Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-26 / 73. szám
6 SziltkiUel (Folytatás az 5. oldalról.) A megbolydult jáger-ezred egy- egy tisztje sietett a maga előtt himbált lámpa világánál kíváncsiskodni, híreket hallani — Megvan-e már a gyűlölt forradalmi kormánybiztos, az egykori marcali albíró, a rettenthetetlen szabadcsapatvezér, aki esztendőkkel a szabadságharc leverése után nem átallott a császárra törni? Milyen lehet a magyar nép, ha még az urai is ilyenek? — morfondíroztak a beijedt császáriak. Ezalatt a városba érkezett a másik szekér is. Befordult egy nagy sárga ház szélesre tárt kapuján. Később az eszmélni kezdő legény csak hallja ám: — Jaj! — Jubál, Sárközy meg Andrásfy tekintetes urak hangjai váltakoztak, aztán a legényt is gúzsba, gomolyaggá kötözték. — Rátörni ő szent felségére, az ausztriai császárra? Disznó rebellis, koszos paraszt! — zuhant bele hirtelen a csendbe egy hang — a becirkeré. — Vallatják ezt is, — jegyzi meg egy borízű hang az ablak alatt. Iszonytató ordítás: — Fel, fel az akasztófára, még mielőtt megdőlik! — és ahogy kiesik a legény, az udvarra, négy zsan- dár húzta. Feneke úszott a sárban. Homlokáról, szájából ömlött a vér. A becirker röhög. A borízű hang tulajdonosa sapkáját eldobva hápog; — A törvény, a törvény... — Törvény ennek a disznó dögnek, akasztófa! — sziszegte a becirker. És szegény egykori tolnai önkéntes — de vitéz honvéd volt, míg diadalról diadalra vitték Kossuth zászlait — a szekszárdi legény ott himbá- lódzott az udvar legvastagabb fájárnak ágán. A kapu alatt ekkor fordult ki a rabszállítószekér Jubál Károllyal, Sárközy Auréllal és Andrásfy Károllyal. Az utcán a járókelők áhítattal nézték az elrobogó szekeret, mintha nem is rabszállító volna, hanem fellegekből csinált gyászszekér, amin a szegény magyar nép boldogságát viszik a sír felé. A három sápadtarcú fogoly hosz- szan nézett végig a lassan eltűnő ismerős tájakon. Búcsúz- kodtak a szülőföldtől — a hazától, hogy majd akasztófa alá lépve elinduljanak az égi mezők, s az örök dicsőség felé: a magyar nép szabadságáért! Noszlopy Gáspár a Tisza mögött, egy kis tanyán húzódott meg. Nyári éjszákákon, amikor álmából fel-fel talált riadni, és a párnába süppedő fűiében elhallgatta szíve egyre fáradtabb dobogását, szomorú és döbbent arccal könyökölt fel fekvőhelyén, és a majorudvar mélyén viliódzó derengésben, a viaszosán fénylő ég alatt nyugtalanul figyelt a csendbe ki, ahonnan talán a nádas, talán a szegény kizsarolt nép sóhajtását sodorta feléje a hajnali szél. A Tisza-menti lapályon, a sűrű fűzek környékén, a zsombékok közt hűs levegőt kortyolva fogdmegek közeledtek, olyan bizonyossággal, fnintha vendégségbe jönnének. A névtelen levél körültekintően mondta el a bujdosó rejtekhelyét. A fel-felhangzó kutyaugatásra figyelt most, és csak annyi ideje maradt, hogy a tárva- nyitva álló ablakon át kiugor- jon, s tűnjön el a bokros sűrűben, a nyomában így is egy- egy piros csepp csillogott, a fűre sütő, korareggeli nap fényében. A nagy, alföldi síkság végtelenje megtermetté a maga Tolna megye művészeti emlékei DOMBÓVÁR Alacsony domb tetején áll a hajdani vár maradványa, két bástyarész. Nevét a területet birtokló Dombay családról kapta. 