Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

1961. december 24;

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAÓ

3

A »árpilist váltoxásokra (4)

Ács Mihály úgy látja: vidámabb az élet

Kovácsoljunk ekevasat a kardokból

Az egész világ békeakaratát fejezi ki Mikulisz szovjet szobrász impozáns alkotása. A szobor a moszkvai Tretyakov-képtár kertjében áll.

Szerdán ülést tart a Negyei Tanács VB

Megváltozott Sárpilisen a szövetkezeti élet. A járás legrosszabb termelőszövetkezete idén egy esztendei jó munka és vezetés eredményeképpen a járás szövetkezeti gazdaságainak élvonalába küzdötte fel magát E riportsorozatunkban beszámolunk a sárpilisi változásokról. Olyan embereket mutatunk be, akik tipikus képviselői a változást megteremtő szövetkezeti gazdák egy-egy csoportjának.

Ács Mihály egyike azoknál: Sárpilisen, akik a legjobban ismerik az embereket és a legtöbbet tudják a falu életéről. Ugyanis Ács Mihály hétközben földművelő, a hét végén meg borbély. Odajár a fél falu a műhelyébe. A munka lassan halad, a férfiak várakoznak, beszélgetnek. A borbélyműhely különböző embereket hoz össze, akik a várakozás közben kicserélik nézeteiket, véleményüket a faluról és a világról.

— Sok-sok keserűség és panasz hangzott el nálam a múlt esztendőben — emlékezik vissza. — Az emberek szidták egymást, okolták egymást a szövetkezeti bajokért. A vezetők a tagokat, a tagok a vezetőket, a volt szegények a volt gazdagokat és megfordítva. Cudar élet volt az.

Ács Mihály azonban nemcsak hallotta a panaszokat, hanem ő maga is részese volt a bajoknak.

— Mert én is szövetkezeti tag vagyok. Kenyerem javát itt kell megkeresnem. A növénytermelésben dolgozom. Azt, hogy tavaly hogyan, milyen körülmények között szedtük a kukoricát, soha el nem felejtem. S akkor, amikor Magyar Bálinttal, az idős és az ifjú Medveczki Józseffel négyen térdig érő lucsokban, februárban szedtük a kukoricát, fogadalmai tettünk: így nem mehet tovább! így nem lehet élni... Vagy itt hagyunk falut, szövetkezetei, otthont és mindent, vagy itt maradunk, és akkor ha megszakadunk

is, csinálunk valamit ebből a szövetkezetből.

Ács Mihályéknak ez az elhatározása nem volt egyedüli Sárpilisen. A sárpilisi Uj Március Tsz eljutott a legmélyebb pontra. Fel kellett tenni a gazdáknak önmagukban és egymás előtt a kérdést: gyalázatban és szegénységben élni tovább, vagy felemelkedni? Az emberek többsége helyesen a felemelkedés melleti döntött. Akkor, amikor új vezetőséget választottak, ők magul: is megújultak, nagy elhatározásokat tettek. Paksi Ferenc, Tímár Imre, Cserdi József, Diós József, Móricz József, Szabó Sándor és még sorolhatnánk a neveket — mind-mind kiutat kerestek a zűrzavarból. Az új vezetés új szelleme tehát a becsületes szövetkezeti gazdák egyetértésével találkozott Hallgassuk csak, mit mond Ács Mihály erről:

— Az emberek többsége szívesen fogadta az új vezetőket. Legjobban talán az tetszett a sárpilisieknek, hogy az új vezetők minden fontosabb munka, nagyobb elhatározás előtt tanácsot kértek a néptől. Azelőtt volt olyan félév, hogy a régi vezetők nem hívtak össze közgyűlést. Idén meg mindent közgyűlésen beszélünk meg és mindig képet kapunk a szövetkezet helyzetéről. Most mindenről tudunk: termésről, tervekről, hitelekről, mindenről. Tudunk az eredményekről, de a gondokról, bajokról, és a hibákról is. Ez így is van rendjén, nem igaz? Vagy gazdái vagyunk ennek a szövetkezetnek, vagy nem! Az embernek akkor van kedve a munkához, ha tudja, hogy a munkájának mi az értelme, ha tudja, hogy mit miért csinál. És akkor van az embernek kedve a szövetkezethez, ha beleszólhat a gazdálkodásba és meg is hallgatják, meg is fontolják, komolyan is veszik a beleszólását. Az a szerencse, hogy ma már így van ez nálunk Sárpilisen.

Ma már a borbély-műhelyben nem panaszkodnak, nem vádaskodnak az emberek, nem marcangolják önmagukat és egymást, hanem a gazdaság közös gondjairól beszélnek, és nagyon örülnek

az eredményeknek. Nem lehet azt mondani, hogy mindenki teljesen elégedett Sárpilisen, de nem az elégedetlenség a jellemző.

