Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-15 / 63. szám

4 ■TOLNA MFG YE! NEPtJJSAfl 1961. március 1". HDidéki kórl}á<z Műtét közben ... Alázattal könyörgünk Délutánba hajlik már az idő, elcsendesedett a bonyhádi kór­ház. A délelőtti forgalom után szinte feltűnő a csend. Az osz- 'tályokon pihennek a betegek, a szülészeten is alusznak a cse­csemők. A sebészeten, a műtő­ben nincs pihenő, folyik még a műtét '... Dr. Dettre Gábor, a kóráz igazgató-főorvosa a kórház egy­éves működéséről szóló beszá­molójának utolsó sorait írja. Sorra vette már, milyen nehéz­ségekkel kellett megküzdeniök a kórház indulásakor. Sok gon­dot okozott a betegek megfe­lelő elhelyezése, ellátása, hiszen mint mindenütt, itt is megnőtt a betegek szórna. A termelő­szövetkezeti mozgalom fejlesz­tése kiterjesztette a környéken is a betegbiztosítást és olyan betegek is jelentkeztek, akik évek óta kínlódtak bajukkal — csak azért mert nem tellett a kezelési költségekre. A beszámolóban sorakoznak az adatok. A szemészeti és tracho­ma osztályon 636 beteget ápol­tak. SZTK-rendelésen 9623-an jelentek meg. A belgyógyá­szaton 570 beteget kezeltek. A sebészeti osztályon 816 beteg volt, 586 n agyműtétet végez­tek és a halálozási arány 0,6 százalék volt. A szülészeten a betegforgalom 1733 felnőtt és 640 csecsemő volt. 615 szülés­ből 618 gyerek született. De mi volt a számadatok mögött? Erről faggatom az igazgató-főorvost. Arrói kezd beszélni, milyen nehézségekkel kellett eleinte megküzdenie, neki és a többi orvosnak is. Legtöbbjük a fia­talabb generációhoz tartozik és komoly próbatétel volt szá­mukra a munka a kezdő, vidé­ki kórházacskában. De nemcsak fiatalok vol­tak, hanem ismeretlenek is, is­meretlen volt számukra a hely, ismeretlenek az emberek, is­meretlenek a körülmények. Az igazgató-főorvos 16 esz­tendőt töltött a debreceni és a szegedi sebészeti klinikán. — Ma már ott tartok, hogy ismét folytathatom a klinikán megkezdett tudományos mun­kát — mondja. — Azóta is je­lent meg tudományos cikkem szakfolyóiratokban, de rajtam kívül dr. Ablonczy Pál belgyó­gyász-főorvosnak, dr. Sztrilich Lajos szemész-főorvosnak és dr. Ablonczynénak is. Dr. Zoltán Vilmos szülész-főorvos kórhá­zi munkája mellett ellátja a járási egészségügyi szolgálatot, a terhesvédelmi tanácsadást, tagja a megyei etikai bizottság­nak, rákszűrést végez, és mind­ezek mellett egészségügyi elő­adásokat tart a környező köz­ségekben. *­Nagyon sok fiatal orvos meg­szívlelhetné dr. Dettre Gábor szavait. — Vidéken éppúgy megfe­lelhet az ember a hivatásá­nak. mint a legkorszerűbb esz­közökkel felszerelt kórházak­ban, vagy klinikákon. Sőt, itt sokkal jobban érzi az ember, milyen szükség van rá. Deb­recenben a klinikán voltunk vagy hetvenen sebészek, itt vá­gyunk hárman. — És az emberek... A ná­lunk megfordult betegek fele bányászokból, azok hozzátarto­zóiból tevődött össze. Jómagam is, kollégáim is nagyon meg­szerettük ezeket az embereket. Meghívtak már bennünket va­dászatra. Kérték, látogassuk meg őket. nézzük meg. hogyan milyen körülmények között él­nek. — Jó próbatétel volt tehát ez az egy év .. j — Igen — állapítja- meg az igazgató. — Kicsi a kórázunk, de ahhoz mérten modern fel­szereléssel rendelkezünk, itt is tudunk dolgozni. Most érezzük igazán, hogy kint vagyunk az életben, nem holmi fellegvár­ban. Ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk, az emberek között.. j Bogár István Amikor a V. Ruzsicsék háza szemre a jobb falusi házak közé tartozik. Ami­kor a kérvényt megírták, már az új házukban laktak. Boldogok voltak és éhesek. Boldogok vol­tak, mert örültek az új háznak és éhesek, mert a házépítésnek ez volt a következménye. — Kaptunk egy kis jusst és ez­zel kezdtük. Azt hittem, hogy néhány hold földről van szó és az képezte az építés alapját. De miután Ru- zsicsné elmondta, hogy mindössze néhány növendékállat volt a juss, és elmesélte, hogyan lett abból ház, rájöttem, hogy egy fiatal házaspár elnyűhetetlen akarat­ereje, a nélkülözéssel egybekap­csolódó ^hihetetlen munkabírása volt az alap. A növendékállatokat nevelget- ték. így azok idővel jelentősebb értéket képviseltek. Kicsinyenkint hozzákezdtek az építőanyag be­szerzéséhez. A falat, falusi szo­kás szerint nem téglából rakat­ták, hanem földből tömték a ro­konok, ismerősök segítségével. — Megrendeltük az ajtót a »tislernél«. Csakhogy akkoriban nem pénzért dolgoztak, mert an­nak nem volt értéke. Gabonát kellett mindenért adni. Az pedig nem volt, mert még nem érke­zett el a cséplés ideje. Kényte­lenek voltunk elmenni a gazda­gokhoz, hogy adjanak kölcsön, mert a »tislernél« fizetni kellett. Kaptunk is kölcsön két hónapra, de úgy, hogy minden mázsa után 30 kiló kamatot kellett fizetnünk. Ez volt ám a sanyarú világ. — Még szerencse, hogy volt mi­ből fizetni a kamatot. — Dehogy volt... Vagyis, hát ma már alig hiszi el az ember, hogy egyáltalában le tudta tör­leszteni az adósságait. Földünk nem volt, részesaratók voltunk. Amikor véget ért az aratás, csép­lés, a részt nem is hoztuk haza, hanem vittük adósságaink tör­lesztésére. — És miből éltek egész évben? — Ezt nehéz lenne elmondani. Dolgozni jártunk hol ide. hol oda és hát kaptunk 10—20 kiló búzát vagy lisztet. így tengődtünk. A ház így is éppen, hogy fel­épült és beköltözhető lett, de kö­zel sem úgy nézett ki, mint most A szoba, amelyikben beszél­gettünk. most elég tágas, vilá­gos, egészséges. Három ablaka van, kettő az utcára, egy az ud­varra néz. — Akkoriban csak az az egy volt, amelyik az udvarra néz. Nem tellett többre. ház épült I Jobban szemügyre veszem az ablakot. Egy szimpla üvegű, pi­ciny kis ablakocska. Olyan, ame­lyik legfeljebb arra jó, hogy je­lezze a hajnali kivilágosodást; Nem tellett többre. Ebben az egy- ablakú szobában volt a népes család. Az utcai két ablakot már a felszabadulás után csináltatták. Ezeken már kétsoros üvegezés van, aránylag elég nagyok és megfelelnek a szoba méreteinek. Miközben mindezt jegyezget-. tem, szóbakerült az örökség, ami faluhelyen igen jelentős dolog. A Ruzsics-házaspár mindössze néhány növendékállatot kapott »jussként«, de az ő fiaik, noha hatan vannak (kettő még kis­gyermekkorban meghalt a felsza­badulás előtt) jelentősebb örökr ségre számíthatnak. Ezt nem azért írtam le, mintha számukra létkér­dés volna az örökség, hiszen va­lamennyien tisztes körülmények között élnek. De le kell írni, mert emögött is a jószívű, gyer­mekeit nagyon szerető anya gon­doskodása áll. Az olyan anyáé, aki anyagi körülményei között már nagy terveket szőhet. Ez a hat gyermek öröksége lesz. Ruzsics néni nem akarja, hogy a gyermekek között esetleg szó­váltás legyen a ház miatt és sze­retné, ha annak a tulajdonába kerülne, aki ott maradt velük. — Ezért azon gondolkodnak, hogy még mielőtt a végrendelkezésre sor kerülne, pénzben kifizetik az öt gyermek házrészét, hogy a ha­todiknak, akinek a tulajdonában marad, arra ne legyen majd gondja és ne legyen szóváltás. Semmi kétség nem fér hozzá, ilyen gondolatai csak annak le­hetnek, aki jó anyagi körülmé­nyek között él. — Mondja Ruzsics néni, ha marad a régi világ, akkor is le­hettek volna ilyen gondolatai? « — Hm, ezt nem hiszem. Más világ volt az... Hogy miből akarják előterem­teni a ház árát, azaz pénzben ki­fizetni az örökséget, ezt nem tu­dom. Nem kérdeztem meg, il­letlenségnek véltem volna egy család intim pénzügyei iránt ér­deklődni. Nem is lényeges ez. A kijelentésekből félreérthetetlenül következtethettem arra, hogy megalapozott ez a tervük. Meg­alapozottabb, mint amikor a házépítéshez kezdtek. Beszélgettünk a Ruzsics-gyer- mekek sorsáról. Számukra már ismeretlen az a küzdelmes élet, amelyben szüleiknek részük volt. (Folytatjuk.) BODA FERENC Egy kismama és jóllakó Uan hadonászó csecsemője. velünk van Csehszlovák - magyar barátsági est Szekszárdon Csehszlovák—magyar barátsági estet rendezett hétfőn, március 13-án este fél nyolc órai kezdet­tel Szekszárdon a városi műve­lődési házban a Csehszlovák Kul­túra, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyarországi kul- túrközpontja. A barátsági esten megjelent Prantner József elv­társ, az MSZMP Tolna megyei Bizottságának első titkára, a csehszlovák nagykövetség titká­ra és sajtóattaséja, valamint a Csehszlovák Kultúra igazgatója. Az üdvözlőbeszédek elhangzá­sa után került sor a cseh iro­dalom és zene kimagasló alko­tásaiból összeállított műsorra. A műsorban fellépett Mátyás Má­ria operaénekesnő, Kossuth-díjas kiváló művész, Szentpál Móni­ka előadóművesznő, Csákányi László színművész. Mécs Károly színművész és Túrán László jazz zenekara. — A bolgár főváros egyik leg­szebb negyedében, Lozenechben fog felépülni a főiskolások diák­szállóinak új központja. Az idén megkezdik az első hatemeletes blokk építését, amely 500 főisko­lás számára biztosítja a kényel­mes elhelyezést. Ezt követően még néhány hasonló épület készül. Pefőfi Petőfi összes költeményei: éle­tem első könyve. Ezerkilencszáz- negyvennégy március 15-én kap­tam negyedik elemista korom­ban. Ha a beleírt emléksorokat és tanítóm aláírását nézegetem a borítólap alatti oldalon, mindig eszembe jut, hogy az »Egy gon­dolat bánt engemet« című verset lelkesedéssel szavaltam a tizenhét esztendővel ezelőtt megtartott dunaszentgyörgyi ünnepélyen, anélkül, hogy mélyebb értelmét felfogtam volna. A vers tartal­mának megértésére csaknem egy évvel utána tanított meg Pjotr, a szovjet repülős kapitány. * Pjotr ábrándostekintetű, kissé fáradt mozgású leningrádi fiatal­ember volt. Civilben történelem tanár. A szovjet légihaderő tiszt­jeinek jellegzetes egyenruháját hordta. Egy hétre kvártélyozták be hozzánk. Esténként, ha meg­vacsorázott, s az apámmal meg­ivott néhány pohár bort, a tűz­helyhez ült, kinyitotta az ajtaját és órákig nézte a lobogó tüzet. Sütő bácsi, a foltozó varga, aki közelünkben lakott, gyakran át­jött hozzánk. Tökéletesen beszél­te az orosz nyelvet. Sokáig volt hadifogoly az első világháború idején Oroszországban. Tőle tud­tuk meg, hogy Pjotr minden hoz­zátartozóját megölte a háború. Testvére a fronton esett el, apja, anyja légitámadás áldozata lett. Egyedül maradt, azért bánatos. Sütő bácsi fordított. Pjotr fel­írta az oroszba átültetett szava­kat jegyzettömbjébe. Nem va­gyok máig sem tisztában azzal, hogy az idős foltozó varga mi­lyen élethűen fordította át orosz­ra a verset, egy azonban bizo­nyos: Pjotr arcán egyre nagyobb izgalom tükröződött, s amikor a vers véget ért, ragyogott az arca az örömtől. Hosszasan magyarázott Sütő bácsinak, felolvasott az átfordí­tott szövegből, majd megint ma­gyarázni kezdett. Sütő bácsi hűségesen tolmácsol­ta Pjotr szavait. Megtudtuk, hogy a szovjet lé­gierő kapitánya szerint, ha Pe­tőfi élne, akkor egészen biztos, hogy a szovjet katonákkal együtt harcolna. Pjotr a következő so­rokat emelte ki a versből ennek bizonyítékaként: Egy este, amikor Sütő bácsi ná­lunk volt, Pjotr meglátta kezem­ben a Petőfi könyvet, s amikor Sütő bácsin keresztül megkér­dezte mi a legkedvesebb Petőfi- versem, gondolkodás nélkül rá­vágtam: az Egy gondolat bánt en­gemet című vers. Pjotr megkérte Sütő bácsit for­dítsa le a verset. jurmai megunva siKra Lep Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: »Világszabadság« S ezt elharsogják Elharsogják kelettől nyugatig S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én A harc mezején. Pjotrnak akkor este iskolai ol­vasókönyvből kivágott Petőfi- képet ajándékoztam. Nagyon örült neki. Gondosan eltette tár­cájába, családi képei közé. Ak­kor este vidámabb volt. Megeredt a szava. Sokat beszélt a távoli Leningrádról. Sütő bácsi alig győzte fordítani szavait. Pjotr elment. Ismeretségük óta tizenhat év telt el, de azóta tu­dom, hogy Petőfi neve, a vilá szabadság, s a népek testvéris gét szimbolizáló forradalmi »p ros« zászlók elválaszthatatlan! egymástól. Ha Pjotr életben m radt, bizonyára megvan m könyvtárában a Petőfi-versek k tete, amely a Szovjetunió s< százezer honpolgárának kedvei olvasmánya lett az elmúlt n hány évtized során. Haypál Tibor <

Next

/
Oldalképek
Tartalom