Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-28 / 50. szám

1961. február 28. TOLNA MFGYET NEPÜJSÄG „Rendnek kell lenni a mi szövetkezetünkben is“ — Sárpilisi tanulságok Nincs mit szépíteni a lényegen: a sárpilisi Uj Élet Tsz megyénk egyik legrosszabb közös gazda­sága. Kevés részesedés jutott a legutóbbi zárszámadáskor a szö­vetkezet gazdáinak és ennek el­lenére rendezetlen tartozásai van­nak a szövetkezetnek. Ez tény, amiről egyedül az Uj Élet Tsz gazdái tehetnek, s az is rajtuk múlik, hogy az idei évben ren­det teremtenek-e saját portáju­kon. Szabó Ferenc elnök, Töttös István állatgondozó, Schmidtgál János, Steller Imre és Portheiser Imre erre egyértelműen azt mondják: „Rendnek kell lenni a mi szövetkezetünkben is.” — Szilárd meggyőződésem, hogy nem a szövetkezet rossz, hanem bennünk, tagokban van a hiba, amin lehet, kell és aka­runk is változtatni — magya­rázta Steller Imre. A dolog lényege ez. De még­se annyira egyszerű, hogy egyet­len mondattal elintézzük. A két év tanulságait megéri kicsit rész­letesebben is elemezni, hogy Sárpilisen mindenki megértse, hol hibáztak, mit kell tenniük, elsősorban saját érdekükben. Távol áll tőlünk, hogy bele­szóljunk a szövetkezet belső ügyeibe. Amit elmondunk, azért tesszük, mert segíteni akarunk. Mindenekelőtt le kell szögezni: fegyelmezett munka nélkül a sző vetkezetben sem lehet anyagi ja­vakat előállítani. Sárpilisen pe­dig az elmúlt két évben ezzel volt a legtöbb baj. Míg a tagok 50 százaléka becsülettel helyt­állt, a másik 50 százaléka, ha kapálni, aratni, vagy kukoricát szedni hívták legyintett. S lám az eredmény az, hogy tízezer forintokat érő lucernamag és a learatott kender egy része tönkrement, s még január 26-án is kukoricát törtek az Uj Élet Tsz-ben. A burgonyát többszö­rös ráfizetéssel termelték, mert egy holdról mindössze 10 mázsát takarítottak be. Ha jól felszá­moljuk még a vetőmag sem té­rült meg. Hát így nem szabad gazdálkodni. Az állattenyésztésben más ter­mészetű hibák voltak. Az állat- gondozók — becsületükre legyen mondva — minden nap megjelen tek munkahelyükön, a tőlük tel­hetőt megtették. De takarmány nélkül mit tudtak produkálni? Nem sokat! Az a tehén, amelyik februárban még minden nap ki­lenc liter tejet adott, augusztus­ban már csak négyet adott, mert nem kapott abrakot.. A takar­mányt ugyanis 1959. telén kiosz­tották a tagok maguk között, pe­dig ha állatokon keresztül érté­kesítik, s munkaegységre pénzt osztanak sokkal jobban járnak. Szóval alaposan elszámolták ma­gukat 1959. telén a sárpilisiek. A következménye az lett, hogy mi­re új takarmányt etethettek, az állatállomány kondíciója lerorn­— Mintegy száz különböző lé­tesítmény tervezésén dolgoznak az idén a Vegyiműveket Terve­ző Vállalat mérnökei. Jelenté­keny deviza-bevételhez juttatja majd a népgazdaságot az az új papaverin-üzem, amelyet a Chi- noin számára terveznek a VEGY- TERV-nél. A tervek megvalósu­lása után a magyar vegyipar már ötven százalék erejéig része­sedik majd a világ papa ver in­forgalmában. — Uttörőzenekar szervezése fo­lyik a bonyhádi járásban a ju­bileumi év alkalmából. A hang­szerekre a járás csapatai adják össze a pénzt, de jelentős össze­get ad a bonyhádi községi ta­nács is. lőtt, a hozamok minimálisra csökkentek. A termelőszövetkezetben ta­valy gyenge volt a vezetés is. A volt elnök, T. Kovács János — jóllehet nagyon becsületes ember — 22 holdján kitűnően gazdál­kodott, de egy több mint 2000 holdas szövetkezet irányítása már meghaladta képességeit. — A János bácsi kitűnő ember, de ha hibát látott nem szólt, ne­hogy azt mondhassák: „No, már ez is dirigál.” — így jellemezte őt Portheiser Imre. Ezt látva a szövetkezeti tagok­nak a már említett 50 százalé­ka csak akkor vett részt a kö­zös munkában, amikor