Tolna Megyei Népújság, 1961. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-13 / 190. szám
Tolna megye művészeti emlékei A Sstanhovánszky-sírkápoIna Aki ölt, nem menekül A kajdacsi Sztankovánszky János 1876-ban a legkiválóbb akkori nagy magyar építészt, Ybl Miklóst kérte fel családi sírkápolnájának építésére. A kápolna eklektikus stílusban épült, négyszögletes, három oldalkarélyos, kupolás épület, körülötte kilenc koporsófülke. A bejárat oszlopos. Három üvegablaka Kratzmann Ede müncheni műtermében készült. Portikusz-domborművét Sommer Ágost alkotta. 1961. július 24... Már öt perce, hogy leírtam ezt a dátumot, és nézem, csak nézem egyre, úgy bámulom, mintha csodálkoznék azon, hogy ezt a napot is megértem. Ha tudnák, mit éltem át!... Alig vagyok huszonöt éves, de az utolsó öt évemet azt senkinek nem kívánom, még a halálos ellenségemnek sem. ... öt éve úsztam át Sopron határában a Fertőt, meggém- beredve húztak ki a másik parton, és azt mondták: „Also kamerád, alles gut! Szabad földön vagy, élj. ahogy akarsz!” Igazuk volt. Úgy éltem, ahogy csak akartam. A kutya se törődött velem. Egyik lágerből ki, a másikba be. Aztán ..kitoboroztak” Franciaországba, egy évig ládákat cipeltem egy cipőpaszta-gyárban. Ettem is, meg nem is. Úgy néztem ki, hogy anyám se ismert volna rám, szegény. Később, három éve, akkor is nyár volt, Mar- seillesbe vetődtem ... De minek is sorolom az életem, kit izgat egy szerencsétlen ördög sorsa? Megcsináltam, magamnak, és ez lett a vége. Talán a holnapot megérem még, úgyis kinyírnak, érzem. Ezek az arabok nem teketóriáznak sokat. (Én talán különb voltam? ...) Marseillesben csaptam fel légiósnak. Három nap múlva már a Földközi-tengeren himbált egy hajó Algír felé. Az a tenger! De szép is az a tenger! Kék a víz. és kék az ég, itt meg ... csak az ablakrácson néz be rám egy kis darabja, és olyan fakó, mint a szőrpokróc ... de az is lehet, hogy csak én látom olyannak, mert... fogoly vagyok. KONYAK és RUM (Folytatás az 5. oldalról.) — Nincs cigány. csak dzsessz. — Jó lesz az is... Nézz ki az ablakon, hogy jön-e már? Emberek jönnek, emberek mennek, arcuk közömbös, vonásaikon semmi várakozás. — Nem látni még ... „ — Nézz körül a sarkon! — Ah! — A fiú réveteg mozdulatot. tesz, mintha mutatna a szomszéd házak felé. — A műszak már régen lejárt. — Csomagol. — ö is szépen felöltözik talán. Az asszony arcán halvány mosoly dereng, mintha az éveket szépítené az emlékezés. — Ugye. másképp lesz ezután? — Másképp, anyám. A fiú megint feláll, kinéz, aztán a fal mellett egy székre ül. Az asszony megigazítja derekán a kötényt, az ajtó előtt megtorpan egy pillanatra, utána mégis a sarokra szaporáz. Innen nagy V betűt látni be, de Boda Márton nincs sehol. Visszafelé nyugodtan a szomszéd ablakokba néz. csak a szája higgyed el. hogy Balczóné behúzza a fejét. — Nem jön. Nem jön vissza az apád. — Dehogynem. Majd meglátja, anyám. Az asszony hangjában szomorúság. a fiú bizonytalan. — Annyit verte magát. — Csak a gondolat első részét mondja ki. Bodáné tűnődik a tűzhely parazsán. A sütőbe rakja a sültet rósseibnivel. Székre roskad. mint aki megadja magát. A plafonról egy pók száll ala valószínűtlenül finom fonálon, a szívüket célozza meg. Az élet majd a végéhez ér, az élet. melyben nincs öröm. — Pedig úgy reméltem benne már. Az ajtón három kopogtatás. Lassú, tompa, ütemes, mint fáradt szívdobogás. Titokzatos, akár a bizonytalan jövő. A hanghullámok nyomában friss szellő támad, s mintha kicserélték volna őket. felragyognak a konyhában a fényesre pucolt lábasok, edények, berendezési tárgyak. Két ember feláll. — Jó estét! Éneklő, elnyújtott köszönés. Engesztelő és fenyegető, udvarias és gúnyolódó egyszerre. Bizonytalan, mint a ripacsé. ki a színre lép, és még nem tudja, hogy melyik szerepet játssza el. — Itt vagyok. . Meghajol. rosszul gombolt kétsoros szürke ünneplője még esetlenebbé teszi mozdulatát. A nyakkendő boga lapockájára csúszott le. s az ing fehér nyakát színes ragacs díszíti, mit eredetileg a gyomornak szánt. — Na. mi lesz? — Megindul befelé, jobb lábát húzza maga utón. — Ehetnék. — Nem mondja kötekedőn. Leül és körülnéz. Bort tölt vizespohárba. — Egészségünkre! A pohár fenekén nem marad semmi. Az asszony gyorsan megrakja a tányért. A fiú. mintha nem tudná, mit csináljon. Az apa szeme sarkából időnként rá figyel. A hús persze beszáradt. — Hát így ... Tölt és iszik. Elnyúlik a csend. Más volt az elképzelés. A tervezett beszélgetés sose hangzik el. — Megágyazok. ' Az aszony kétségbeesett kísérlete ez. — Minek? — Nevet hozzá, jókedvében is félelmetes. A fiú tölt magának, hogy apjának kevesebb maradjon. — Sor nem kölyöknek valói — Kikapja kezéből, és egy hajtásra kiissza. A fiú könyörög: — Apám, baj lesz megint. — Baj?! — villan tekintetében talán az alkohol. — Az lehet! ... Félsz talán? ... Ülj ide, szemben velem, Boda úr! A fiú habozik. Boda Márton átnyúl az asztalon. A székre rántja le. — Itt maradsz! Az asszony az ajtóhoz közelít, a fiú fel se néz. — Tölts! Orra aló dugja a poharat. A fiú nemet int. — Te. beverem a pofád! Aztán mégis maga tölt. Hátradől a széken, kezét zsebébe süllyesztve, hideg gyűlölettel fikszálja a fiát. — Részeg disznó vagyok, mi? Szégyenled az apád? — Hagyják abba! — Az asz- szony szakítja meg a vitát. A fiú feláll. Boda Márton újra megragadja az ing nyakát. — Tölts, vagy beledöglesz! — Nem bírom tovább! Felcsattan a fiú, de már vasmarok cibálja a haját, és az asztal lapjába veri homlokát, majd a kancsó szájába dugja be, hogy arcát az üveg vágja el. — Idd akkor ki te! A fiú kitépi haját, s a kancsó borral szemközt önti az öreget. Boda Márton, hogy kinyitja szemét, csak egy tárulkozó hátat lát távolodni az ajtó felé. Egy ugrás volt az egész, s pillanatnyi pengevillanás. A fiú az udvarra támolygott, ott összeesett. Az asszonyok jajgattak, s az udvaron rohangáltak értelmetlenül. A sarkon egy motor vett éles kanyart, rajta hasalt kék overállban a rendőr. A házban nagy lett a csend. Boda Márton kilépett az ajtó elé. Bakács Tibor Reggel találtam a zsebemben egy picurka ceruzát, meg két összehajtogatott füzetlapot. Behúzódtam egy sarokba az ajtó mellé, hogy ne lássa meg az őr, mit csinálok, és azóta ... írok. Tudom, hogy nem sokáig, mert megölnek. Mert... gyilkos vagyok. Egy asszonyt öltem meg, akinek a lányát... Két napja történt, mindenre úgy emlékszem, mintha ezekben a percekben történne. Bi- zerta felett sötéten ásított az éjszaka, olyan volt minden, mintha kormot fújtak volna szét a házakon, az utcákon, az égen is ... A csendben furcsán pattogott néhány távoli géppisztolysorozat, a harcnak vége volt. Tizenegy óra lehetett. Hans, egy tagbaszakadt szőke német titokzatos képpel som- polygott hozzám, rámnézett, aztán mellém dőlt a kőre (egy mellékutcában rendelték el a pihenőt), vigyorgott és azt mondta: — Franzl, találtam valamit. Pont nekünk való. Úgy emlékszem, nem szóltam neki. Holtfáradt voltam. — Nem érdekel, fiú? Nem hagyott élni. — Mit akarsz. Bivaly? Tetszett neki. hogy a becenevén szólítottam, mert egyből az utca túloldalára mutatott. — Ott, bent, két nő... Itt ragadtak a nagy balhéban. Reszketnek, mint a pálmalevél. Egész közelről villogott rám a szeme. — Franzl, gyere! Két tuniszi arab csemege!... — és röhögött fojtottan. kajánul. Tudtam, hogy undorító a dolog, mégis vele mentem. A katona ott... Szóval, ahol talál. Harchelyzetben meg... ki a fene mer ellentmondani? ... Az őr az előbb benézett hozzám. Csak a szemeit láttam, aztán eltűnt. Odakint