Mi ketten így vagyunk együtt a világ, nincs bátorság, mi ellenünkr e szóljon, nincs Szégyen, mi lelassítaná lépteinket, tekintetünkből kihullt a tőré Iceny tétovázás,

Igen, elrendeződik minden végülis, mondom magamnak, de ez rád is ugyanúgy vonatkozik, s amit jövőnkről tudunk, az csak annyira magánügy, , amennyire sajátunknak érez hetjük a napenergiát, v vagy a nyár boldog termékei t.

Megpöccintem a földgömb- makettet, kicsiny ■ mozdulat ez, látad,-Afril<a janiik,-#, ;

. ez itt Párizs, ahová elmegyü nk, egyszer, , ;

szobánkba kérte magát a ^ világpolitika;-í ;

.1« tnugqny híábfípalft,. rqanapsáq és erkölcstelen.

Erősnek erezlek, kicsim, 'azf.rloeszélek így; ' a jélen izgatószereivel élünk, körmünkre nő a messzeség, . szép vállalkozás a miénk és értelme van, mert folytatódik, mint a kalendárium.

Pihenj most. Majd az álmaiddal beszélgetek s kivallatom, ha fölrepül véled a párna.

HEGEDŰS LÁSZLÓ:

Algéria

Kedves Világ! Meglepetéssel vettem tudomásul a minap, hogy ön — micsoda következetlenség — saját végét ismét elhalasztotta, s állítólag két kerek esztendőt engedélyezett nekem és a katasztrófától remegő embertársaimnak ahhoz, hogy magunkba szálljunk; mindent .megbánjunk, és próbáljunk megjavulni.

Nagy figyelem volt ez az Ön részéről, de egyben hadd mondjam el azt is: bele esett az elhamarkodott vélemény-nyilvánítás vétkébe is. Ez ugyan nem büntetendő cselekmény, de nem lehet mellette elmenni mukkanás nélkül.

Mext vizsgálódjunk csak közelebbről. ön, ki tudja a tudósokon kívül, hányszor, de több ízben ingerkedett már az emberiséggel. Kreált különb" bolygó együttállásokat, előidézett földrengéseket, szökőárakat, stb. Legutóbb Peruban kellemetlenkedett, de még mindig nem okult.

Ön — ne vegye sértésnek — egy kicsit önfejű. Azt gondolja, olyan egyszerű magát és minket megsemmisíteni, 'mint teszem azt megbolygatni az időjárás sokéves átlagát. Hát nem. Először azért, mert mi nem vagyunk egy meteorológiai intézet, nem adunk előrejelzést. nem hencegünk a távolabbi kilátásokról szerzett értesüléseinkről, mi csak élünk. F' szerűen, a magunk módján, máról holnapra, jelennek és jövőnek. Hogy ez nagyon egyhangú? Köszönjük szépen, nekünk, ha azt a kis jövőt is belekalkuláljuk, éppen jó.

Ám de térjünk vissza a kezdethez, ahhoz a bizonyos két évhez. Nem akarok ennek a történelmileg nyúlfarknyi időnek különösebb propagandát csinálni, de néhány megjegyzésem azért csak van.. így például: miként gondolja ön azt a bizonyos megjavulást, amikor olyan kellemetlenségekkel kedveskedik a Természet nevű híZárt-tér

rsa?

______________________W

vatalsegédje, mint például az- idei influenza-járvány. így a dolog nem megy. Higgyen nekem! Egyszerűen kevés az idő. Különben is, elképzelhetetlen például az, hogy valaki két k högés, három tüsszentés és egy orrfúvás közben leszokjék a káromkodásról. E műfajnak — bár a formabontás hatása már itt is érződik — a tradíciói egyidősek az emberiséggel. Szóval még elég fiatalok.

Aztán jön ez a magába-szál- lás. Fogadom, két év alatt Őri. sem tudná megtenni. Az elhatározásig még csak rendben is lenne minden. A tervezéssel sem mutatkozik baj. Node á kivitelezés. Ez súlyosan nehe’y .. dik ránk. A probléma sokoldalú. Létre kellene hoznunk egy vállalatot, amit elnevéh*1

hetnénk példának okáért Ma- gábaszállást Kiszerelő Kivitelező és Finanszírozó Vállalatnak. Ez azonban még mindig csak a kezdet. Feltétlenül meg kellene ugyanis még szerveznünk a különböző al- és leányvállalatokat, az időszaknak és az egyednek megfelelő felvonulási módozatokat — hogy csak mást ne mondjak. S most öné a szó: Hogyan képzeli mindezt. két év alatt? Szerintem let len, még arra sem jutna '. törik, hogy közben zarándokoljunk és elszámoljuk a negye évi prémiumot.

Felettébb gyanús ez az ügy. Úgy vélem, ön, megfeledkezve a programszerűségről meg a fokozatosságról, a maximális mindentegyszerreakarás vétkébe esett. Rossz úton jár kedves Világ. Mi több, mintha a módszerei erősen emlékeztetnének valami olyasmire, amit ma rossz munkamódszernek szoktunk nevezni. Javaslom, vizsgálja meg önmagát, módszereit, s az egész adminisztrációt, Valami ott nincs rendben.

S hogy néhány enyhe szemrehányást kapott tőlem, azt ne vegye rosszindulatnak. / sem, hogy a szokástól eltérően nem nyílt, hanem zárt-térben közöltem észrevételeimet. A magyarázatról nem beszélek, ismeri már különc szokásaimat.

Egyébként viruló egészéget. kellemes mozgást és változást kíván az idők végtelenségéig, odaadó híve:

SZOLNOKI ISTVÁN

Minden órában plasztik-bomba robban Algírban, Oránban. vagy Párizs valamelyik negyedében. Naponként olvashatom a lapokban, hogy lincselnek a fehér faj nevében. Algériában így megy évek óta, rombolnak, ölnek dühödt elvakultak s bérencek, esküdvén a trikolórra. . á,

Utcák feltört kövére egyre hullnak gyermekek, nők, ifjak és férfiak, védtelen ártatlanok s bátor hősök, égőszemű barna hoz-fiák és velük érző fehérek. A győzők mégsem a bújtó gazok, bár golyójuk, bombájuk száz életet olt ki bőszen cgy-egy napon, vagy órán — ki tud róluk? — de felmeredő, sziklás, vad hegyekben harcosok bátorsága ma se retten, harcolnak, állnak. S dagad már erősen, zúg a felháborodás szélmoraja:

Jogot egy népnek, amely nem szorul inár gyámságra, sosem szorult, nem akarja.

Lakna sátorban inkább, mégse szolgál.

„Nehéz megítélni a franciákat, kultúrnép s mindent felüld szenvedélye." Mondta egy ismerősöm. Hitem lázadt:

Halódó sebesültek, rabok vére, jajszava kevesebb, mint Villon átka? Baudelaire öntépő hangja hova törpül ennyi szenvedés mellett? Mindhiába ezer szépség, ha vertek jaja hördül.

A Habsburg trón, a fennkölt német álom felmenthető-e, (sínylettük igáját) mert osztrák polgárt nevelt s este tájon ma hallgathatjuk Mozart muzsikáját?

Minden órában plasztik-bomba robban Algírban, Oránban és lincselnek a szabadság nevében. Franciaország, voltál zord napokban példakép, dicső, de neved ma szégyen.

Tőke, vagy állam-érdek? Majd megoldja ország s egyén sorsát a nép fia, a trikolór jegyében s nem e ho-da.

És nem lesz tűrő, görnycctt. néma szolga, de már szabad testvér: Algéria...

i

J