éppen ked ve volt. Sokan eljártak inkább Őcsénvbe. Decsre, meg Szék- szár'-’ •" egyéni parasztokhoz ré­szes -oricát művelni, napszá­mért dolgozni semhogv a közös­ben szorgoskodtak volna. Sokan voltak olyanok is. akik különbö­ző fondorlatokkal a megenge­dettnél nagyobb háztáji földön gazdálkodtak, munkaidejük je­lentős részét ez kötötte le. Jött az őszi betakarítás. A tag­ság egy része látta a bajokat és intézkedni próbált. Előbb a szö­vetkezet kommunistái, majd a szövetkezet intéző bizottsága ta­nácskozott, s megállapodtak ab­ban, hogy az elnököt nem vált­ják le, hiszen évközben nem jó vezetőt cserélni. Az elnököt meg­erősítették hát tisztségében. De jöttek a járás mezőgazdasági ve­zetői. elnökcserével próbáltak se­gíteni a bajokon. Nádori Gyula személyében vidéki elnök került Sárpilisre. Az új elnök megpróbált rendet teremteni, de de sajnos neki sem sikerült. Ok­tóber 7-én hozott a közgyűlés egy határozatot: „attól a tagtól, aki a közös munkából igazolatla­nul hiányzik, minden napra kér munkaegységet kell levonni.” A határozat önmagában helyes volt. csak rosszul hajtották vég­re. Tudniillik Nádori Gyula nem­csak a tagoktól, hanem a csa­ládtagoktól is levonatta a két mun kaegységet, ha nem jelentek meg munkára. Volt olyan eset, hogy több munkaegységet vontak le egy-egy bedolgozó családtagtól, mint amennyit egész évben tel­jesített. Persze, hogy tiltakoztak ellene. Vizsgálat indult, illetéke­sek megállapították a törvényte­lenséget, s utasították a vezető­ket a korrigálásra. Nádori Gyu­la erre mérges lett és attól se engedte levonni a munkaegysé­get, akitől különben jogos lett volna. — Ez volt sajnos a helyzet. A tandíj drága volt. de okultunk belőle — mondja Schmidtgál Já­nos. — Milyen intézkedéseket tet­tek, hogy valóban rend legyen a szövetkezetben? — tettük fel a kérdést Szabó Ferenc elnök­nek. — Az volt a tagság kérése, hogy a kapásterületeket osszuk ki családokra, mert így a nagymama, meg a tizennégy éves gyerek is segíteni tud. Megtet­tük. Közgyűlési hátározat van arra. hogy a férfitagoknak 200, a női tagoknak pedig 140 mun­kaegységet kell teljesíteni egy évben. Aki ennek nem tesz ele­get, s nem tudja alaposan meg­indokolni, az nem kap háztáji földet Vagyis ősszel a háztájiról nem viheti el a termést. S az idén a fegyelmezetlenekkel nem leszünk elnézőek. Aki nem vesz részt a közös munkában, s ezzel a szö­vetkezetnek kárt okoz, azt bi­zony megbüntetjük — kaptuk a választ. A sárpilisi szövetkezeti tagok­nak az idei esztendőben bizto­san nem lesz könnyű dolguk, hiszen két év hibáit nehéz hely­rehozni. Nehéz, de nem lehetet­len. Több tsz-taggal beszélget­tünk, akik elmondották, szeret­nek dolgozni, a szövetkezetből akarnak megélni és mindent el­követnek, hogy ebben az eszten­dőben felsorakozzanak a járás jól gazdálkodó termelőszövetke­zetei mellé. Nem tűztek maguk elé lehetetlen célt. S ha a több­ség valóban ezt akarja, meg is lesz. Annyi bizalmat előlegez­hetünk a sárpílisieknek, hogy ezt elhigyjük. Molnár Lászlóné NAPI POLITIKA A FEBRUÁRBAN JÖTT TA­VASZ melege dologra serkenti az embereket. Nosza, lássunk mun­kához... Itt, ott már a földeken dolgoznak. A napsütés kicsalta a méheket is a téli gomolyból. Az egyik udvarban egy halom friss íűrészporra találtak. Egész raj kaparász, hempereg benne, csá­bítja őket a fűrészpor fanyar, édeskés illata. Értényben is ilyen méh-szorga- lommal nyüzsgő embereket iát­tunk. A föld még sáros, szántani, vetni nem lehet, ám, építeni igen... Az Ezüstkalász Termelő- szövetkezet sertésfiaztatót épít. Az erdőben vágják hozzá a fát. A jó idő hatására az emberek íöt- tükben-mentükben szívesen ál1- nak meg néhány percre beszél­getni. Mostanában annyi eseménv izgatja az embereket, mindenki kiváncsi arra, hogyan