Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-12 / 292. szám

1961. december 12. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAO 3 Hírek a tamási Széchenyi Tsz-ből A fejlett állattenyésztés a gazdasági szilárdság alapja Nem kell sok Időnek eltelnie, és a két tamási termelőszövetke­zet, a Vörös Szikra, meg az Uj Élet országos hírét megérdemli Tamási harmadik legfiatalabb termelőszövetkezete is, a Széche­nyi Tsz. Pedig a Széchenyi Tsz- nek rövid idő alatt még sok-sok hátrányt kell pótolnia: akár a nagyüzemi gazdálkodáshoz szük­séges épületekre, a gépesítésre, a tapasztalatokra, vagy a másik két rég; termelőszövetkezet számos egyéb előnyére gondolunk. A Széchenyi Tsz vezetői és gazdái törekvő emberek. Hátrá­nyukat inkább több mint keve­sebb sikerrel igyekeznek pótolni, és azon az úton, amelyen járnak, előbb-utóbb utolérik a Vörös Szikrát és az Uj Életet. Alig két esztendő alatt a Szé­chenyi Tsz megteremtette a fej­lett nagyüzemi éllatenyésztés alapvető feltételeit. Ötletes, ol­csó és a célnak tökéletesen meg­felelő szerfás ólakat és istálló­kat épített, nagyrészt a tsz sa­ját erejéből, saját építőbrigádja olyan majort hozott létre, ame­lyet bárki megtekinthet A Szé­chenyi Tsz ugyanis főként állat­tenyésztő gazdaság akar lenni. Terveiről, eredményeiről, gond­jairól közre adunk néhány érde­kességet. Majdnem 119 kilő fiúst ad minden liold szántóföldje után az országnak Idén 773 hízottsertést, 87 szarvasmarhát és 572 juhot ér­tékesített, illetve értékesít még a Széchenyi Tsz. Súlyban kife­jezve ez megfelel: 85 030 kiló sertés-, 39 150 kilő marha-, és 25 730 kiló birkahúsnak. Tehát az 1369 holdnyi szántóterülettel rendelkező szövetkezet minden hold szántóföldje után majdnem 110 kiló húst, pontosan 109,5 ki­ló húst adott az országnak. A szövetkezet főként a ser­téstenyésztést fejleszti a jövőben. Az a távlati terve, hogy minden hold földje után elad egy hízott­sertést. Jövőre már 930 hízót tervez értékesíteni. Ezt meg is teheti. Egyrészt azért, mert nö­vénytermelési terveit az állatte­nyésztéshez igazította: így meg­teremtette a takarmánybázist. Másrészt pedig azért, mert 75 anyakocájának szaporulatából biztosítani tudja a hizlaláshoz az alapanyagot. Megoldotta az állatok átteíeStelését A nagy számú állatállomány átteleltetése nagy gondot okozott a szövetkezeti gazdáknak. Mint­egy 360 szarvasmarhát, 45 lovat, 1000 sertést és 350 birkát kell át- teleUetniök. Ugyanakkor a ku­koricájuk súlyos jégkárokat szen­vedett. Lényegesen kevesebb szé­nájuk termett az aszály miatt, mint amennyire számítottak. Si- lózási tervüket pedig még a fe­lére sem tudták teljesíteni. (Pél­dául 130 hold másodvetésük égett ki a nagy szárazságban, s ezál­tal 960 köbméter siló veszett el.) A kiesések nem keserítették el őket. Sokan javasolták nekik, hogy adják el állataik egy ré­szét, kevesebb állattal, könnyeb­ben tudják átvészelni a telet. A szövetkezeti gazdák hallani sem akartak a sok munkával és ál­dozattal megteremtett állatállo­mány csökkentéséről. így hát minden lehetőséget kihasználtak, hogy megteremtsék az áttelelte- téshez szükséges takarmányt. A jégkárt figyelembevéve az államtól 12 vagon sertéstápot kaptak kölcsönben, így sertéseik téli takarmányozása saját takar- mánykészletükkel együtt megol­dódott. Sokat segít a sertések ta­karmányozásában az is. hogy na­ponta több mint 2000 liter savót kapnak a tejüzemtől. A siló­hiányt úgy enyhítették, hogy a kukorica szárából készítettek 220 köbméter silót. A többi kukori­caszárat gondosan kazalba rak­ták és azt majd takarmányrépá­val szecskázva etetik. A lovaknak széna helyett a 70 holdon termett tavaszi árpa szalmáját adják. A juhokat kukoricaszárral, és az új vetésből nyert negyedik osztályú lucernaszénával teleltetik át. Már ősszel gondoltak a tavasz­ra is. Hogy korán legyen bősé­ges zöldtakarmány, a tervezett