1453-ban találkozunk először Dombóvár nevével. Dombay Pál, mint íőlovászmester vett részt Hunyadi Mátyás koronázásán, korának híres jogtudósa volt. A vár erős, négyszögű én'! mény volt, négy toronnyal. M-’ lette templom és plébánia épült, ószak felől helyezkedik gl a lakóházak. A szőlőhegyről | ólomcsöveken vezették ide \a vizet. Falai között megfordult Tinódi Lantos Sebestyén is, itt írta „Já- zon és Médea” című szép históriáját. A török a várat 1542-ben foglalta el, majd Buda visszafoglalása után elhagyta, a lakosságot lig rabságba hurcolta. A rac;:y része visszaszökött és a at bosszúból felgyújtotta. (Bognár István) áldozatait: Viaszarcú hullákat az utak mentén. A folyómenti nádsűrű rejtelmesen zúgott a nyári reggelen. A faluvégi temetőben fehér pillék jártak körtáncot, s az árokszélen egy omló Krisztus-szobor szakállas arcán harmat pergett alá, mintha sírt volna a Megváltó. Nem messze a temetőtől, egyik tüskével benőtt halmocska mögött, a kút mellett mészárosokra bukkant, akik a le- vágnivaló tulkokat pihentették, itatták, legeltették, mielőtt tova indultak volna valamelyik város felé. Noszlopy megállt az egyik hajcsár előtt, az illendően megemelte süvegét, aztán eltűntek együtt az egyik bokor mögött. A mészáros fejcsóválva tért vissza társaihoz, Noszlopy Gáspár pedig vérző, behasogatott arccal indult tovább, és kanyarodott a nád közé. Megszólalt a déli harang. Noszlopy ott állt a Tisza-par- ton, majd a víz fölé hajolt és belemosta vérző arcát, aztán csak megszédült és lekalimpált a folyóba. Már alacsonyan járt a nap, amikor újra magához tért. Egyszer didergett, másszor meg melege volt, aztán majd elégett, szeme előtt összefolyt a tájék. Valahogy el tántorgott a legelső házig, már nem is gondolkozott, csak bekopogott az ajtón. Nem tudta meddig tartott a kényszerű vendéglátás, csak amikor már volt jártányi ereje, akkor már egy-egy fáról sárga levelek kerengtek lefelé, és halottraváltan feküdtek el a fűben. Később már a tükörig is el tudott vánszorogni, és amikor belelátott, abból egy merőben más, idegen arc nézett vissza rá. A régi kedves kép elmúlt, s helyette egy megbarázdált arc fakó körvonalai látszottak a bágyadt őszi fényben. El tudott már menni, hát elindult a napfénybe ki. Amerre ment, már nem bújtak el előle az osztrákkal cim- borálók, régi hívei nem süve- gelték, csak a kutyák ugatták meg tajtékzó haraggal. Valahol mégis felismerték, és a névtelen levél itt is célba talált: A valaha rettegetett szabadcsapatvezért körülvették a dühtől remegő, komisz zsandárok. A városon — ahol keresztül ballagtak — már hideg őszi szellő szaladt át, és zongoraszót sodort a szomorú menet köré. Az álmos, ködös őszi csend-1 ben fáradtan, egyhangúan köp-| pantak Noszlopy csizmái, és előtte meg mögötte döngtek, zuhantak a kétméteres császári zsandárok léptei. Az Újépület súlyos, vasveretes kapuja hosszú időre bezárult, s csak akkor indult ki rajta Noszlopy, amidőn élesre-1 töltött ágyúk, és égő kanóccal menetelő tüzérek kíséretében, ezer és ezer katona sorfala közt az öreg ferencvárosi temetőbe — a vesztőhelyre — vitték. A Duna felett sötét felhők gomolyogtak, s valahonnan szomorú dal szüremkedett a téli csendbe. Ha kiviccsant a nap, a budai hegyek felől már kesernyés, friss szagok szálltak, de inkább koszorúillata, mint tavaszszaga volt a március elejei szélnek. A dal csak szállt, zengett tovább: *Cserszömörce piroslik az erdőbe’ Sárga lomb hull, hogy a nyomom befödje, Az ág kihajt, de énnékem több tavaszom nem lehet — Zsandárcsizma zörgeti a levelet... Zsandár, zsandár téged is csak anya szült, Mégis, hol lépsz átok kísér mindenütt, Kisérjen is császárostul, hiszen nincs nap se óra, Amikor a szemünkben könny ne volna...« Szekszárdi részlet A faddi tsz-ben A komp Faddoál
