Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-12 / 267. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG ¥ RODALMI MELLÉKLETE c4 eiúkerniiakkendó Spanyol költők FRANCISCO ACUNA DE FIGUEROA (1790—18S2) Tanács egy kantár festőnek — A házat, melyet vettem, — a kontár testű így mesélte — kímeszeltettem szép fehérre s utána befestettem. — Fordítva kellene tenned — felelt a zord kritikus erre — úgy, hogy először te fessed be, s azután meszeiiessed. R ektorik Zoltán óvatos, kiszámított léptekkel kerülgette a budai Duna- korzó járdáiénak tócsáit. A vadgesztenyefák lombjairól lepergő vízcseppek jelezték, hogy a Kioszk tornya felett. néhány perccel ezelőtt száguldott el a nyári felhők vad csapatja. Zoltán tojástánc- szerű lépegetése nagyon is prózai okokból történt; kecsege- orrú félcipőjének talpán tenyérnyi folytonossági hiány volt. de öltönye is igényiette a jótékony félhomályt, amelyet az alkony szitált — először csak a várra, majd a fákra, s végül a fák alatt sétálgatókra is. A nyárvégi langyos szürkületben kezdett benépesedni a Kioszk-környék. Az érkező asszonyságok. uraságok, kis- asszonykák és úrfiak keménykalapos, illatszerfelhős, tüllös, zsakettos seregében Zoltán viseltes öltönyében úgy hatott volna, mint paradicsommadarak közt egy veréb. Zoltán valósággal megvidá- modott, hogy öltönyét a szürkület tompa fényei majdnem újnak és divatosnak mutatták. Hirtelen és indokolatlan jókedvében — persze csak pillanatokra — egészen megfeledkezett tepertő-ebédjéről, meg a konflis-standon csapról nyelt, déli vízitalról. Még mórikálta is magát, mint azt kedvenc írójának — Krúdy Gyulának — regényhősei cselekedték, amikor felgyűrt nadrágban, ünnepi duplasorosban, félrevágott panamakalapban. szemükön villogó monoklival, tabáni találkájukra vonultak. A „megértő” félhomály jóvoltából, Zoltán előnyösre vál- tozottan, gavallér-önérzettel vegyült el a zizegő-suhogó. finomruhás. halkbeszédű emberáradatban, és nem érzett mást. csak idegeiben valami könnyű elernyedést, orrában pedig drága illatszerek keveredtek, a Várkertből kiszökő kesernyés szagokkal. A lábai elé lassú ereszkedéssel sárga levelek libegtek le a fákról. Az egész olyan „színpadiasnak” tűnt. mintha csak a Nyári Színkörben az állóhelyről nézné a színpadi őszt. Még egy finommetszésű arcocska is felvillant előtte, mintha Kerényi Gabi művésznőt látta volna, és csak akkor „tért magához”, amikor pillantása végigsiklott a való- színűtlenül vékony termeten, és a felfogott szoknya alól kivillant egy csodálatos láb. és erre — még a primadonna híres bokájánál is karcsúbbra — szállt tekintete. Zoltán észrevétlenül bele is igazodott valami operet- tes hangulatba. A pesti oldalon, a bíborban úszó fellegek görögtüzes ragyogásba vonták a háztetőket, és a fütyörészett operettzene helyett akaratlanul a „Bohémélet” áriáit dúdolgat- ta. Csodálkozott, hogy nem Mimi, hanem egy Döbrentei utcai, mosodai kislány libegett el előtte az alsó rakpartra, ahol urak, úrfiak. dunai propellerkapitányok. munkanélküli tabáni kőfaragólegények, tilosban járó kisasszonykák, kalandra éhes asszonyságok, finomruhások és kopottak andalogtak a nyárvégi Duna-part rozsdavörös lombfüggönyeinek árnyékában. A katonabanda halkan, finoman, szinte valószínűtlenül szép zengéssel a „Herkulesfürdői emlék” lágy keringődallamát eregette széjjel ragyogó trombitáiból. Az egyre távolodó muzsika „eleresztette” Zoltánt, aki most már azon tűnődött, hogy pontosan hat esztendővel ezelőtt érettségizett, s azóta sokat, és mindig eredménytelenül próbálkozott elhelyezkedni. Mégis még hiszékeny volt. mint egv epekedő, önmagát álltató süldőlány. Finoman alázatos, elvisel- hetően fennsőbbséges és szívós hitű. Szerette a regényes ábrándozást. A gumikerekű kocsik ernyője alól járdára lépő. lefátyolozott hölgyek látványa valósággal bűvöletben tartotta. Zoltán a Gellérthegy tetejéről, egy házmesterlakásból, naponta