jövésmenés. Úristen! Csak nem értem jönnek?!... Félek. Nem akarok még megdögleni! Élni akarok!... Élni! Én nem tehetek semmiről. Hans vitt magával, oda, át, abba az átkozott házba!... — Vigyázz! — mordult rám Hans —, ha a többiek megne- szelik, tízen is jönnek! — És röhögött megint rekedten, mint a megrepedt kondér, ha oldalba rúgják. Az ajtó alig nyikkantva engedett. Pillanatok alatt felmértük a helyzetet. A sarokban mécses füstölt. Ott volt a két nő! Az egyik az asztalnál ült. a másik az ágyban kuporgott. ... Nem tudom tovább írni, megőrjít a visszaemlékezés! írnod kell — dörömböl bennem Csányi László: V E n S i K ÖRÖK TESTVÉREIM Ó, nem azért, hogy legkisebbnyi jel mutassa tűnő lépteim nyomát, csak úgy, ahogy a madár énekel, vele fújni egy boldog nyáron át a szív szavát s a derék érzelem fényében nézni a szálló napok mámorát, mely úgy tündökölt nekem, ahogy az égen a bölcs csillagok. Mint hírvivőt, a szép kötelesség küldött mindig, lélektől lélekig, testvéreim a hangtalan esték és jegyeztem a csend szívhangjait. S testvérem lett a kő és az ember és társam lett a fű és a szirom, gondja van rám, soha nem felejt el, mert soraimmal életét írom és ő ír engem. Old hatatlan-egyek szobám magánya és a végtelen, úgy őriz meg, hogy semmit se felejtsek, s szökni sem tudnék, mert egy lett velem. ŐSZ FELÉ Ezek már a szerelemtelen éjszakák. A nyárfák egyedül vannak, nem leli meg egyik sem a társát és a nyílsebzett madár az elárvult csendben hallgat, sötét s vigasztalan a nemrég csupa-virág ablak. Ünneptelen a csend. Az árnyak késekként merednek és elfelejtve haldokolnak a kék nefelejtsek. Árnyékot árnyék feketít. A virág nem bújik virághoz. Mint egy ember, a sűrű éj, oiyan szegény és oly magányos. egy hang — írd! Tovább! Azonnal! Miért is mentem azzal az állattal oda! Anyám, ne haragudj rám, legalább te ne!... Az a nő. akit... az is anya volt! Hans kezében megcsillant a fegyver. Dühöngött, hogy csak az egyik, szóval csak az egyik fiatal. Félrelökte a jajgató asz- szonyt. és a lány ágya elé lépett. Letépte róla a takarót, aztán az inget is, közben rám ordított: — Verd fejbe, Franzl! Ide- csődül az egész ezred! Az asszony eszelős arccal kapaszkodott Hans karjába, és húzta, vonszolta volna magával a másik ágyhoz. Hans röhögött. — Ugyan, mamuska! A lányod jobb lesz. mint te! És bikaerejének egy apró kis mozdulatával a sarokba lökte. Ami azután történt, az pillanatok története csupán. Az asz- szony felugrott, kés villant meg a kezében, és Hans hátába döfte. Akkor húztam meg a ravaszt ... A rövid sorozat iszonyú csattogással verődött oda- vissza a szoba falairól. Megbénultam. Néztem, egyre csak néztem a két véres testet, és a zokogó, meztelen lányt... Hogy meddig álltam ott, máig sem tudom. Hirtelen ütést éreztem, még láttam, hogy a mécses lángja a magasba szökken, a falak megfordulnak felettem. és zuhantam, zuhantam valami feneketlen mélység felé... Itt eszméltem, ebben a börtönben, Tegnap kihallgattak. Megmondták, hogy egy arab gerillacsapat fogott el: az ezred pihenő helyei körül bújkáltak. Kihallgatás után is ide hoztak vissza, az ajtóm előtt őr áll. Tudom, hogy elintéznek, nincs kegyelem, t ...Zajt hallok! Jönnek! Most már vége... vége mindennek!... Édesanyám! Ne... ne gyűlölj nagyon! Csak még egy percig. Egy percet még!... Nem vagyok bűnös, én nem akartam idejönni, én semmit sem akartam, szeretnék visszacsinálni mindent.;. én nem vagyok bűn... * Verőfényes délután volt, amikor egy tuniszi katona a más táborba irányított foglyok egyik cellájában két teleírt füzetlapot talált. Azonnal vitte a parancsnoknak. Az ismeretlen nyelvű írást nem tudták elolvasni. A tiszt összegyűrte és félredobta. Nincs idő bajlódni vele. Bizerta segítségért kiált! Sass Ervin
