Tolna Megyei Népújság, 1961. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-09 / 83. szám

IRODALOH

Jttítiiátóel

Szekszárdi múltjából

Szemelvények Borsi Darázs József:

Noszlopy Gáspár, a forradalom katonája c. kéziratos munkájából

»Noszlopy Gáspárhoz hasonló önzetlen, igaz magyar hazafitj keveset mutat fel a magyar történelem.«

Kossuth Lajos

NÉPMŰVELÉS

AJÁNDÉK

Äz öregasszony odaballag a kerítéshez, és az ujjnyi résen kiles az utcára. Ahogy a postást észreveszi, visszakapja a • fejét, húz egyet a kendője sarkán és igyekszik befelé a konyhába.

— Jónapot! — hallja a hangos köszönést, utána a kutyának szóló korbács-csattintást Darázs ugrik is a kapunak, de amikor a férfi újra felemeli a kezét — ... a gazdád! — az ól mögé rohan, hogy egy pillanatra se kelljen abbahagynia a dühös ugatást.

— Ne, te büdös! — lép ki az öregasszony, mintha csak most hallotta volna meg a bakancs kopogását, és megfenyegeti a kutyát a söprűvel.

— Olyan, mint egy őrült — folytatja mentegetőzve. — Bezzeg a szomszéd kutyája összemér ja mindennap! A gyámoltalanját! — igazít ismét a fejken- aőn, és a kötényét is megsimítja.

— Pénz áll a házhoz, Köves néni! — szól a postás, a kutyával mit sem törődve. — Megjött a nyugdíj. Egyszerre három hónap! — és már nyitja is a táskáját.

— Jaj. istenem, már úgy gondoltam is ... Talán menjünk beljebb! Ha volna egy kis idő — nyitja ki 'óz ajtót és maga elé engedi a férfit,

— Tehát az annyi mint... — számolja a mama kezébe a százasokat. — Nézze meg még egyszer! — és már lépne is kifelé.

— Talán egy pohár bort — áll eléje az asszony ijedten, s nehézkesen lehajol a literes- üvegért. — Vagy inkább egy kis pénzt— javítja ki hirtelen, amint a kezével megérzi, hogy az üveg bizony üres. De a papírpénzt már nyújtja is. Húszforintost.

— De Köves néni! — tiltakozik a postás. — Mit szólnak a fiatalok, ha megjönnek estére?! Ekkora bankót!...

— Jaj, lelkem — dugdozza a pénzt a férfi zsebe felé —, én még úgysem adhattam ilyesmit. Ilyen ... borravalót — mondja ki nehezen. — Meg aztán a gyerekeknek nem is kell mindent megtudni — teszi hozzá kissé zavartan. Pali úgyis csak a hónap végére gondolta, hogy megkapom. Én ugyan már vártam egész héten — vallotta be. — Mert, hogy holnap lesz a menyemmel a névnapunk, az unokának meg a születésnapja... — árul el eny- nyit. kezeit dörzsölve.

Ahogy a férfi után becsapódott az utcaajtó, kicserélte a kendőt, kötényt, és újra megszámolta a pénzét. Aztán felét a sublót aljába rejtette, a többit meg beletakarta a tiszta zsebkendőbe. A szokatlan izgalomtól alig talált a kulccsal a zárba, s hangtalan szája még a bolt előtt is suttogta:

— Csak találjak megfelelőt... mind megveszem. Megveszem nekik. A gyerekeim ...

örült, hogy más vásárló nem álldogált a hosszú pult előtt. Kapkodva válogatott és már fizetett is. Éppen, hogy eltakarta a körülkötött csomagot a köténye.

Otthon meg’csinálta a tehénnek a keveréket, leforrázta a darát a hízóknak, utána falt néhányat. Ebédet nem szoktak főzni, csak vacsorát, ha hazajön a menye. Igen gyakran kilenc óra is elmúlik, mire elkészül — ő sokszor le is fekszik akkorra — de hát így van ez, mióta emlékszik. Pedig Bözse tud főzni. Vasárnap neki is telemeríti a tányérját. És dolgos is. Csak ne hajszolna annyira mindenkit. Még azt a vékony gyereket is. Baja talál lenni. A nyáron hogy fájdította a hátát, szegénykém! A növéstől van ^ kiáltott rá az anyja. — Ö néha próbált kedvezni neki, de leintették. Nem urat nevelünk. Keresse meg a kenyerét, mint más, böcsületes ember.