járogatott át Pestre, a Friss Újság kiadóhivatali kirakata elé, böngészni az apróhirdetéseket. A Werbőczy ben kiérdemelt. színjeles érettségi bizonyítványa ellenére is. szívesen vállalkozott volna már finomabb drogériában, úridivat- üzletben kifutóságra is. Mindenünnen nagy sajnálkozások közt. mindig elküldték. Választékos modora árulkodott, hogy úrfiak közt botladozott előre kerek nyolc esztendőn át. s a mosónő-házmester mama szinte elfelejtődött. Anyja nem engedte arra gondolni, hogy fia sudár alakja esetleg az olvasztókemence vörös fényében hajladozzék, talán azért is, mert az apát elemésztette a mindig éhes kemence, vagy talán azért, mert hiszen a fiút „úrnak” nevelték. És Beniczkyné, született Bajza Lenke érzelmes regényei — legalábbis az anyával — elhitették. hogy egy kifutó — mert urak közt jár — ihkább csinálhat „karriert”. mint mondjuk egy vasmunkás. Zoltánnak az „úri sort” egyelőre csak a korzó jelentette, de mindig csak akkor, ha már leszállt az alkony és a pillelángú gázlámpák éppen csak pillogtak a fák alatt. A kellemesen enyhe és jótékonyan takaró estében hölgyek kacarásztak, urak játszották az olvadozót. s a faágak keringőtaktusra ringtak, és csodálatosan nyugodt hangulat ereszkedett a tájra, meg Zoltán szívére is. A hirtelen beállt finom csendben, ekkor valaki epedve, raccsolva recsegte: — Ó. drága kisméltóságos. csókdosom gyönyöhű kacsóit! A nyárvégi csend egyszerre hangokká változott, bomlott. A raccsoló. heherésző zsibongás- ból. mintha messzire harsant volna. Zoltán tortyogó cipőiből kibugyborékoló víznek a hangja. Ezt a hangot nem szerette. Egyszerre megrohanta szegénységének. elesettségének tudata, s valósággal leteperte a keserűség. Távolról. az Erzsébet-híd pesti hídfője felől, furcsa zsivajok szálltak, és a budai part felől is csónakosok igyekeztek a folyam közepére. Zoltán lement az alsó partra, ahonnan a csendben egy rekedtes hang közölte az összesereglőkkel: — Na. ezzel is kevesebben vagyunk!... Lassan a bámészok oszladozni kezdtek, s a csónakok visz- szatértek a partokhoz. Zoltánnak. mintha a földbegyökerezett volna a lába. Maga elé meredt, csak állt és nézte, nézte a vizet, amelybe az imént valakinek minden gondja belesimult. Az alsópart titoktartó meg- világítatlanságából cuppanás és halk kacarászás hallatszott, és ismét súgdosódott az iménti raccsoló hang: — Gvehe. dhágám. meht még kehesni fognak... — maid fenn a világosságban így folytatta: — Fáradjon vissza, kisméltóságo- som. túlsók ismerős van a kertben. Zoltán észrevette őket. és egyszerre visszazökkent a valóságba. Levette valaha fekete kalapját. tenyerével beletúrt nyí- ratlan hajába. A nyikorgó, raccsoló hang a sok év előtti. Kelenhegyi úti napokra emlékeztette, és egv kertre, ahol a sötét gesztenyék alatt különös madárszobrok gubbaszkodtak. s a hamis romok útvesztőiben fehérruhás alakok andalogtak. ő meg egv bokorba rejtőzve hanyatt feküdt és próbálta kiheverni tagjaiból az egésznapi szaladgálás szörnyű fáradalmát. Az andal- gók a romok körül is. meg a teniszpályán is gyakran cserélődtek. de a labdaszedő mindig ő volt; már hajnalban is. és estefelé is még ... Nem látta az alsópartról tova- suhanók arcát, de felrémlett előtte a raccsoló államtitkárfi gőgös, szenvtelen és ellenszenves képe, meg a baronessz ba- rackvirágszínű arca Ezek... A mindig jóllakottak. és drága ruhában járók . .. Aztán hirtelen anyjára gondolt, meg a málló vakolatra, az egér- szagú. félig pince szobára, amely egyúttal konyha is volt, és mindig illatozott a paprikáskrumplitól. És eszébe jutott a szobában terjengő, kiszellőzhe- tetlen doh. az éhség, az állásta- lanság és gondolt a kilátásta- lanságra, amelybe olyan nagyon belefáradt már. És bántotta, most is elkeserítette, az egykori sűrűn ismétlődött „gve- hünk. gyehünk!” emléke. Az is eszébe jutott, hogy mint ennek az idétlen úrifiúnak van. neki is lehetett volna sarkantyús, extra, cugos cipője, hogyha lett volna pénzük önkéntesi évének költségeire, s most már kadett volna, igazi tartalékos tisztjelölt. És nem kellett volna három esztendőt bakáskodni Bitekben. az istentelenül fárasztó bosnyák hegyek között. .. Amíg ezekre gondolt, letelepedett egy korzói padra és lassan elnyomta az álom: az ólmos fáradtság álomtalan álma. Borzongva ébredt. Hűvös, kékfényű hajnal virradt a várra. Kioszkra, a kertre, az asztalon felejtett ételmaradékokra. féligivott borokra. likőrökre a poharakban, és a gyémán- tosan csillogó Dunára. Gyomrát vad éhség markolászta. Nem ment haza. Itt virradt meg. és most innen indul maid. évek óta ismétlődő, mindennapos pesti útjára — a Friss Újság kirakata elé ... Mielőtt nekiindult volna, a kerítésen kívülről megbámulta a kerti ünnepélyről hazafelé igyekvőket. Jött vele szemben a tegnapesti úrilány testhez simuló. könnyű tüllben. selyem- cipőben. hattyúprémes belépőjében. Diadémmal összefogott haja aranyos fény léssel, szőkén ragyogott, de a szem. a szem hidegen, szinte rendreutasítóan. gőgösen világított ki a sápadt arcból. Zoltán egyetlen pillanatig tétovázott. hogy kezét kalapjához emelje-e. Ez a villanásnyi idő is elég volt, hogy a látomás egy hintón tovatűnjék. A Kioszk vendégserege egyre gyérült. A Szarvas tér felől csikorogva fordult be az Apród utcába az első villamos. A Dunán feltűnt a szentendrei kofa(Folytatás a 6. oldalon) MIGUEL DE UNAMUNO (1864—1936) Firkál a lányom . .. Firkál a lányom és az ákom-bakom az írást utánozza, elém teszi és így szól, míg arca roppant bölcs kifejezést ölt: »Mi ez? Papa, olvasd el«. Csak nézem, s mintha verssorok lennének. *Ez itt?« »Igen. Most írtam épp, de lásd csak olvasni nem tudok még...« »Ez semmi sem, mit mondjak?« — felelem rá sietve. »Semmi?« — kérdezi és töprengve néz rám és látom rajta, arra gondol, vajon ha másokról van szó, vagy akár rólunk miért adjuk a tehetségnek rangját? És mintha erre válaszolna, mondja: Ki érti és ki fedi fel e titkot? — nem róla van szó, ákom-bákoináról. arról, amit én írek. S ki tudja, milyen titokteljes múzsa vagy földalatti szellem, bolyongó lélek, amely azt remélte, hogy testet ölthet így, vajon nem ő mondta-e tollba néki rejtélyes költeményét? S ki tudja, hogy nem rejti-e írása egy eljövendő századnak a nyelvét? Ki tudja, ők mit szólnak? S ki tudja, talán cn is ebben éltem? Nem mondanak mást a fák és a felhők, folyók, csillagok és a madarak sem... Nem mondanak mást s mindent elbeszélnek! De titkukat ki érti? ANTONIO MACHADO (1875—1939) ŐSZI HAJNAL A sziirkéllő sziklák mellett széles út kanyarog messze, fekete bikák legelnek szikkadt réten, amelyet csak szederbokor tarkáz s cserje. Ez a föld, amely a harmat cseppjétől már szinte részeg, s hajlatán a folyópartnak a nyárfák aranyban égnek. És áttör a kékszín hegyek mögött a hajnalnak fénye, leng a hátán a fegyvere s megy a vadász a csaholó ebekkel a leshelyére. CSÁNYI LÁSZLÓ fordításaiJ FODOR ANDRÄS: Ha messziről... Ha messziről rágondolok, emléke mindig mosolyog. S bármerre járok elkísér. Aranyderűt varázsol télre, nyárra a szőke haj fonatba szőtt sugara. És néz felém két tiszta szem csorduló fénytől könnyesen. Cirógatása meg-megérint. A csiklandó kis rezdülést is érzem, a finom ajkak kettős tűhegyében. Miféle ösztön, mily tudás ez, melytől minden moccanás derűt szalaszt a kerek arcra? El nem fogyó hulláma honnan árad a gyermek-titkú létek mosolyának? Honnét a fénylő oltalom, mely átragyog a bánaton? Kérdezhetem, de meg nem értem. Csodálva nézem, mint a szép jutalmat szelíd erővel vértezett hatalmad. Ha ág a szélben integet, idézi könnyedségedé t. karod hajlékony mozdulását. Vacogtató fagyok, ha utolérnek, testemben hordom szép melengetésed. Köszönöm ezt. hogy általad a mindenség lett boldogabb, hogy bárhol járjak, látom, érzem, akár az éggel boltozott világot, szerelmesen mosolygó tisztaságod.