c,4 ho'd helyett 74 hold őszi ta­karmánykeveréket vetettek. Hí ál!?t»«wssztés ffijlcttsío? tesTj \?Mm a nanwfált psnzbeni munkadíjazást Merész terveket készít most a Széchenyi Tsz vezetősége. A jö­vő évben rá akarnak térni az előre garantált pénzbeni munka­díjazásra. Termelési és értékesí­tési terveiket már úgy készítet­ték el, hogy a bevételek lehetővé tegyék a rendszeres havi fize­tést. A jövő év első negyedé­ben 34 hízott marhát, a második negyedben 22 hízott marhát, és 150 hízott sertést, a harmadik ne­gyedben 13 hízott marhát és 350 hízott sertést, a negyedik negyed­ben 26 hízott marhát és 400 hí­zott sertést érékesítenek. Ezek a bevételek biztosítják a havi „bér­alapot”. A tamási Széchenyi Tsz állami gazdasági normák és állami gaz­dasági bértarifák szerint fizeti jövőre a munkadíjat. Minden hó­nap 10-én kifizeti az előző havi munkák teljes díjának 80 száza­lékát. Húsz százalékát vissza­tartja és azt a zárszámadáson fi­zeti ki egv összegben. Óvatosságból, hogy a munkadí­jat minden hónapban kifizethes­sék, az évet 150 Ó00 forint tarta­lék-alappal kezdik, hogy ezzel végszükség esetén pótolhassák az esetleges bevételi kieséseket. Most készül a munkadíjazás részletes terve. A munkadíjai megtervezik ágazatonként, ezen belül tovább részletezik. Például a növénytermelésben növényen ként tervezik meg a munka­díj összegét, sőt ennél is tovább mennek: munkaműveletenként munkadíj tervet készítenek. Sokan felvetik a Széchenyi Tsz gazdái közül: „Hogyan jutunk majd búzához, árpához, burgo­nyához, kukoricához?" Megnyug­tathatjuk őket: ugyanúgy, mint eddig. Azzal a különbséggel, hogy most nem munkaegységeik száma szerint, hanem munkadíjuk ará­nyában, vagy szükségleteik sze­rint vásárolhatnak állami áron bármilyen terményt a tsz-től. És a terven felül termelt termésből továbbra is természetben kapják a prémiumot. A jó hírekből, amit a tamási Széchenyi Tsz-től megtudtunk, vonjuk le a tanulságot: mégpedig azt, hogv jó gazdálkodással, jó vezetéssel és szorgalmas munká­val. kellő odaadással alig két év alatt is meg lehet szilárdítani egy termelőszövetkezetet. Érde­mes tanulmányozni és követni a tamási Széchenyi Tsz jó példája*. Megifjodik a kétszázéves szakma Évi 3 millió forint értékű termelés a bátaszéki Kádár Ktsz-ben Kétszáz évvel ezelőtt jelentek meg az első betelepülő németek Bátaszélcen, s velük együtt köl­töztek a faluba az első kádárok is. Kétszáz év nagy idő egy szak­ma életében, s a bátaszéki kádá­rok európai hírnevet' szereztek maguknak. Igaz ugyan, hogy a hírnévért meg kellett szolgálni, s a bátaszékiek nem a munkáju­kat küldték el a négy égtáj jelé, hanem maguk mentek munka után. A Horthy-korszak esztendei az erőt, nagy ügyességet igénylő kádárszakmában is alig biztosí­tottak megélhetést, így a kádárok ■útrakeltek, s alig van nyugati ország, ahol meg ne fordultak vol­na. Szániel Antal, az egyik legidő­sebb kádármesier így emlékezik vissza ezekre az évekre: — Abban az időben legfeljebb húsz kádár dolgozott a község­ben, a legtöbbjüknek azonban nem jutott munka. Itt vagyok c:i is, 1927-ben szabadultam fel, de négy esztendő múltán vándorútra keltem. Svájcban, Jugoszláviában dolgoztam, mint abban az időben annyian közülünk. Szövetkezeti elnökünk. Beck András Belgium­ban kapott munkát, s bizony so­kan közülünk vissza se jöttek. A bátaszéki kádárok maguk vitték el jóhírüket a világba, a megélhetés kényszere hajtotta őket a messze idegenbe. Azóta per­sze nagyot változott a világ, má­sok, sokkal jobbak leitek az élet- körülmények, de o,zt is hozzá kell tennünk, hogy a kádárszakma is nagy változáson ment át, A régi, híres szakma elvesztette jelentő­ségét, s ma már mindössze négy szövetkezet működik az ország­ban. Kevesebb kisipari kádár­munkára van szükség, s egyre kevesebben választják ezt a mes­terséget. Bátaszéken azonban ép­pen a fordítottja