Nem tudta megállni, hogy estefelé át ne menjen a szomszédba.

— Tudod, Mari — állt görnyed- ten a tűzhely mellé —, azért mégis csak jó, ha van valakinek egy kis. pénze. Akármilyen kevés. Csak kódis ne legyen. Biztos, mindjárt más embernek veszik ...

— Nem érjük mi azt meg, Kö- vés néni! — néz rá a szomszéd- asszony csúíondáros képpel, és beleborítja a moslékot a rossz vödörbe. — Nekünk lejárt. A földünk odavan... Munkaegységet meg az ilyen már nem keres. Hoey mégis dolgozunk?! Otthon van egész nap, megölné az unalom — vágta a fejemhez tegnap is a fiam. Mit csinálna, ha még azt se? — és el van intézve. De maga is jól néz ki a menyével. Hogy nem szégvelli a kamrába csukni, mikor a fene majd megeszi a jómódtól. Van az ilyennek érzése? Meg bőr azon a zsíros

pofáján?! A ménkű, aki megvágta !...

— Igen, igen. Marim, de' a magunkfajta már — gyűrögeti a kötényét — megtanulhatta: tál. kanál zörrenés nélkül nincs.

A nyugdíjáról azonban hallgatott. Hát még a vásárlásról. Biztos rosszul esnék a szomszédasz- szonynak. Vagy kinevetné, hogy milyen bolond ;.. Igaz, ő nem is lépett volna be egy világért se a szövetkezetbe annak idején. Most meg már szégyell. Nehogy azt mondják, csak azért...

Csendben elballagott, és bekészítette otthon a tüzelőt. A menye elgyújtja, ha megjönnek. Néha ugyan ő szokta, mert a gyerek nagyon fázik, de a múltkor rászóltak, hogy ne pazarolja a fát. Nem ő keresi. Hogy azok a szép szál akácok ott álltak, az udvar végében harminc esztendeje is?!.. . Elfelejtették már. Mindig sok volt a dolguk.

Megtömte a kacsákat és készített az istállóba vizet. A tehén csak meglangyulva szereti. Ehhez szoktatták. A fia kényes az ilyesmire.

Mire a család hazaérkezett, ő az ágya szélén üldögélt. A kié va- cok sötét volt, pedig a sublót sarkán pislákolt a gyertya. A villanyt ide nem vezették be. mer.t éjjel úgysem kell nézegetni. És így legalább az egerek is .»-nehezebben tájékozódnak. Csak meg ne rágják a csomagot is! —-megy a fiókhoz ijedten. Mit szólnának a gyerekek? ...

Kis híján elbólintott, pedig behallatszott az edények zörgése. De nem ment be vacsorázni. Persze, egy szóval se hívták. Nem is volt éhes. Úgy elfogta a belső részét valami... mégis megemberelte magát, és a csomaggal a kezében feltárta az ajtót. Nem néztek rá, és ő sem emelte fel a fejét. Csendesen, szinte bocsánatkérve re- begte:

— Születés- meg névnapra vettem, ha használhatnátok — és szétnyitja a papírt az asztalon. — Bözsének ez a krep ... már elfelejtettem a nevét. Pistinak meg csizma. Jó erős. Hogy megemlegethesse a nyugdíjas öreganyját. Úgyse sokáig viszem már — nyögi, és megfordul, hogy halkan ki- csoszogjon a szobából. Nem néz a vörösödé arcokba, s ők se látják, hogy a szeme könnyel van tele. — p —

Ormos Gerő:

Legnagyobb tavaszi ben történt, akkor már mindenki tudta, hogy nem fér meg a szoknyájában. A dolgát úgy, ahogy elvégezte a csoportjában, nem kellett biztatni a munkára, de odakint a földeken, kivált ebédidő alatt folyton-folyvást arról beszélt, arról ábrándozott, milyen jó a városi lányoknak, azok csak bemennek a gyárba, eldalolgat- nak a gépek mellett, aztán megkapják a szép pénzt, vesznek ezt, azt. ruházkodnak divatosan, szórakozás is több akad. mint faluhelyen.

Szép lány volt ez a Paraszkai Anna, igen szép. Árván maradt a hat hold földdel, kis szőlővel, a

szülői házzal, s tán korán elhalt I anyjának nyughatatlanságával. Termetét festő, vagy szobrász se képzelhette volna el szebbnek, arcán a fiatal egészség virított, szemében a folytonos keresés égett.