— Tudja, elvtárs, — így szól erről Ács Mihály — én úgy látom, vidámabb ma már nálunk az élet. Az emberek örülnek, mert megbizonyosodtak, hogy a jó munkának eredménye van. Nem várunk csodákat a zárszámadástól, egy év alatt nem lehetett egy ilyen rossz gazdaságból mintagazdaságot csinálni. De én most például benne vagyok a leltározó bizottságban. Számba- vettük a szövetkezet vagyonát. Magam sem gondoltam, mennyi mindenünk van! Nem is tudom, minek örüljek jobban, gyönyörű határunknak, vagy gyönyörű állatainknak. És így van a legtöbb ember.

Ez az esztendő a nagy tanulság éve volt Sárpilisen. Megmutatta, mire képes a jó gazdálkodás, a szorgalmas, becsületes munka és még valamit megmutatott: az összefogás nagy erejét. Mert ha a sárpilisi gazdák, a kovácsjáno- sok, a csécsigáspárok, a porthei- serimrék, az ácsmihályok — a sárpilisi parasztgazdák különböző régi rétegeinek a képviselői — nem fogtak volna össze, nem tudott volna előrelépni a sárpilisi szövetkezet.

— A szövetkezetben lassan elfelejtjük, ki volt szegény és ki volt gazdag — így vall erről Ács Mihály. Itt egy mérce van csak: a munka. Az, hogy ki mit tesz a szövetkezetért, a faluért. A régi megkülönböztetések, előítéletek megszűnnek. Az érdekek megegyeznek, mert közös a cél: a szövetkezet felemelkedése és közös az út, a jól végzett ‘munka. A szövetkezeti élet közös nevezőre hoz mindenkit.

Ács Mihálynak ezek a szavai a jelenben gyökereznek és a. jövőbe mutatnak. A jövőbe, mert minél egységesebb lesz a sárpilisi nép, minél jobban összefog — a régi előítéleteket, vagyoni különbségeket feledve — minden szövetkezeti gazda, a közös gazdaság felvirágoztatásáért, annál gazdagabb és vidámabb lesz Sárpilisen az élet.

GYENIS. JÁNOS

December 27-én szerdán délelőtt ülést tart a Tolna megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága. Dr. Tuska Pál, a végrehajtó bizottság elnöke jelentést terjeszt elő a feladatkörben tett intézkedésekről és a lejárt határidejű vb-határozatok végrehajtásáról. Ezután megvitatják a megye közegészségügyi helyzetét, ezen belül elsősorban a termelőszövetkezetek közegészségügyi viszonyait. A napirendi pont előadója dr. Olay Andor, a KÖJÄLL igazgatója. A következő napirendi pontban az építés-közlekedési osztály munkáját vitatják meg. Ennek a napirendi pontnak Sándor Gábor osztályvezető az előadója. A bejelentések című napirendi pontban folyóügyekről tárgyalnak.

ÍZ 37031-18 ItililOiSla

I Irta: GUZI MIHÄLY — BECZE KAROLY

17;

Végigszáguldott a hálóhelyeken, a gyékényeket felrúgta, ami útjába került szétszórta. Amikor Beregi katonakészletét a szoba másik sarkába vágta, a nagydarab legény dühbegurult.

— No, te piszkos csavargó — állt az őrmester elé. — Hát most a fogdát is leverem rajtad.

— Micsoda? — ordította a másik —, majd én megmutatom neked! Majd én elintézlek!

S ott hadonászott Beregi orra előtt. Az azonban úgy ragadta mellen az altisztet, mint aki porrá akarja zúzni. De nem ütötte meg egy ujjal sem, hanem félkézzel a nyitott ablakhoz vitte, ott köny- nyedén felemelte és kilóbálta az ablakon.

— No, fiúk — kérdezte mosolyogva —, elengedjem a gúnyáját?

— Ne!

— Dehogy!

— Ne tégy olyat, hiszen még nekünk is lenne vele elszámolni valónk.

Beregi beemelte a körszakállast, lassan végighúzta a szobán, majd az ajtónál penderített rajta

egyet, s úgy rúgott a hátsó felébe, hogy az orránál csúszott le a mintegy 18—20 lépcsőn.

...Másnap futár érkezett Beregiért, aki közölte vele, hogy azonnal menjen a kapitányhoz. Az összenézett Gazsóékkal, aztán elszántan elindult a parancsnok irodája felé.

Néhány perces feszült várakozás után nyílt az ajtó, s Beregi jelent meg mosolyogva.

— Nem büntettek meg — kiáltotta.

— Mindent elmondtam. A kapitány nekem adott igazat.

— Nagyszerű, Karcsi!

— Nézzétek — szólt halkan Vámos —, ott rikácsol a körszakállas az udvar túlsó végén.

— De mintha bicegne egy kicsit a keresztapám — mosolyodott el Gazsó.

— No, meg úgy látom, néhány helyen be van ragasztva a pofája..;

Nevettek.

Szieszta után Gazsó. Vörös és Beregi a betonmedence felé igyekeztek, amikor gépkocsizúgásra és hangos dalölásra lettek figyelmesek. A zaj a bejárat felől eredt.

A kocsi csikorogva megállt és

tíz M. P.-s legény tántorgott le róla. Egymásba kapaszkodtak, bizonytalanul megindultak és óbé- gattak, ahogy csak a torkukon kifért. Valamennyiük oldalán ott lógott a gumibot és vállán — csövével lefelé — a géppisztoly.

A bejárat felől Vámos közeledett Gazsóékhoz.

— Mi az? — kérdezte tőle nevetve Beregi. — Te is velük voltál?

— Ugyan.

— Honnan jönnek ezek? — tudakolta Gazsó.

— Munkából.

— Hogy-hogy munkából? És milyen állapotban?

— Igen. Dolgoztak... Azaz dolgozott a gumibot, meg a géppisztoly... De mit csodálkoztok, hiszen ez itt nap mint nap előfordul... Ha valamelyik ültetvényen baj van a munkásokkal, beüzennek az M. P. parancsnokának és a légiós csendőrség azonnal indul rendet csinálni.

— Biztos lázítanal:, uszítanak az arabok — jegyezte meg Vörös.

— Ugyan! — nézett rá szemrehányóan Vámos. Tudod mit kérnek ezek? Pihenőt a déli órákra, hogy ne kelljen abban a rekkenő hőségben dolgozniok, hiszen itt mindenki elbújik délben a Nap elől. Nekik pedig ott kell gör- nyedniök a tűző napon, a földeken... Aztán valami hűsítő italt kémek, hiszen napközben a megerőltető munka következtében úgy ég bensőjük, mint egy kazán^ Ez ag a lázadás! r. Ezért jelennek meg a helyszínen a légiós csendőrök és ezért verik össze őket... Az ültetvényes persze nem marad hálátlan. Behívja, megvendégeli barátait, akikre mindig bizton számíthat... A csendőrök hazafelé menet grátiszból még- egyszer nekiesnek a munkásoknak... Csattan a gumibot, reccsen a géppisztoly agya... Nos, csendőreink elvégezték munkájukat és most megérkeztek... Nézzétek... Tevékenységük — a látottakból ítélve — minden bizonnyal megnyerte az ültetvényes tetszését. És a hála nem maradt el... íme, gyönyörködjetek bennük...

Elhallgatott. A többiek némán néztek rá

— És... miért csendőröket küldenek ki? — törte meg végre Gazsó a csendet.

— Miért? ... azért, mert ha újoncot, mondjuk téged küldené- nek, nem biztos, hogy gumibotoddal végig tudnál vágni a bennszülött meztelen hátán... Azért! Egyébként... nemsokára olyan kemény, nagyszerű fickó és kiváló légiós lehetsz te is, és lehetünk valamennyien, mint ezek... Lehet, hogy nemsokára már mi fogjuk az arabokat és a négereket korbácsolni!...

Elrohant.

A többiek megkövültén néztek utána..

Másnap mindenki malária elleni védőoltást kapott és a szokásos kinin adagot. Harmadnapra valamennyien belázasodtak. Az újoncokkal közölték, hogy két napig semmit sem ehetnek...

Végre, a negyedik napon kitűnő ebéd fogadta őket.

— No, mi ez már megint? — dörmögte Gazsó. — Légiós ünnep van ma is?

— Vagy búcsúebéd — toldotta meg Vörös.

— Igen, búcsúebéd — válaszolt halkan Vámos. — Hiszen a szükséges védőszereket már megkaptuk, úgy, ahogy hozzászoktunk az időjáráshoz, egy kis ízelítőt kaptunk a légiós életből. Szóval az előkészítés megtörtént, következhet a kiképzés.

— És... ez mit jelent? — tudakolta óvatosan Gazsó.

— Azt, hogy megkapjuk a kellő felszerelést és visznek valahová; Egy csomó kiképző tábor van.

— Utazunk megint? Hát sohasem telepedünk le egyhelyen.

— Nem!

— Tehát elválhatnak útjaink?

— Esetleg... ugyanis nem egy, hanem több helyre visznek bennünket. De bízzunk a jószerencsében.

— Titeket sajnállak pajtás — mondta meghatódva Gazsó —, a körszakállast, meg az egész CP íjat, ott egye meg a fene!

Mindenesetre ma még egy jót mulathatunk búcsúzóul fiúk — rikkantott Vörös —, rendben van?

— Rendben.

Másnap négyszázan már a Nu- vion-i kiképzőtáborban voltak; ahol rájuk szakadt a pokol.

(Folytatjuk}