Tolna Megyei Népújság, 1961. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-13 / 190. szám

Tolna megye művészeti emlékei A Sstanhovánszky-sírkápoIna Aki ölt, nem menekül A kajdacsi Sztankovánszky János 1876-ban a legkiválóbb ak­kori nagy magyar építészt, Ybl Miklóst kérte fel családi sírká­polnájának építésére. A kápolna eklektikus stílusban épült, négyszögletes, három oldalkarélyos, kupolás épület, körülötte kilenc koporsófülke. A be­járat oszlopos. Három üvegablaka Kratzmann Ede müncheni mű­termében készült. Portikusz-domborművét Sommer Ágost alkotta. 1961. július 24... Már öt perce, hogy leírtam ezt a dá­tumot, és nézem, csak nézem egyre, úgy bámulom, mintha csodálkoznék azon, hogy ezt a napot is megértem. Ha tudnák, mit éltem át!... Alig vagyok huszonöt éves, de az utolsó öt évemet azt senkinek nem kí­vánom, még a halálos ellensé­gemnek sem. ... öt éve úsztam át Sopron határában a Fertőt, meggém- beredve húztak ki a másik parton, és azt mondták: „Also kamerád, alles gut! Szabad föl­dön vagy, élj. ahogy akarsz!” Igazuk volt. Úgy éltem, ahogy csak akartam. A kutya se tö­rődött velem. Egyik lágerből ki, a másikba be. Aztán ..ki­toboroztak” Franciaországba, egy évig ládákat cipeltem egy cipőpaszta-gyárban. Ettem is, meg nem is. Úgy néztem ki, hogy anyám se ismert volna rám, szegény. Később, három éve, akkor is nyár volt, Mar- seillesbe vetődtem ... De minek is sorolom az éle­tem, kit izgat egy szerencsét­len ördög sorsa? Megcsináltam, magamnak, és ez lett a vége. Talán a holnapot megérem még, úgyis kinyírnak, érzem. Ezek az arabok nem teketóriáz­nak sokat. (Én talán különb voltam? ...) Marseillesben csap­tam fel légiósnak. Három nap múlva már a Földközi-tengeren himbált egy hajó Algír felé. Az a tenger! De szép is az a tenger! Kék a víz. és kék az ég, itt meg ... csak az ablakrácson néz be rám egy kis darabja, és olyan fakó, mint a szőrpok­róc ... de az is lehet, hogy csak én látom olyannak, mert... fogoly vagyok. KONYAK és RUM (Folytatás az 5. oldalról.) — Nincs cigány. csak dzsessz. — Jó lesz az is... Nézz ki az ablakon, hogy jön-e már? Emberek jönnek, emberek mennek, arcuk közömbös, vo­násaikon semmi várakozás. — Nem látni még ... „ — Nézz körül a sarkon! — Ah! — A fiú réveteg moz­dulatot. tesz, mintha mutatna a szomszéd házak felé. — A műszak már régen le­járt. — Csomagol. — ö is szépen felöltözik ta­lán. Az asszony arcán halvány mosoly dereng, mintha az éve­ket szépítené az emlékezés. — Ugye. másképp lesz ez­után? — Másképp, anyám. A fiú megint feláll, kinéz, aztán a fal mellett egy székre ül. Az asszony megigazítja de­rekán a kötényt, az ajtó előtt megtorpan egy pillanatra, utá­na mégis a sarokra szaporáz. Innen nagy V betűt látni be, de Boda Márton nincs sehol. Visszafelé nyugodtan a szom­széd ablakokba néz. csak a szá­ja higgyed el. hogy Balczóné behúzza a fejét. — Nem jön. Nem jön vissza az apád. — Dehogynem. Majd meglát­ja, anyám. Az asszony hangjában szomo­rúság. a fiú bizonytalan. — Annyit verte magát. — Csak a gondolat első részét mondja ki. Bodáné tűnődik a tűzhely parazsán. A sütőbe rakja a sültet rósseibnivel. Székre roskad. mint aki meg­adja magát. A plafonról egy pók száll ala valószínűtlenül finom fonálon, a szívüket célozza meg. Az élet majd a végéhez ér, az élet. melyben nincs öröm. — Pedig úgy reméltem ben­ne már. Az ajtón három kopogtatás. Lassú, tompa, ütemes, mint fá­radt szívdobogás. Titokzatos, akár a bizonytalan jövő. A hanghullámok nyomában friss szellő támad, s mintha ki­cserélték volna őket. felragyog­nak a konyhában a fényesre pucolt lábasok, edények, beren­dezési tárgyak. Két ember feláll. — Jó estét! Éneklő, elnyújtott köszönés. Engesztelő és fenyegető, udva­rias és gúnyolódó egyszerre. Bizonytalan, mint a ripacsé. ki a színre lép, és még nem tudja, hogy melyik szerepet játssza el. — Itt vagyok. . Meghajol. rosszul gombolt kétsoros szürke ünneplője még esetlenebbé teszi mozdulatát. A nyakkendő boga lapockájára csúszott le. s az ing fehér nya­kát színes ragacs díszíti, mit eredetileg a gyomornak szánt. — Na. mi lesz? — Megindul befelé, jobb lábát húzza maga utón. — Ehetnék. — Nem mond­ja kötekedőn. Leül és körülnéz. Bort tölt vizespohárba. — Egészségünkre! A pohár fenekén nem marad semmi. Az asszony gyorsan megrak­ja a tányért. A fiú. mintha nem tudná, mit csináljon. Az apa szeme sarkából időnként rá figyel. A hús persze beszáradt. — Hát így ... Tölt és iszik. Elnyúlik a csend. Más volt az elképzelés. A tervezett be­szélgetés sose hangzik el. — Megágyazok. ' Az aszony kétségbeesett kí­sérlete ez. — Minek? — Nevet hozzá, jókedvében is félelmetes. A fiú tölt magának, hogy apjának kevesebb maradjon. — Sor nem kölyöknek valói — Kikapja kezéből, és egy haj­tásra kiissza. A fiú könyörög: — Apám, baj lesz megint. — Baj?! — villan tekinteté­ben talán az alkohol. — Az le­het! ... Félsz talán? ... Ülj ide, szemben velem, Boda úr! A fiú habozik. Boda Márton átnyúl az asz­talon. A székre rántja le. — Itt maradsz! Az asszony az ajtóhoz köze­lít, a fiú fel se néz. — Tölts! Orra aló dugja a poharat. A fiú nemet int. — Te. beverem a pofád! Aztán mégis maga tölt. Hát­radől a széken, kezét zsebébe süllyesztve, hideg gyűlölettel fikszálja a fiát. — Részeg disznó vagyok, mi? Szégyenled az apád? — Hagyják abba! — Az asz- szony szakítja meg a vitát. A fiú feláll. Boda Márton újra megragad­ja az ing nyakát. — Tölts, vagy beledöglesz! — Nem bírom tovább! Felcsattan a fiú, de már vas­marok cibálja a haját, és az asztal lapjába veri homlokát, majd a kancsó szájába dugja be, hogy arcát az üveg vágja el. — Idd akkor ki te! A fiú kitépi haját, s a kan­csó borral szemközt önti az öre­get. Boda Márton, hogy kinyitja szemét, csak egy tárulkozó há­tat lát távolodni az ajtó felé. Egy ugrás volt az egész, s pillanatnyi pengevillanás. A fiú az udvarra támolygott, ott összeesett. Az asszonyok jajgattak, s az udvaron rohan­gáltak értelmetlenül. A sarkon egy motor vett éles kanyart, rajta hasalt kék overállban a rendőr. A házban nagy lett a csend. Boda Márton kilépett az ajtó elé. Bakács Tibor Reggel találtam a zsebemben egy picurka ceruzát, meg két összehajtogatott füzetlapot. Be­húzódtam egy sarokba az ajtó mellé, hogy ne lássa meg az őr, mit csinálok, és azóta ... írok. Tudom, hogy nem sokáig, mert megölnek. Mert... gyilkos va­gyok. Egy asszonyt öltem meg, akinek a lányát... Két napja történt, mindenre úgy emlékszem, mintha ezek­ben a percekben történne. Bi- zerta felett sötéten ásított az éjszaka, olyan volt minden, mintha kormot fújtak volna szét a házakon, az utcákon, az égen is ... A csendben furcsán pattogott néhány távoli gép­pisztolysorozat, a harcnak vé­ge volt. Tizenegy óra lehetett. Hans, egy tagbaszakadt szőke német titokzatos képpel som- polygott hozzám, rámnézett, az­tán mellém dőlt a kőre (egy mellékutcában rendelték el a pihenőt), vigyorgott és azt mondta: — Franzl, találtam valamit. Pont nekünk való. Úgy emlékszem, nem szóltam neki. Holtfáradt voltam. — Nem érdekel, fiú? Nem hagyott élni. — Mit akarsz. Bivaly? Tetszett neki. hogy a bece­nevén szólítottam, mert egyből az utca túloldalára mutatott. — Ott, bent, két nő... Itt ragadtak a nagy balhéban. Reszketnek, mint a pálmalevél. Egész közelről villogott rám a szeme. — Franzl, gyere! Két tuni­szi arab csemege!... — és rö­högött fojtottan. kajánul. Tudtam, hogy undorító a do­log, mégis vele mentem. A ka­tona ott... Szóval, ahol talál. Harchelyzetben meg... ki a fene mer ellentmondani? ... Az őr az előbb benézett hozzám. Csak a szemeit láttam, aztán eltűnt. Odakint jövés­menés. Úristen! Csak nem ér­tem jönnek?!... Félek. Nem akarok még megdögleni! Élni akarok!... Élni! Én nem tehe­tek semmiről. Hans vitt magá­val, oda, át, abba az átkozott házba!... — Vigyázz! — mordult rám Hans —, ha a többiek megne- szelik, tízen is jönnek! — És röhögött megint rekedten, mint a megrepedt kondér, ha oldal­ba rúgják. Az ajtó alig nyikkantva en­gedett. Pillanatok alatt felmér­tük a helyzetet. A sarokban mécses füstölt. Ott volt a két nő! Az egyik az asztalnál ült. a másik az ágyban kuporgott. ... Nem tudom tovább írni, megőrjít a visszaemlékezés! ír­nod kell — dörömböl bennem Csányi László: V E n S i K ÖRÖK TESTVÉREIM Ó, nem azért, hogy legkisebbnyi jel mutassa tűnő lépteim nyomát, csak úgy, ahogy a madár énekel, vele fújni egy boldog nyáron át a szív szavát s a derék érzelem fényében nézni a szálló napok mámorát, mely úgy tündökölt nekem, ahogy az égen a bölcs csillagok. Mint hírvivőt, a szép kötelesség küldött mindig, lélektől lélekig, testvéreim a hangtalan esték és jegyeztem a csend szívhangjait. S testvérem lett a kő és az ember és társam lett a fű és a szirom, gondja van rám, soha nem felejt el, mert soraimmal életét írom és ő ír engem. Old hatatlan-egyek szobám magánya és a végtelen, úgy őriz meg, hogy semmit se felejtsek, s szökni sem tudnék, mert egy lett velem. ŐSZ FELÉ Ezek már a szerelemtelen éjszakák. A nyárfák egyedül vannak, nem leli meg egyik sem a társát és a nyílsebzett madár az elárvult csendben hallgat, sötét s vigasztalan a nemrég csupa-virág ablak. Ünneptelen a csend. Az árnyak késekként merednek és elfelejtve haldokolnak a kék nefelejtsek. Árnyékot árnyék feketít. A virág nem bújik virághoz. Mint egy ember, a sűrű éj, oiyan szegény és oly magányos. egy hang — írd! Tovább! Azon­nal! Miért is mentem azzal az ál­lattal oda! Anyám, ne hara­gudj rám, legalább te ne!... Az a nő. akit... az is anya volt! Hans kezében megcsillant a fegyver. Dühöngött, hogy csak az egyik, szóval csak az egyik fiatal. Félrelökte a jajgató asz- szonyt. és a lány ágya elé lé­pett. Letépte róla a takarót, az­tán az inget is, közben rám or­dított: — Verd fejbe, Franzl! Ide- csődül az egész ezred! Az asszony eszelős arccal ka­paszkodott Hans karjába, és húzta, vonszolta volna magával a másik ágyhoz. Hans röhögött. — Ugyan, mamuska! A lá­nyod jobb lesz. mint te! És bikaerejének egy apró kis mozdulatával a sarokba lökte. Ami azután történt, az pillana­tok története csupán. Az asz- szony felugrott, kés villant meg a kezében, és Hans hátába döfte. Akkor húztam meg a ra­vaszt ... A rövid sorozat iszo­nyú csattogással verődött oda- vissza a szoba falairól. Meg­bénultam. Néztem, egyre csak néztem a két véres testet, és a zokogó, meztelen lányt... Hogy meddig álltam ott, máig sem tudom. Hirtelen ütést éreztem, még láttam, hogy a mécses lángja a magasba szök­ken, a falak megfordulnak fe­lettem. és zuhantam, zuhantam valami feneketlen mélység fe­lé... Itt eszméltem, ebben a bör­tönben, Tegnap kihallgattak. Megmondták, hogy egy arab gerillacsapat fogott el: az ezred pihenő helyei körül bújkáltak. Kihallgatás után is ide hoztak vissza, az ajtóm előtt őr áll. Tu­dom, hogy elintéznek, nincs ke­gyelem, t ...Zajt hallok! Jönnek! Most már vége... vége minden­nek!... Édesanyám! Ne... ne gyűlölj nagyon! Csak még egy percig. Egy percet még!... Nem vagyok bűnös, én nem akartam idejönni, én semmit sem akar­tam, szeretnék visszacsinálni mindent.;. én nem vagyok bűn... * Verőfényes délután volt, ami­kor egy tuniszi katona a más táborba irányított foglyok egyik cellájában két teleírt füzetlapot talált. Azonnal vitte a parancs­noknak. Az ismeretlen nyelvű írást nem tudták elolvasni. A tiszt összegyűrte és félredobta. Nincs idő bajlódni vele. Bizerta se­gítségért kiált! Sass Ervin

Next

/
Oldalképek
Tartalom