Beállt akkor az elnök irodájába. behúzta maga után az ajtót, amit Vencel Imre bácsi kitárt a tavasznak és azt mondta:

— Akárhogyan van is, Imre bácsi, megyek én ...

Vencel csipet korától ismerte, tudta, hogyan kell beszélni vele.

— Aztán hová, leányom?

— Városra! — és csillogott a szeme.

— Aztán oda miért, mondd meg nekem.

Anna felcsapta a fejét és azt mondta hetykén:

— Csak!

Akkor elkezdte puhítgatni az ember, hogy ne tegyen bolondságot, behozta a földjeit, szépen keres, legény is akad, válogathat belőle, aztán fészket raknak és megélnek itt. ahogy a többiek.

De Paraszkai Anna csak dobálta a vállát: nem és nem! Elmegy ő Innen.' másvalamit keres az életben, meg is találja, mert nem hagyja magát, őt ugyan ne féltse, ne sajnálja senki.

(Folytatás a 6. oldalon.)

QaDaszi hazatérés

dologidőA kilencszáz esztendős fennállását ünneplő Szekszárd város gazdag történelmének, a nagyközönség előtt ismeretlen fejezetét kívánjuk most. bemutatni, még pedig azokat a részeket, midőn városunk volt a dunántúli nemzeti ellenállás főhadiszállása:

1849 nyarán, a főharctereken bekövetkezett kudarcaink és a forradalom vezetői közt dúló egyenetlenségek hirtelen eszébe juttatták »Magyarország Vámok- kari Főnökének« — Gaál Miklós honvédtábornoknak, hogy van a hazának rendíthetetlenül álló vidéke is, és ez a Dél-Dunántúl azon részei, amelyeket Noszlopy Gáspár forradalmi kormánybiztos Somogy—tolnai felkelő serege tart megszállva, és véd három császári generális — Buries, Jella- síeh, Nugent — csapatainak dühödt támadásaival szemben. Fogta magát Gaál Miklós és Tabról 1849 július 10-én levelet írt Noszlopy Gáspárnak:

«•.. .szárnyaló hírekből tudomásomra jött, hogy Szigeihvár nemcsak a mi kezünkben vagyon, hanem 500 szuronyos fegyverrel ellátott honvédek által őriztetik .. .«

A továbbiakban arra kérte Noszlopyt, a dolgok állásáról értesítse őt iihaai&ú főhadiszállásán, meg segítségei is ígért, pedig akkor már inkább segítségre szorultak a főseregek és maga Noszlopy is visszavonulóban volt Szekszárd 'irányába ...

A somogy—tolnai felkelőseregre; a 3000 főt kitevő u. n. »száguldó hadtestre« iszonyú ellenséges .nyomás nehezedett:

1849. július 12-én Belezna jelentette:

»Légrádnál 4000 ember ellenség.«

Iharosberény arról tudósít, hogy;

»Kanizsánál mintegy 10 000 főnyi császári had törte át vonalainkat. Becsehelyt már felper- zselték. s a várostól mintegy másfél órányira vannak ...« »Erőnk csekély, kérjük segttJen!«

— írta Csertán Zala megyei kormánybiztos.

Noszlopinak magának is segítségre lett volna szüksége, mert 1849. július 16-án jelentette: Baja —

»Biztos hír szerint az ellenség tegnapelőtt Székesfehérvárt megszállta. Ezen mozdulat Somogy megyére veszélyt hozhat. Kormánybiztos úr haderejével hozzánk csatlakozni kívánna, átvonulását Tolna megyén keresztül s a Dunán át biztosan eszközölhetni ..,«

Noszlopy jó érzékkel manővi- rözni kezdett, kifelé igyekezett az ellenség szorításából, és vissza is. vonult Szekszárd irányába, a várost téve meg főhadiszállásául. Lázas szervezkedésbe kezdenek. A fő, az igazi cél: összeköttetést teremteni Komárom várával, bár ez egymagában nem elég az országot megvédeni. ÍVfég egy bevehetetlen várat kell emelni. Az új, bevehetetlen vár Tihany lenne és köztük a Bakony rengetege, mely a két várat összekötné.

Ha ez megvan, ötvenezer embert kell a szigetbe telepíteni; fegyverrel, élelmiszerrel ellátni, ágyúval és puskával, lőszerrel felszerelni. Jöhet akkor a két császár egyesített ármádiája.

A szekszárdi megyeháza ezekben a napokban olyan volt, mint a hangyaboly. Noszlopy agyában nem Gaál Miklóséhoz hasonló »tihanyi álmok«, de merész és megvalósítható elhatározások születtek. U.i honvédhadsereget teremteni. Felhívására roppant számú nép sereglett össze a földművelő, az iparos és a köznemesi rendből — mágnás egy sem.

A Balatonvidék s a Bakony kínálkozott a legjobb védelmi vonalnak, de Szekszárd környékét is biztosítani akarta, mert a szabad mozgást Baja irányába is biztosítani kívánta.

Közbzn megérkezett Szemere Bertalan miniszterelnök üzenete:

— Ha ön Túl a Duna védésére hivatva érzi magát, felhatalmazom. hogy ennek érdekében minden erőt mozgósítson.

1849. július 29-én Noszlopy szekszárdi főhadiszállásán elhatározta, hogy aránvlag kis létszámú hadtestjét kisebb területre vonja vissza, és elvonul Komárom várába.

1849. július 31-én már Bonyhá- don van seregével. A fekete-sárga érzelmű gazdag bonyhádi svábok a honvédség soraiban nyugtalanságot kelteni elkezdettek kiabálni: ,

— Jönnek a császáriak! —. de ijedelem és fejetlenség helyett percek alatt ütközetre készen vonultak fel csapataink.

A vaklármáért és egy honvéd meggyilkolásáért a gazdag bonyhádi sváb dohányosokat azonnali ezüstben fizetendő húszezer forint megfizetésére büntették hón- védeink, s a dohányosok a hatalmas summát egy óra alatt megfizették. 1349. augusztus 2-án Noszlopv csapatai Bonyhádról Tab irányába vonultait el, ahová augusztus 5-én érkeztek meg. Az osztrákok nyomukban lévő hadainak parancsnoka Noszlopyékat írásban többször is megadásra szó ií tóttá fel, és a kormánybiztos a csapatát Zamárdiba irányította, majd az ellenség ágyútüzében a háromezer főt meghaladó sereget áthajóztatta a Balatonon Füredre, átmentve tüzéreit ágyústul, huszárjait lovastul, szénástul s teljes felszereléssel augusztus 9-én érkezett meg Balatonfüredre. Görgey praktikájának híre már közszájon forgott, de ennek ellenére az újoncok ezrei csatlakoztak a somogy—tolnai felkelősereghez. A Kisfaludy gőzös szünet nélkül százával hozta a nótaszóval érkezőket!

Noszlopyt Veszprémben a komáromi teljhatalmú parancsnok Klapka tábornok megbízottja; Mednyánszky őrnagy várta, mert Klapka és Noszlopy már megállapodtak, hogy megvalósítják egy új honvédhadsereg felállítását. Aztán később a komáromi várparancsnok mégis megelégedett annyival, hogy Noszlopy csapatait Komáromba rendelte, ahová Fehérváron. Martonvásáron át augusztus 21-én meg is érkeztek.

Ennyi a nagyon is változatos története a somogy—tolnai nép felkelőserege tolnai tevékenységének, és úgy hisszük, helyesen jár* tunk el, hogy városunk kilencszáz esztendős fennállásának ünnepségsorozatában a Szekszárdon fogant honmentő-tervről megemlékezzünk.

Befejezésül elmondjuk még, hogy Ludwig Wohlgemuth teljhatalmú osztrák parancsnok, császári generális mondta Noszlopv- ról:

— »Ha több Noszlopyak lettek volna, a két császár seregei sohasem diadalmaskodtak volna!«

Gyűlölte is a császári ármádia és közigazgatás Noszlopyt, sokan 1 még Kossuthnál is »veszedelmesebb« forradalmárnak tartották, aki a szabadságharcra következő években még igen sok borsot tört az ausztriai ház és hívei orra alá.

A kormánybiztos kézrekeríté- sén évekig fáradoztak a császári fogdmegek, végül is 1852 novemberében árulás juttatta hóhérai kezére, és a pesti munkásság szervezkedése, meg az egész civilizált világ tiltakozása ellenére az ausztriai császár 1853. március 3-án a régi ferencvárosi temetőben kivégeztette.

A kivégzés helyéhez közel, a IX. kér. Telepy-uíca 2. sz. ház faián emléktábla, a balatonfüredi tóparti sétányon emlékoszlop hirdeti Noszlopynak dicső emlékét, emlékezetünkbe idézve, hogy egykor Szekszárdon tartva főhadiszállását, Tolna szabadságszerető népét harcba vitte elnyomóink ellen.