vélekedik a másik. A tanácsházzal szemben a sar­kon túl is megállt néhány ember egy kis beszélgetésre. A postás kezdte egy fiatalasszonnyal. — Nem hozott nekem levelet? — Várjon még két hónapot, ak­korra kihozzák a fák... — Fújja fel, én nem olyant vá­rok... — Ne udvarolj, mert elmondom valakinek — szól a postásra egy esőkabátos, bőrtarisznyás ember. Megáll, a kezében lévő keresztfű­részt odatámasztja a falhoz. Tár­sa, egy rövid télikabátos az össze­kötözött fejszét, vermelőt zökken­ti a földre. — Hát jó idő van — állapítja meg lakonikus rövidséggel. — Talán a fejsze melegít? — kérdi az odaérkező kucsmás, bar­nakabátos öreg, aki szódásüveget lóbál a kezében. — Az majd később. — Csak azt tudnám, milyen idő lehet New Yorkban, az ENSZ- ben? — mondja az öreg. — Hogy milyen? — kérdi az esőkabátos és válaszol is. — An­nak forró, akinek ég a föld a tal­pa alatt. Nem szeretnék most a Hammarskjöld helyében lenni. — Alávaló egy ember lehet — állapítja meg az öreg. — Hogy valaki így visszaéljen a hala1 má­val... Lumumba tőle kért segítsé­get és ő meg segít abban, hogy el­tegyék láb alól... — Emlékezzen csak papa — folytatja az esőkabátos — az ősz­szel, a közgyűlésen a Hruscsov mondta; ne legyen az a főtitkár mert csak az imperialistákat kép­viseli. Hát itt van a példa. Ha ak­kor elfogadják a Szovjetunió ja­vaslatát, másként alakult volna a helyzet Kongóban is. ÖRER, FEHÉRHAJU BÄCSI áll meg a beszélgető csoport mel­lett, ő is szódásüveget visz. Hall­gatja a beszélgetést egy darabig; majd megszólal: — Az a Lumumba mégis csak csinálhatott valamit, hogy kivé­gezték. — Persze, hogy csinált. Azt csi­nálta, ami nem tetszett a tőkések­nek, függetlenséget, igazi függet­lenséget akart — magyaráz az esőkabátos. — Tudja papa, ilven a nyugati »demokrácia«, amitől a Szabad Európa prédikál. Még a gyilkosságtól sem riadnak viss_a, ha valaki keresztezi az érdekü­ket. Az ENSZ-ben meg fehérre akarják mosni a feketét. — Amikor tizennégyben meg­gyilkolták a trónörököst, a Ferenc Jóska megüzente a háborút... — kezdi az öreg, de az esőkabátos leinti: — A háború anélkül is kitört volna. Harminckilencben nem gyilkoltak meg senkit, még's 'ett háború. Mert az imperialisták fél­tették egymástól a hatalmat... A beszélgető csoport közben a fehérköpenyes kocsmárossal is szaporodott, mert hiába áll ugyan nyitva az ajtó, nem akad vendég. — Hát azért szeretném tudni, hogyan alakul majd a kongói helyzet — állapítja meg a kucs­más öreg. — Tudja papa — válaszol az esőkabátos —, ezeknek a kapita­lista bérenceknek előbb-utóbb el kell tűnni. Mindenhol megjön ám a népek esze. Elzavarják őket, mint Kubában, Törökországban, vagy Dél-Koreában. No. de men­jünk — szól a társaságnak. Fel­veszik a szerszámokat, elköszön­nek. A két öreg a szódásüveggel elindul a kocsmáros után. Kis idő múlva kilépnek az ajtón, az esyik jobbra, a másik balra indul! Las­san ballagnak, élvezik a napsü­tést. Szétoszlott a beszélgető csoport, mindenki megy a dolga után, mert dolgozni kell — ez az élet rendje. B. I. 44. Bottlik Jenő barátságosan hely- lyel kínálta vendégét: — Üljön le, Szimcsák. Tessék, gyújtson rá. — Köszönöm szépen, Bottlik úr. — Ebből csak a régi ismerősök­nek — mosolygott Bottlik. — Az ám, mikor is került maga hoz­zám? Várjon csak ... — Harminchatban, kérem szé­pen. Harminchat telén. — Úgy van. Ha jól emlékszem, kitűnően együtt működtünk, nemde? — O, igen, Bottlik úr. Nem volt köztünk semmi differencia. De Bottlik úrnak nem is volt rám panasza. — Nem, nem, Szimcsák. Maga elsőrangú sofőr. Emlékszem, mennyire szerette az öreg Horchot. — Príma jármű volt a Horch — bólintott Szimcsák. — Tán még ma is megvolna, ha... de hát tudja, hogy mint ala­kultak a dolgok. Én mindig tud­tam, hogy mi van magával, Szimcsák. Hiszen én mindenkor számítok magára. — Számíthat is, Bottlik úr. Hát most a bérautónál vagyok. Ne­héz kenyér ez, Bottlik úr. Azt hiszem, sohasem lesz olyan jó dolgom többé, mint Bottlik úr mellett volt. — Nem lehet tudni, Szimcsák. Hallgasson ide. Most a segítsé­gére van szükségem. — Örömest, kérem szépen, amit csak tudok, megteszem. — Nézze, amit mondok, szigo­rúan köztünk maradjon. Én bé­relnék egy túrakocsit: s úgy kel­Horválh József: ARANYKAUTKA lene ügyeskedni, hogy magát kap­jam meg erre az útra. Egy vidé­ki városba kellene lemennünk. Nézze, semmi különös sincs az egészben. De én feltétlenül meg­bízható emberrel akarok menni. — Kérem szépen, azt nagyon könnyű. Jóban vagyok a forgalmi főnökkel, és ha be tetszik« adni a rendelést, egyből elintézem, hogy engem küldjenek. Hová ké­ne menni? — Csókavárra. — Értem, Bottlik úr. Mennyi időre? — Nézze, Szimcsák nekem és a vejemnek találkoznom kell egy illetővel a csókavári Bányagép- gyárnál. Úgy intéznénk a talál­kozást, hogy maga odahajt a gvár elé, s úgy tesz, mintha elromlott volna a motorja. Elkezd babrál­ni a gépházban. Addig én a ve- jemmel együtt lebonyolítom a találkozást. — Kérem, semmi akadálya, Bottlik úr. — Persze, megkérem, Szim­csák, hogy hallgasson erről az útról, mint a sír. Nem kell sem­mitől tartania, semmiféle suskus nincs a háttérben. — Értem Bottlik úr. — Természetesen, nem kívá­nom ingyen a segítségét, Szim­csák. No, ne szabadkozzék, a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Kétszáz forintot kap, ha sikerül. Nem sok, de viszont maga minden körülmények kö­zött számíthat rám! Lesz még maga az én sofőröm Szimcsák! Az öreg sofőr alázatosan mo­solygott. — Hát csak tessék leadni a rendelést, Bottlik úr, minden rendben lesz, ezt garantálom. Negyednapra Csóka vár felé száguldott a Pobeda bérautó. Bottlik és Szerencsés hallgatagon bámészkodtak a hátsó ülésről. Délután indultak Pestről. Úgy számították, öreg este érkeznek Csókavárra. Győrött Bottlik meg­állíttatta a kocsit. — Igyunk egy feketét. És nem kell annyira sietnie, Szimcsák. Úgy intézze, hogy este fél tíz­tíz óra körül érkezzünk oda. — Kérem szépen, Bottlik úr. — Tessék, Szimcsák, egy hu­szas. Igyék valamit. Szerencsés leszegte a fejét az eszpresszó asztala mellett. Gon­dolataiba temetkezett. Valósággal gyötörte az az . érzés, hogy megint nem ura saját sorsának. Ismeretlen erők mozgatják cse­lekedeteit. Megint az arany pa­rancsol fölötte. Az arany szabja meg a sorsát továbbra is. Hát hiába, úgy látszik, ebből a bék­lyóból nincs szabadulás. Bottlik fizetett. Egyetlen szót sem váltottak. Visszaültek a ko­csiba. Szimcsák most már jóval lassabban vezette a kocsit. Szerencsés tovább töprengett. Akármilyen körültekintően szer­vezte meg ezt az utazást az apósa, veszedelmes vállalkozás ez. De hát hiába mondta Júliának, ő nem engedett. Azt mondta, ezt a lépést meg kell tennie. Megéri. Milyen magabiztos ez az asszony! Voltaképpen nyugodtan rábízhat­ja a sorsát. Ha ő így akai-ja... Az após? Meglehetősen rideg üzlet­fél. Még odáig sem jutottak el, hogy tegeződjenek. Bottlik meg­tartja a három lépés távolságot. De mit törődik ő vele? Az zökkentette ki gondolatai­ból, hogy a sofőr fékezett. Sze­rencsés előrehajolt. A reflektor fénykévéjében egy alacsony, köp­cös emberke bukkant fel és jó előre integetett. Egy ismeretién falucska közepén állt meg a ko­csi. A sofőr kinyitotta az ajtót s a köpcös behajolt: — Jóestét kívánok, bocsánat a tolakodásért, hová mennek az elvtársak? Bottlik habozás nélkül rávág­ta: — Nagyborsányba. — Az nagyon jó — vidult fel az idegen — nem vinnének el Csókavárig? Kérem szépen, vi­gyenek el már, lekérem a vo­natot és otthon vár a családom. (Folytatjuk-!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom