Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-08 / 238. szám
í IRODALOM j MŰVÉSZET- L NÉPMŰVELÉS • • Ös s zees apás Az asszony harminc nercet ” aludt. Egyedül. Megfigyelte az órát. A férjének már napok óta nyoma sincs. Elrohant, miután rájuk törte az ajtót. Ripák — a főnöke, aki három hónapja tette neki a szépet — az ablakon keresztül menekült. És el is tűnt valahova. Mégcsak nem is beszélhetett vele. összedobja az ágyat, megy. Istentelenül gorombák az emberek a villamoson. Másodszor lépnek a lábára, egy kamasz majd fellöki. A tükre után kaparászik. Nincs rúzs a száján. Üsse kő! — és leül gyorsan, nem törődik vele. Korán ér a munkahelyére. Bemegy a bisztróba. Már nyitva. Éhgyomorra lehajt egy feketét. mert szétszakad a feje. Emma, a kolléganőié jön. Szemben, a bejáratnál. — Szervusz! — Szervusz, édes — fürkészi a lány. — Rosszul vagy? — és átöleli. — Dehogy. Ugyan! — Legyint. Gyorsan megy tovább. Ili ül az asztaluknál. A gépíró. Már vagy két órája gépel. Jelentést. Az osztályvezető szobája még nem volt kitakarítva. Emma fordul, igazít valamit. Milyen csinos. Ez a ruha határozottan jól áll neki. Ha nem tartaná nevetségesnek az ilyesmit. bizony isten... Mert a színe a férjének is..; S az ő alakján még jobban mutatna. Tükörhöz ül. kikészíti az arcát. amíg az asztalt rendbe teszik. Rúzst ken az ajkára, s kenőcsöt, vékonyan. Mert kifújta a szél. Vagy az éjjel — a nyugtalan hánykódásban — megfázhatott. — Mókuskám, egy kicsit szorítanunk kell — néz rá Emma nagyon komolyan. — A labor lemaradt. Karczagi szólt reggel. Tudod, ő most a főnök.. . helyettese. Autó áll meg az udvaron. A férje, az igazgatóval... A falon reszket az asszony árnyéka. Ahogy ül a széken, behúzott lábbal. De agyát vérhullám önti el, amikor azok ott lenn megindulnak. Két perc. három. Léptek közelednek, nagyon lassan, szinte nesztelenül. Csak az igazgató. Köszön. Átmegy a szobán. Az ajtóból visszaszól: — Defektünk volt. szépasz- szony. A bal hátsó! — nevet. Megy tovább. Az asszony is mosolyra erőlteti a száját. A férjét, Dénest ebéd után látta. A többi gépkocsivezető között üldögélt a garázsban. Sakkoztak. Szent ég. mennyire idegen az arca! Szóljak hozzá? — vívódik. Elakad a lélegzete is. — Este?... — Többet nem tud kérdezni. Ezt is súlyos aláz- kodásnak érzi. De ez a szó ... elég-e? A férfi nem felel, lassan lén egy figurával. Az asszony a küszöbön. Bemenne, de mégse. Csak: " — Jössz? .;; — folytatja az előbbinél is halkabban. S mintha minden vér lefutna a fejéből. A férfi a szemöldökét ráncolja. A figura még az ujjai között. Úgy veti oda, félhangon, tartózkodással: — Nyolckor. Nyolc körül — s koppanva teszi le a kezéből az izzadt bástyát. Az asszony vár, nem mozdul. Szempillája, szája széle görcsösen megremeg. Mert... mi lesz nyolckor? — szorul el a szíve. A küszöb előtt éles szél jár — ő alig jut levegőhöz. Néhány pillanatig hallgat még. aztán minden erejét összeszedve megfordul és végigfut az udvaron. 7súfolt a villamos. Nem nézik, de látják egymást. Érdekes, felszállásnál még ... Vagy már a vállalattól együtt jöhettek? Az asszony sokáig dolgozott. Emmával és Karczagival. Ili ott lábatlankodott körülöttük. Kálilúg dőlt a blúzára. Éva — a víz elektrokémiai bontásakor — a vízbe dugott platinadrótok végén is Dénest látta. A garázsban. Figurával a kezében. Ha akarna, most idejöhetne — üt bele a gondolat, A férfi nem megy. A kapaszkodó rudat markolja. Kivizese- dik a tenyerétől. Mint délután a bástya ... Zsebéhez kap. Egy noteszt őriz második napja. Bent. a tárcája mélyén. És az agyában. Éva, a felesége, ott. elöl. Félig nyílt ajkai között mintha búj- kálna valami. Mi nekem .,: ez az asszony. . . ? Tíz esztendő? Ostobaság! Vagy csupán ... ami a többi? ... De hogy volt képes olyan..t aljasságra?! Tíz év után . .. Lábához simul egy női comb. Vér csap az agyába. Rugalmas mellek feszülnek a testhez álló szvetter alatt. A nő ... ennyi volna csak ... ? Kezét cseréli. A válla eler- nyedt. Helyet ad egy mosolygó, fiatal lánynak. Hosszan, merően nézi. Tömött, sima. sötétszőke haj, egyszerű, ízléses, világoskék ruha. Mint Éváé ... Egyszerre szállnak le. S indulnak, szótlanul. Az, asszony arcának minden izma reszket. A férfi maga elé engedi a bejáratnál. Talpaik susogó hangon számlálgatiák a lépcsőket. Éva nyúl a kapcsolóhoz. Erősen lélegzik. Pupillája ijesztően tágul. Halvány, sárga fény. Megcsillan a férfi nyakkendőtűje. Az asszonyt lesi, kíméletlen szemmel. Keze — valahol az ajtókilincs táján. Már majdnem ... minden világos. Éva... És én ... én hol vétettem el... ? Hogy kell... hogyan kellett volna? ... Elsápad, majd az arcába szökik a vér. Mik a jogaim, a kötelességem... a történtek után? — simít végig a keze az irattárcájában domborodó noteszen. rjlnek a kis szobában. A ^ férfi a rekamién, hátra dőlve. Sápadt arcát fintor torzítja. Nyakkendőtűje elcsúszott az ingén. Éva — a fotel fenekén. Nem beszél, de mozog a szája. Szétnyílik. összehúzódik. A két ajak mintha egymást marcangolná. Odakünn szitálni kezd az eső... — Mi lesz. ha megköszöni eddigi szolgálataid? — hangzik a férfi szava. — Mert hogy csak e«vik voltál az életében, azt te is tudod! Kalapál az asszony szíve. Uj- jai szétnyílnak, majd görcsösen összeszorulnak. Valahol. a mennyezeten légy dönög. Pók ejtette foglyul. Panaszos sírásától visszhangzik a sarok. A férfi folytatja. Ideges, szapora szóval:-* A legmegalázóbb, hogy neki is meglepetést okoztál. Mert nem remélte . .. Nem remélhette! Hogy... sikerül... — nyögi nehezen, és néz tompán maga elé. A légy tovább döngicsél. Elnyújtva. bánatosan. A pók lás- san kerülgeti. Éva odapillant, összehúzódva, behorpadt vállal. Erős. finom keze észrevétlenül reszket a fotel karfáján. A férfi pörget valamit a kezében. Szavakat keres. S halkan, maga elé mondja: — Mi lettél ezzel... önmagad előtt is!... Életem végéig se fogom megérteni... — merevedik a szája sarka, és földre szegezi a tekintetét. — Nagynét farsangkor megszóltad — ütnek tovább a szavai. Kicsit hallgat. Ujjai körül csavargatja a nyakkendője végét. — Arról tudsz — veti közbe kegyetlenül —. hogy elment Ripák után?! Üdülni. mint mondják... Ijesztő a csend. A villany sárgás fénye hunyorog a vizes ablaküvegen. A légy is hallgat a pók lábai között, mire az asz- szonyból felszakad: — Minek gyötörsz? ... Más sohasem... szédült meg? Vagy te már... olyan nagyon utálsz? — Csodálkoznál? — vágja oda a férfi felajzott idegekkel. — De te ... kíváncsi volnék, hasonló helyzetben mit csinálnál! Én meg... el se merném mondani. Hogy egy ilyen.. patkány!... Engem röhögnének ki. És igazuk lenne. Mert ha én ... őt gyűlölöm is jobban, a főkolompos te vagy! Von a vállán, tűnődve folytatja: — Elfelejteni meg ... soha! Legfeljebb ... talán, ha . . . De azt minden esetre köszönöm — tépi fel a zsebét gorombán —. hogy mindent leírtál! Bár nem az én kérésemre... Odadobja a kis noteszt az asztalra. Dátumok, feljegyzések. Szerteszét, a parkettre fényképek hullanak. Az asszony a szájához kapja a kezét, mintha villám csapott volna le előtte. És nehéz mozdulattal fölkel, hogv valamennyit összeszedje. Aztán megy a küszöb felé. szeme végigszalad a bútorokon. Az eső most megered, sűrűn, nekikeseredve. — El tudnál... így menni? — A férfi egyetlen, merev kérdőjel. Csak a foga mélyed az ajkába. Kulcs zörög a zárban, kívülről kattan a kilincs. A férfi vad ösztönnel odalép, rálöki a reteszt. A szíve úgy ver. majd szétveti a mellét. Mert... mit csinálhat ez oda- kinn ...? Emelet, keskeny ablak a folyosó végén. Akár fel is tépheti — vág bele a gondolat. Az ajtónak ugrik, széles rántással kitárja. Az asszony ott áll. szűk. befelé néző szemmel. Fogja a falat, lép kettőt-hár- mat. inkább csak érzi. hogy a férje ott van előtte, nyakkendője ronggyá gyűrt végével a markában. — Csak azt hidd el — pihegi az asszony elfúlva —. sokkal inkább voltam.. s ostoba ... mint becstelen! Szakad az eső, villámlik. A felvillanó fények nagyokat lobbannak az egymásra meredő szemekben. Aztán elsötétül a ház, az utca. az egész világ... De azok ott ketten mintha megmozdultak volna, hogy belül lépjenek a küszöbön ... Pesti János Ä Vá 1 á Skérguláné várja az anyósát. Három nap óta azt se tudja, hol áll a feje; mos, vasal, takarít, mert azt akarja, hogy az anyósa egy rossz szót se mondhasson rá. Skérguláné tudja, hogy az anyósa nem szereti. Pedig nem rossz asszony, szereti a férjét, rendben tartja a lakást, okosan neveli a gyereket. Egyszerűen az a baj. hogy őt vette el a fia. és nem mást. Persze, ha mást vett volna el. azt se szeretné, mert „nem ilyen asszonyt álmodott a fia mellé”. ha ugyan az anyósok egyáltalán szoktak álmodozni. Skérguláné azonban szereti a férjét, kitartóan és szívósan, ahogy csak a nők tudnak szeretni. S most az anyósának be akarja bizonyítani, hogv méltó a férjéhez. Talán többet is akar, mert olyan hévvel mos és ta-. karit, mintha azt kellene igazolnia. hogv egy kicsit különb is a férjénél, épp ez a konok ragaszkodás teszi különbbé. De erről nem beszél, valószínűleg nem is tartja fontosnak. * Az anyós szikár, szigorú asz- szony. Skérguláné néha arra gondol, hogy mennyire más lenne minden, ha kedélyes, kövér öregasszonnyá változnék az anyósa. A kövér asszonyok mindig vidámak, arcuk pirospozsgás. a szemük eleven. De Skérguláné anyósa szikár és szigorú, a tekintete éles. mint a penge, s a kezét úgy tartja maga elé. mintha örökké el akarna hárítani valamit. Még a szeretetet is — gondolja néha Skérguláné riadtan. * Erre az utazásra már egy hónapja készült. Az ország másik végében lakott, s nehezen szánta rá magát a hosszú útra. Kis, kertes házban élt. özvegyen. szigorú időbeosztással. Téli délutánokon az ablaknál szokott üldögélni és horgolt, nyáron a diófa alá telepedett a kézimunkájával. De néha ölébe ejtette a horgolást, s mereven nézett maga elé. Ilyenkor a fiára gondolt, meg az unokájára. De erről sem beszélt, soha senkinek. ♦ December elején érkezett meg, egy ködös délutánon. Skérguláné fáradtan állt az állomás peronján, s illedelmesen kezetcsókolt az anyósának. Zavartan, szótlanul mentek házáig. Az utcai lámpák fény- udvarában látszott a lassan szitáló hó. ■— Szép itt nálatok — mondta megállva az ajtóban, s vizsla szemmel nézett körül. Arcizma sem rándult, csak a kezét emelte maga elé. s ez a beidegzett mozdulat szinte szoborszerűvé tette. Bement az éléskamrába is. és szemügyre vette a befőtteket. — Miért tettél el ennyi eperlekvárt? — kérdezte. — Tetszik tudni, a Józsika nagyon szereti... — Nem baj — mondta hűvösen. — A szilva sokkal olcsóbb. * Egy hétig maradt, s csak az utolsó napokban kezdett engedni a merevsége. — Örülök, hogy ilyen szépen éltek — mondta a menyének, s halványan mosolygott is. Skérguláné hálás volt, s azt akarta, hogy valami emléket vigyen magával az anyósa, ami felidézi maid ezt a néhány napot, ami eszébe juttatja őket szigorú és szertartásos magányában. Hosszú keresgélés után egv vázát vett. csillogót és tarkát, olyant, amire az eladó azt mondta, „most ez a divatos”. A váza nagy volt. majdnem egy méter s mázas oldalán egy gólya állt, bizonytalan, kékítősze- rű vízben, s körülötte békák, egymás hegyén-hátán. A vázát ünnepélyesen adták át. i— Azért vettük — mondta Skérguláné rekedten —. hogv amikor ránéz a mama. jussunk eszébe. Az öregasszonv hosszasan vizsgálta a'vázát. Kezébe vette, aprólékos, gonddal megnézte a gólyát és a békákat is. külön- külön mindegyiket. De végül így szólt; — Köszönöm. Nagyon figyelmesek vagytok. — A hangja szárazon csengett. — De nekem már nincs szükségem ilyesmire. Ti fiatalok vagytok, szép a lakásotok. Nálatok jobban kell. Maradjon csak itt. Kezét egy pillanatra maga elé tartotta, aztán letette a vázát, az asztal közepére. Amikor kilépett a szobából, vissza se nézett; még csak nem is volt kíváncsi a vázára. * — Milyen kedves a mama — mondta Skérguláné. és nyelt egyet. — Igaza van. nekünk inkább kell az ilyen váza. — Szép váza — mondta a férfi és hozzátette: — így azért ajándékot is vettünk neki. A váza egy ideig még az asztalon maradt, de útban volt. hát a virágállvány szélére tették. Néha odasandítottak, de egyikük sem szólt. Az igazság az volt. hogv a váza egyre ellenszenvesebbnek tűnt. Most már nem dicsérték formáját, díszítésének báját, ha odanéztek, szomorúak lettek, főleg hónap vége felé. mert ilyenkor az ára is eszükbe jutott. A gólya egyenesen ronda volt. a kékítő. amelyben állt. visszataszító és valószínűtlen. Józsika egyenesen undorodott a békáktól. Skérguláné. amikor egyedül volt. megpróbálta másként fordítani. Úgy, hogy a gólyának csak a csőre lássák, de ekkor meg a békák egészen ellepték a tarka vázát: rá sem lehetett nézni. Az asszony egyre komorabb lett. Néha úgy érezte, szomorú élednek jelképe ez az undorító váza: íme. legjobb szándéka is fertelmes békákká változik, s az emléküktől még álmában sem tud szabadulni. „Pedig igazán jót akartam” — védekezett önmaga előtt, de tudta hogy számára nincs mentség, sem földön, sem égben nem kaphat feloldozást. Most már az anyósát is csak gyűlölni tudta: lám. még ezt a vázát sem vitte el. nem kellett neki. emlékezni se akar rájuk. „Nektek jobban kell” — hallotta a hangját, amelyben most csúfolódás és káröröm csengett. „Persze, nekünk jobban kell — gondolta keserűen —. hogy elrútítsa a lakásunkat. Soha nem szeretett és most is csak rosszat akar.” Az öregasszony úgy támadt fel emlékezetében, mint egy rém; legszívesebben seprűnyélen képzelte volna el. „Pedig milyen jó lenne, ha szeretne!” — gondolta elkeseredve, s megállt a szoba közepén. Ha az öregasszony most belép a szobába. odamegy hozzá és kezet csókol neki. Talán azt is megmondta volna, hogy soha nem akart rosszat, jó és hűséges asszony. Tulajdonképpen mindennek a váza az oka. azzal a fertelmes képpel, mely körbefut mázas oldalán. Ha elvitte volna magával, most nem lenne semmi baj. de ez az udvarias visszautasítás fájóbb, mintha a szemébe mondja, hogy ilyen hitvány kacatot nem fogad el. Pedig a szeretetét akarta csak kimutatni, a ragaszkodását és hűségét; higgye el a mama. Lassan odament a virágállványhoz és kezébe fogta a vázát. Iszonyodva nézte a gólyát és a békahadat, a kékítőszínű vizet és felette a seszínű eget. Becsukta a szemét, magában mindent megbocsátott az öregasszonynak, s óvatosan és vigyázva leejtette a vázát, amely csörömpölve hullott darabjaira. Sokáig nézte a cserepeket, s úgy érezte, végre megkönnyebbült. Csányi László