történik: meg­ifjodik a kétszázéves szakma, az egykori tipikus német mesterség­be mind többen kapcsolódnak be az Erdélyből, Felvidékről betele­pültek, s mind több fiatal tanulja ki a mesterséget. Nem maradnak el a külföldi megrendelések sem, de ma már nem kell távoli or­szágokba vándorolniok a bátaszé­ki mestereknek, mert a munká­jukat küldhetik el. — Jóval kevesebb kádár van az országban, mint azelőtt — mondja Talabér Vincéné, a szö­vetkezet főkönyvelője — keve­sebb lett az igazi kádármunka. Bátaszéken azonban jelenleg jó­val több a kádár, mint a felsza­badulás előtt volt, s amióta szö­vetkezetünk megalakult, 11 ipari tanuló szabadult fel nálunk. Négy felvidéki és két erdélyi betelepült tagunk is van. tehát elmondhat­juk, hogy felfrissül a hagyomá­nyos bátaszéki iparág. — De azt is hozzá kall tenni, — folytatja — hogy a kádár mun­ka is változott. Évenként átlag 3 millió forint értékű munkát vég­zünk, de egyre kevesebb a hagyo­mányos kádármunka, a hordó és a kád. Az idén már csak 1225 darab, összesen 5314 hektó űrtar­talmú hordót készítettünk, s most a télre 300 hús-sózó edényt. 350 nagyobb dézsát gyártunk. Munka ezért van bőven. Készítettünk 7500 gyermekzsámolyt, 900 szen­tesi talicskát, most pedig kül­földi rendelésre egy vagon par­kettát gyártunk, Átmenetileg kevesebb hordóra van szükség, s a mezőgazdaság átszervezése azt is eredményezte, hogy kisméretű hordókra alig van szükség. Ami készül, jobbára külföldi rendelés, hisz a bátaszé­ki kád ármunkának ma is épp olyan becsülete van mindenütt, mint azelőtt, — Azért nem kell aggódnunk, — mondja a legidősebb mester. Megveri József, az ipari tanulók tanítója — egy, két esztendő, s lesz itt hordórendelés, elég. A környéken nagy szőlőtelepítések vannak, s ha az új szőlők termő­re fordulnak, hordó is kell azok­hoz. Nyilván erre gondolnak fia­taljaink is, amikor ezt a szép. régi mesterséget választják. (cs) Énekkar és KlSZ-lánccsoporl alakul! Sióagórdon By. i. Sióagárdon énekkar alakítását határozták el. Az első összejöve­telen tizenhármán jelentek meg és elhatározták, hogy további ta­gokat szerveznek a leendő kó­az énekkar megkezdi a felkészü­lést. A KISZ-szervezet tánccsoportot alakít a fiatalokból. A tánccso­port célja egyrészt az utánpótlás biztosítása a máris működő tánc­rusba. Amennyiben harmincra jjar neszére, de önálló műsorszá- emelkedik a jelentkezők száma, i mok bemutatását is tervezik. 6. Gazsó hozzásietett. — Szervusz. Gazsó vagyok. Mi­kor jöttél ki? — A leventékkel hoztak ki, há­rom éve. Azóta hányódom ide- oda. Soha sem fogom az itteni életet megszokni. S majdnem elsírta magát. Ga­zsó részvéttel nézett ró. Hol van ebből a fiúból a könyörtelenség, amelyről annak idején Vörös be­szélt. Mi lesz ezzel a fiúval? Szőkehajú fiú furakodott mel­léjük. — Sprechen sie deutsch? — Egy nagyon keveset — vá­laszolta Gazsó magyarul. — Én ,.. jugo — mutatkozott be a zömök fekete is ... jugo ... érteni? — Értem, jugoszláv vagy. Szervusz. A hatodik társuk mozdulatla­nul ült ágya szélén. Fejét te­nyerébe hajtotta. Csendesen mormogott valamit. A többiek már valamennyien őt figyelték. De ő nem mozdult. S egyszerre fájdalmasan, hangosan ezt kiál­totta: — Légió! Légió! A többiekben meghűlt a vér,- BECZE KAROI.Y8BíBfflgg Légió! Úgy hatott rójuk ez a szó, mint a hideg zuhany, hi­szen valamennyien karrierről, fé­nyes jövőről álmodoztak. Légió! Elhessegették maguktól a gon­dolatot. Nem, ez nem lehet. De a reggeli valahogy mégsem ízlett. Egyszerre Vörös felordított: — Eh, marhaságot beszélsz !... De a másik tovább hajtogatta: — Légió! Vörös felugrott. — Elhallgass te, mert..: Gazsó és Lovász lefogták. A nagy darab legény izgatottan, nyugtalanul szürcsölte kávéját, szemmeltartva a még mindig ágya szélén ülő hatodik társu­kat. — Milyen nemzetiségű vagy, fattyú? — kérdezte. Az meg sem mozdult az ágy szélén. — Lengyel — felelte helyette Lovász. Ő ismerte. Az elmúlt napok­ban együtt bolyongtak. A katona lépett be. — Szedjék össze holmijaikat és jöjjenek velem. összekapkodták szegényes cók- mókjaikat. s perceken belül út- rakészen álltak. A katona a már ismert földszinti helyiség felé ve­zette őket. — Állj! Egyenként mennek majd be! Álljanak sorba! Az egykedvű, szótlan lengyelt tuszkolták a sor elejére, mögé­je a német állt, majd a jugoszláv. A három magyar a sor végére húzódott. Nyílt az ajtó, s a legyei belé­pett. Jó negyedóra múlva a né­metet hívták. A sor egyre fogyott, már csak Gazsó volt hátra. De érdekes, ki­felé senki sem jött. Mi ez a ti­tokzatosság már megint? Az ajtóban egyszerre a mo­solygós arcú francia jelent meg. Á, a tegnapi ismerős! Gazsó szin­te megörült neki. A szobában rajta kívül senki sem tartózko­dott. De hová lettek a többiek? A francia egy székre mutatott. — Kedves barátom — mon­dotta, miután Gazsó leült. — Önök két órán belül elhagyják Bécset. A nemzetközi gyorshoz egy külön kocsi lesz csatolva, a francia szabadságos katonák ré­szére. Abban utaznak önök is De az út veszélyes. Az a kérésem, feltétlenül tartsák be utasításain­kat, különben a rónahatárnál baj lehet. Azt hiszem, önnek sem kell bővebben magyaráznom, mi­lyen sors vár arra, akit az oro­szok elkapnak, ön a vasfüggönv mögül jött, bizorivára hallott már a szibériai ólombányákról. .. Nos azért mondom ... Tehát még ma Franciaországban lesznek, amely befogadja önöket, kenye­ret, otthont biztosít számukra. — Csak egy szót, Monsieur — vágott közbe Gazsó —, valaki reggel ezt mondta: légió. — Ugyan — nevetett amaz. — Önök Franciaországba mennek, ott pedig saját maguk döntik majd el, hogy dolgoznak-e vagy beállnak katonának. Gazsót nem annyira a szavak, hanem inkább a rokonszenves arc, a nyílt tekintet nyugtatta meg valamennyire. A francia folytatta: — Itt van a személyazonossági igazolványa. Mondanom sem kell, hamis, ön eszerint egy süketné­ma osztrák állampolgár. Érti? Egy süketnéma osztrák: Heinz Behman. A fénykép valamenv- nyire hasonlít önre, de azért jobb, ha nem kerül sor igazol­tatásra. Ért engem? Tessék, itt az igazolványa! Sok szerencsét az úthoz és az új hazához. Gazsó maga sem tudta, ho­gyan került ki a szobából. A szíve — maga sem tudta miért — hangosan kalimpált. Az a katona vezette tovább, amelyik lekísérte őket a háló­szobából. Fgy szűk folyosón men­tek keresztül, s benyitottak egy ajtón. A szűk, eléggé sötét he­lyiségben a többiek már ott vol­tak. Gazsó Vöröst kereste tekinte­tével, de az lesütötte szemét. Köz­ben nagy robajjal két légiós ka­tona lépett a szobába. — Indulás — szólt az egyik. — Én elől megyek, vezetem a sort, a barátom meg a végén. Szökni nem ajánlatos. Mindketten csőre töltötték pisz­tolyukat. VI. Gazsót újból megszállta a bi­zonytalanság. Mi ez? Miért lé­giósok kísérete mellett mennek a pályaudvarra? S egyáltalán: mi történik itt? Szeme előtt ott ka­vargóit a mosolygós arcú mon­sieur, a tömött pénztárcáid Bő­gős, a süketnéma Bohman, meg a légiós, amint csőre tölti fegy­verét ... Káosz ... A feje zúg. így berúgott volna tegnap este? Lopva Vörösre, majd Lovászra pillantott. A nagydarab legény egykedvűen ballagott előtte, a vézna fiú arca bizakodást árult el. Lovász boldogságra vágyik. Reméli, hogy annyi hánykódta- tás után végre talán eléri. Oh, te gyerek! A pályaudvaron a légiósok be­terelték őket az utolsó kocsiba. Elhelyezkedtek egy fülkében, kí­sérőik pedig közvetlenül az ajtó előtt foglaltak helyet. A Pulmann kocsi néhány percen belül meg­rándult, a vonat elindult. A fülkében a német a kapott csomagot bontogatta. Vörös ci­garettára gyújtott. Lovász ábrán­dosán nézett ki az ablakon. — Neked mit mondott a fran­cia? — Hogy Franciaországba me­gyünk, ahol saját magunk dön­tünk sorsunkról. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom