Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-01 / 232. szám
IRODALOM MŰVÉSZET ,lc NÉPMŰVELÉS S0V3íiy meg a többiek _ © B ecsukta az ablakot..: Nem mozdult mellőle. Hagyta, hogy a függöny a nyakára hulljon, ráterüljön a vállára, lejére. — Átkozott kölykök! — sziszegte a becsukott ablaknak. — Mária! Téged nem idegesít ez az átkozott zsivaj? — Gyerekek ... Az asszony horgolt. Mindig horgolt. Tizenöt éve horgolt már. szinte megállás nélkül. Akkor kezdett el horgolni, amikor a fiúkat behívták katonának. És azóta állandóan... A horgolás miatt annak idején elmaradtak a korábban megszokott jó ebédek. Áthorgolta a bombázásokat, az ostromot, soha nem volt számára fontosabb semmi, mint az az átkozott horgolótű, meg a végtelen fonal. — Gyerekek!... Én is voltam gyerek. Nekünk is volt gyerekünk. De ez mégis csak sok ... Az asszony ölébe ejtette a félkész térítőt, úgy zuhant le kezei közül, mintha élettelen ujjak közül hullana ki. Bánta, hogy a gyereküket említette. De hát már mindegy. !. Az asszony most sírni fog. bezárkózik majd a másik .szobába és holnap reggelig a hangját sem lehet hallani. .. Mindegy... Minden ezek miatt az átkozott kolykek miatt van... Ha el lehetne őket hallgattatni ... — Ülj le, Sándor — hallotta mögötte az asszony erőtlen hangját. — Kimegyek egy kicsit. Megnézem közelebbről ezeket a csibészeket — mondta, amikor lefejtette magáról a függöny ölelését, és kopasz fejetetején elsimította pár szál haját. — Kimegyek, szívem — ismételte, amikor hiába várta felesége tiltakozását, vagy beleegyezését. — De nem bántod őket, ígérd meg nekem, hogy nem bántod őket. — Természetes — válaszolt zavartan, és átvillant az agyán, hogy milyen furcsa ez a mai nap. Nem kell hallgatni a sírást, az undorítóan unalmas szipogást, most meg se tiltakozás, se beleegyezés, hanem helyette egy természetesnek látszó kérés. Az volt a terve, hogy fülön- fogja azt a borzashajú bandavezért és csavar egyet a fülén, hogy elvegye a kedvét a környék összes neveletlen kölyké- nek idecsődítésétől, és most mégis kicsúszott a száján az ígéret: — Dehogy bántom. Miért bántanám ... Csak megnézem őket. © Elegáns szürkefelöltős öregúr ült le a pavilon közelében lévő padra. ahol valamikor a katonazenekar szolgáltatta a térzenét vasárnap délelőttönként. Itt volt most a főhadiszállás. A pavilon igen megfelelt erre a célra. Kiemelkedett a park síkjából, s a parancsnok, tenyeréből látcsövet formálva, kényelmesen végigtekinthette az egész harcteret. Itt állt most a borzashajú szétvetett lábakkal, kifeszített mellel, és ordított, ahogy a száján kifért. — A kettes magaslatot kerítse be a jobbszárny!.,. Géppuskafészek. A szürkefelöltős öregúr döbbenten vette észre, hogy a kettes számú magaslat az a pad, amelyen ő helyet foglalt, s ahonnét most keresztbetett lábakkal figyelte a hadmozdulatokat. Néhány vásott kölyök hasoncsúszva közeledett feléje, zöld, fonnyadtlevelű gallyat tolva maga előtt, hogy álcázza magát ... Az volt az érzése, hogy amelyik először a közelébe ér. belerúg, de most önkénytelenül beljebb húzta a lábát, és fényesre vikszolt cipőjét elrejtette a pad alá. A támadók pedig egyre közeledtek. — Roham! — hangzott a borzashajú kiáltása, aki egy személyben volt a vezérkar és annak főnöke is, mert a többi, valamennyi a csatatéren mozgott, s most felugrálva rontottak a pad felé. s mire felocsúdott volna, már valamennyi ott lihegett körülötte. Foltos ruhájukról veregették a port és győ- zelemittasan mosolyogtak, hisz sikerült a támadás, észrevétlenül. vérontás nélkül foglalták el a nagyfontosságú magaslatot. Az öregúr zavartan fészkaló- dott a helyén, szemben a kölykök alkotta félkörrel. Akarata ellenére megborzongott, s még mielőtt alaposan meggondolhatta volna, hogy mit mond. kicsúszott a száján a kérdés: — Mit akartok? — Semmit. Ne féljen a bácsi. Nem bántjuk. — Még szép .. . — Be tetszett ülni a géppuskafészekbe — mondta egy tíz éves forma kölyök. A térdén rongyos volt a nadrág és az inge végig ki volt gombolva, hogy kilátszott a légzés ütemére emelkedő, visszahúzódó csokoládészínűre barnult hasa. Közeledett a vezér, a győztes támadási terv kiagyalója, az undok bandavezér, aki miatt hallgatni kell félnaphosszat ezt az őrült ricsajt. Katonái utat engedtek neki a félkör közepére. ahol háttal az öregúrnak megállt, tekintetét végighordozta hadseregén és rögtönzött beszédet tartott. — Katonák! Tiszthelyettesek! Tisztek! Támadásunk megtörte az ellenség makacs ellenállását — megvető pillantással végigmérte a padot, rajta az öregúrral, és visszafordult katonái felé. — A győzelem alkalmából a hadi kincstárból valamennyi harcos részére jutalmat utalok ki. Mindenki kap egy ötven- filléres fagylaltot. Szavait fülettépő hurrázás követte, csak a mezítelenhasú hallgatott egy ideig, azután szót kért. — Sovány! — így szólította a parancsnokot. — Ez nem igazság. Egy forintot adtunk valamennyien. Miért nem forintos fagyit eszünk? — Tartalékolni kell. Biztosítani az utánpótlást. Holnap is nap lesz ... — Én inkább holnap nem kérek. De most úgy megennék egy forintosat ^Inkább holnap is hozok egy forintot. Jó? — Neked van, de a többinek nincs. — Ugyanmár ... Egy forint senkit nem vág a földhöz — ellenkezett a kicsi, rózsaszín nyelvét végigjártatva szomjúságtól száraz, cserepes szája- szélén. — Neked van apukád és anyukád is dolgozik. Pénzed is több lehet, mint nekünk. Egyél magad forintosat, ha akarsz, de nem ott, ahol mi. Végeztem... — Odafordult az egyik hirtelenszőke, sunyi tekintetű fiúhoz. — Zsivány utánpótlási parancsnok! Add neki vissza a forintját és egye meg egyedül, ahol akarja ... — Ne izélj... hát nem azért mondtam, csak olyan jólesett ’ olna ... — szeppent meg a kiközösített. Az öregúr egy idő óta már huncutul mosolygott, szürke nyúlszőr-kalapját szórakozottan forgatva jobb kezének mutatóujján. de most mintha mellbeütötték volna, hogy szinte megszédült. Leejtette a kalapját, s az odagurult a borzashajú lába elé. Utána akart nyúlni, de az már nyújtotta is feléje udvariasan meghajolva. Ebben a meghajlásban is volt valami méltóság, ahogy csak egy parancsnok hajolhat meg. Az öreg megköszönni is elfelejtette, egyre csak a borzashajú előbbi szavai csengtek a fülében, ahogy a másikat, azt a meztelenhasút rendreutasította. Nem értette egészen, hegy mit jelentenek a szavai, de a hangban volt valami nagyon keserű íz, ami mégis természetesen hatott. — Indulás! — adta ki a parancsot a távozásra a borzashajú. s már mozdultak is valamennyien. hogy a legközelebbi cukrászdában megvegyék ötven- filléres fagylaltjukat, de az öregúr szava visszatartotta őket. — Várjatok csak... © Hm .,. Csak nem vagyok ideges? ... He-he ... ni. hogy reszket a kezem. Ha elejteném, összetörnének a tányérok ... Reszket a kezem... Ezek miatt a ... zavarban lenne a srácok előtt? ... Srácok? ... Ezt. én soha nem mondtam még... — magában morfondírozott az öregúr egyhelyben topogva, mintha nem akaródzna belépnie a társalgóba, ahonnét kihallatszott a gyereksereg hangoskodása. Észre sem vette, hogy a felesége ott topog mellette. — Sándor! Mozogj már ... — Megyek, megyek ... Persze. hogy megyek — dadogta zavartan, és mintha erre a biztatásra várt volna, belépett a társalgóba, ahol a nagy asztal körül foglalt helyet a gyereksereg. A lakás több éves rendje immár egy órája fejtetőn állt. Itt, ahol a pontosságai precizitás kínosan merevvé formálta a két öreg életét, ahol a dohányosszelencének fél centiméterrel sem volt szabad távolabb lennie a virágvázától a megszokottnál. ahol a térítők pontos elrendezése is a megszokott, a megváltoztathatatlant jelentette — az egyik kölyök a hatalmas bőrfotel ölében helyezkedett el. poros lábait is maga alá húzva, s a tejfölöshniú pedig kilöttyintette a márvány virágvázából a vizet a zöld b ir- sonyterítőre... A legcsodálatosabb az volt. hogy amikor a te.i- fölöshajú ingével akarta fölitatni a vizet, a házigazda csintalanul rákacsintott, és már hozta a szivacsot. És még c vigasztalta a megszeppentél: — Hagyd (Folytatás a S. oldafon.) Kétszáz éve halott MIKES 170?-ben került a fejedelem szolgálatába. mint apród, s 1711- ben már meg is kezdődött az a szomorú vándorlás, amelyből soha nem volt visszatérés a sóvárogva áhított hazába. Csak az ő hűsége nem tört meg, mindvégig kitartott a fejedelem mellett. A szabadságharc bukása után előbb Lengyelországban telepedtek le, de innen mar 1712- ben tovább kellett menni- ök Angliába, ahol nem szívesen fogadták a bujdosókat. Nem sokkal később már Franciaországban vannak a magyarok, ahol négy évet töltenek, s bár XVI. Lajos rokonságban !s van Rákóczival a felesége révén, menekülniük kell, mert a császári rendőrség — ha már elfogni nem tudta Rákóczit — orgyilkosságtól sem riadna visz- sza 1716-ban, háború tör ki Törökország és Ausztria között, s a szultán, III. Ahmed, meghívja a fejedelmet, aki néhány hűséges emberével 1717 szeptemberében, négy heti vitorlázás után érkezik a török partokra. Most már csak egyetlen esemény van a bujdosók életében: 1720-ban Rodostóba érkeznek, s ez a bujdosás utolsó állomása. A portára nem lehetett panaszuk, gondtalanul élhettek, csak az örök honvágy és az egyre fogyó reménység keserítette meg életüket. Ebben a szomorú reménytelenségben születtek a Törökországi levelek, s a képzelt nagynéni, képzeletbeli válaszaival szinte megédesítette Mikes egyhangú napjait. Már korábban is fűtötte irodalmi becsvágy, de tehetségéből csak kisebb-na- gyobb fordításokra futotta. A Levelekben nemcsak a magával való társalkodás kielégülését találta meg, hanem azt az irodalmi formát is, amelyben tehetsége kibontakozhatott. S ez a 207 levél nemcsak a bujdosó magyarok hűséges krónikája, az egyhangú élet plasztikus rajza, nemcsak maradandó dokumentum, hanem ennél iával több, irodalmi remek, egy hosszú élet tiszta, egyenlet:? mesterműve, melyben tökéletes egységet alkot az élmény és a megfogalmazás, a valóság és a költészet. Nem volt filozofikus szellem, elmélyülésre hajlamos lélek; maga írja egyik levelében: »Az én eszem nem hasogatja az áért, hanem csaB a földön jár.« De ez a valóság* hoz kötöttség adja meg levelei* nek hasonlíthatatlan varázsát, sőt költészetét is. Még érzelmi életét is ez a józanság hatja át. Egyik helyen így ír: »Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek, Lengyelország felé készül Ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el.« S milyen őszintén tör ki belőle a keserűség, amikor a fejedelem haláláról számol bej "A mitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüliünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. , . Hullassuk bőv- séggel könnyeinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan reánk szállott.« , A kis rodostói magyar kol'5- nía egyre árvul. Mikes első levele 1717 októberében kelt, az utolsó 1758 december végén, de ekkor már egyedül maradt a bujdosók közül »Az első levelemet a midőn nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bujdosásban töltöttem* Több levelet nem írt a képzeletbeli nagynénihez, három évvel később, 1761-ben, mint az utolsó bujdosó halt meg Rodostóban. Rokonszenves emberi alakjánál csak könyve tiszteletreméltóbb, a régi magyar prózának ez a remeke, melyben csodálatosan egyesül akkori irodalmunk minden erénye s a mértékkel használt francia hatásj Mindaz, amit ezen kívül csinált, csak a Levelek árnyékában bír jelentőséggel. A fordítások, átdolgozások úgy tűnnek, mint előkészületei, stílus- gyakorlatai a Leveleknek^ amelybe minden irodalmi becsvágyát beleöntötte. S így áll ma előttünk, halála után kétszáz esztendővel, mint a fejedelem íródeákja, az utolsó bujdosó és a régi magyar próza egyik legnagyobb' mestere. A könyveknek is van sorsukj s a remekműveket idő és távolság sem tudja megsemmisíteni. A Törökországi levelek egyetlen kézirata kalandos utakon került haza, s több mint három évtizeddel Mikes halála után Kulcsár István adta ki először 1794-ben. Cs. L. KÓPIÁS SÁNDOR HIROSIMA Százezer szívbe döngölte bele szigorú törvényét a halál. Egyetlen villanás, mint millió nyár sűrített fénye, pusztulássá érlelte azt a pillanatot. Feloldódott az értelem, s a téboly tócsáivá vált . a rádióaktív utcákon, tereken. Szétbutlt a Rend, s a felbuggyant pokol betöltötte a rémület medreit. A holtak ajkán sziksószerűen kivirágzott a végső lehelet. (Kicsíráztak a lehangolt, piros atomok.) Burjánzó, rákos daganattá váltak, s ön-húsukat tépték, marcangoltak a fellegek. Uj sivatagok ígérete volt az a világ-rendítő robbanás, melynek hamuja elszürkíti a mj szemünket is. Az a nap lerakodott csontunkba, lelkűnkbe, s kétkedéssel fertőzi jövőnket ma is. Hirosima árnya hnssiúra nyúlt, beárnyékolja minden mosolyunkat. (Do sziklakemény öklünkben szorongatjuk a holnapot.) V ___________________________________________________________________/ t
