Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-07 / 32. szám

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1961. február FEJEZETEK egy ember életéből m az örömmámorban úszó embert, terv csak terv maradt. Fel­Ezerkilencszázötvenöt a nagy családi tervkészítés ideje. Szá­mok sorakoznak az asztalra terí­tett papírlapon. Tancsa Laci, a tizenkilenc éves férj számol, ti­zenöt éves felesége és a nagy­mama pedig újabbnál újabb ja­vaslatokkal áll elő. Laci kezd tü­relmetlen lenni. Szeretne már vé­gére járni a számolásnak, de a javaslatok miatt folyton újra kell kezdenie. A szövetkezet gazdagon fize­tett. Neki mint fejőgulvásnak hat­száz munkaegysége lett, a felesé­gének pedig háromszáz. Roskadá- sig telve a kamra és a padlás ele- séggel, s százszámra lapulnak egymásra a piroshasú százasok. A rozzant, nádfedeles ház mes­tergerendás szobájának petró­leumlámpa fényénél ülők csor­dultig telve vannak bizakodással. Laci motorkerékpárt akar vásá­rolni, az asszonyka bútort, a nagyanyó pedig új ház építését javasolja. Egyszerre azonban nem lehet mindent megvalósítani. — Laci ledobja az asztalra a ceru­zát, s az ablakon keresztül nézi, a beírnaj or egykori cselédházait, amelyek külön szigetet képeztek Nagydorog szomszédságában em­beremlékezet óta. Itt kint mindig nehezebb volt. De csak volt... — Mi van veled Lacikám! Ért­sünk hát szót! Hová merengsz? A nagyanyó szavai visszazök­kentik a számokhoz. Gyors moz­dulattal megfordítja a számokkal zsúfolt lapot. A másik oldal üres. A nagyanyó és az asszonyka egy pillanatra meghökken, s nem tudja mi üthetett belé. Laci ar­cára először rajzolódik mosoly, mióta az asztalhoz ült. Az üres lapra nagy betűket rajzol, s köz­ben megered a szava. — Először háztáji tehenet ve­szünk és egy anyakocát, aztán bútort, majd motorkerékpárt, s akkor nekilátunk az új ház épí­tésének. Mindezt öt év alatt meg­csináljuk. Ez lesz az ötéves csa­ládi tervünk. A terv utolsó há­rom évében minden erővel házra gyűjtünk. Ezerkilencszázhatvan- ra felépítjük a belmajor első vil­láját. Mert villa lesz! Olyan ami­lyen a múltban csak a kiváltsá­gosoknak volt. Megszavazza a tervet a »tagság«? A nagyanyó és az asszonyka bólintanak. Aztán nagyanyó, aki a ház­tartást vezeti, a tűzhelyhez lép, belekóstol az ételbe és a lányá­hoz fordul. • — Kész a vacsora! Lehet terí­teni. E Laci nem szereti az októberi napokat. Az ég ólomszürke, a fák csupaszok, s a sár és a tócsák­ban álló víz tönkreteszi a láb­belit. »Színtelen« késő őszi hó­napok! Igen. Ez a legtalálóbb ki­fejezés ezekre a hónapokra. A tél is színesebb ezeknél. A szür­keséget, amely egyhangúságával fárasztja az embert, felváltja a fehér hó, amely gyönyörűen csillog, ha téli napsütés cirógatta. Az országúiról átvált a belma­jor felé vezető, zsombékokkal övezett, vékony gyalogúira. Siet haza. A családi ötéves terv első évi eredményét akarja megtár­gyalni a mai estén. A dombhajlat alatti kanyarnál szélesvállú, köpcös emberke buk­kan eléje. Valamikor napszá­mosként dolgozott nála az édes­apja. Most ő is szövetkezeti tag. Amikor ránéz, csakúgy ragyog az arca a boldogságtól. — Hallottad-e már a hírt Laci? — Mit? — Azt, hogy forradalom van! — Forradalom? — Az a javából. Pesten ro­pognak a fegyverek, szünet nél­kül... Vége a kommunizmusnak! Feloszlanak a szövetkezetek. — Feloszlanak a szövetkeze­tek? — Laci arca elsápad. Mon­dani szeretne valami gorombát. Legszívesebben torkon ragadná de az már nincs is előtte. Kurta, csoszogó léptekkel siet a falu felé és az alakja belevész a ho­mályba. Úgy érzi. mintha megcsúfolták, megcsalták volna. Hirtelen üres­nek, célnélkülinek tűnik előtte az egész élet. Sarkonfordul és indul a falu felé. Eszébe sem jut, hogy a »családi tanács« és a vacsora várja. Megy-megy, ólmos mozdu­latokkal, maga sem tudja, hogy hová. A pénzügyi laktanya kör­nyékén gyanú lopakodik gondola­tai mélyére. Talán nem is igaz? Hátha ugratni akart! Marhaság az egész. 1956-ot írunk. Nincs oly erő, amely csak néhány órára is szembe tudna helyezkedni a ha­talommal. A munkásdiktatúrá­val! Az utca kihalt. A villanyoszlo­pokon sárga fénnyel hunyorog­nak a lámpák. Könnyű északi szél rohan végig a házsorok kö­zött, s megemeli a fején a sap­kát. Az úri kastélyból lett hatal­mas iskola előtt jár már, amikor egy ember körvonalai válnak ki a templom által árnyékolt sötét­ségből. A fekete alak egyre na­gyobbodik, s az utcai lámpa fé­nyénél egyszeriben ráismer egy széles, barátságos arcra, amelyből nagy, kissé merevnézésű szemek sötétlenek. Egy pillanat tört ré­sze alatt feloldódik benne a fe­szültség, amely mint mázsás kő, nyomta a szívét. — Jóestét Sebestyén elvtárs! — Jóestét! A köszönés nehezen, darabosan buggyan elő, a szélesmarkú em­ber szájából, miközben lassú mozdulattal nyújtja a kezét La­cinak. Az egész emberről végte­len nagy fáradtság és szomorúság tükröződik. Olyan, mintha gyá­szolna valakit. — Igaz, amit beszélnek Pista bácsi? — Igaz. — Forradalom van? Sebestyén István megrázza a fejét. — A néphatalom ellen törők mindig ellenforradalmárok. Csaknem futva teszik meg az utat a szövetkezeti székházig. Olyan a környék, mint a meg­bolygatott méhkas. — Szét kell osztani mindent! — röppen fel az ingerült kiáltás a zsúfolásig telt teremben. Pil­lanatnyi csend következik. Majd. mint a vihar előtti csend után a zápor, bábeli zűrzavar szakad a teremre. — Nem engedjük a szövetkeze­tei! — Minden szem Sebestyén Istvánt nézi. Az emberek csodál­koznak! Pont ő nem akarja en­gedni? Ő, aki olyan sokat kriti­zálta a vezetőket. Laci látja, hogy sűrűsödik a szövetkezetét akarók tábora, Se­bestyén István körül, ö is szoro­san mellé áll. — A többi dorogi csoport is feloszlott! Adiátok vissza a föl­det! — követelődzik néhány inge­rült hang. — A közös vagyont nem her­dáljátok el! — idős, haragos te­kintetű nagybajuszú bácsi kiált­ja a szavakat, s vele zúgja a bentlévők nagy része. — Nem en­gedjük! A hangoskodók megszeppen­nek. Sokan haza ballagnak. Han­gosak az utcák. A pincék felől dévaj nóta hangfoszlányai szű­rődnek. Nyughatatlan éjszaka sza­kad a községre. Kitömi készülő félelmetes gonoszság lappang a csöndben és a sötétségben. Sen­ki sem tudja mit hoz a holnap! bomlott a tsz. amelyre a terv épült. Nem a szörnyű napok idején bomlasztották fel, hanem ké­sőbb. Jóval később, ötvenhétben Sosem felejti el azt a napot. Kint dolgozott a határban, s a dűlő- úton felbukkant egy Pobjeda. A vendégek bejelentették, hogy termelőszövetkezetet feloszlatják. Súlyos gazdasági helyzetben vol­tak akkor, a vezetés is válságos helyzetben volt, sok volt a hiba, sok a meg nem felelő ember, de azért még most sem tud bele­egyezni még gondolatban sem a feloszlatásba. Nehéz napok következtek. Nem tudta hová menjen, mihez kezd­jen. A gazdák hívták napszám­ba. De a napszám nem biztosí­tott rendszeres keresetet. Elment a bikácsi szőlőgazdaságba dolgoz­ni. Naponta 14 kilométert kerék­pározott. Előbb indult munkába, később ért haza, mint bikácsi társai, akikkel együtt dolgozott. Belefásult a munkába. A kerese­tével sem volt megelégedve és akkor jött egy ismerőse, aki be­ajánlotta a hídépítőkhöz. * A hídépítés szép munka. Jól keresett. Kétezer forint körül vitt haza hó végén a családnak. De az örökös vándorélet nem tetszett neki. Sióagárd, Kölesd, Űzd, Elő­szállás, Pálfa. Örökös helyváltoz­tatás. Nincs üzemi konyha. Ök maguk készítik, — ha ráérnek — a vacsorát. Van úgy, hogy na­pokig hidegkoszton él. Legény­embernek való ez az élet. Neki mindig a felesége jut eszébe, va­lahányszor lefekszik, s ha reggel felnyitja a szemét, kislányát, a szőkehajú Juliskát keresi maga mellett. A kislányt, akit nagyon szeret, s akivel nem tud foglal­kozni, mert hetente csak egy rö­vid napot tölthet családi köré­ben. Együtt az egész család. A nagy­mama és a fiatalasszony a tűz­helynél ül. Tancsa Laci az újság­írónak magyaráz, aki serényen jegyzetel, az asztal fölé akasz­tott petróleumlámpa tövében. Az asztalon egy fohászkodó szűz- mária szobor látható. A szobor­nak valaki nekitámasztotta a kis­lány mesekönyvét. A könyvre egy majom van festve, s a cím­lapról a következő szöveg olvas­ható: »Képes állatkert — Tankó Béla rajzai«. A házigazda hangja betölti a szobát. — Amikor meghallottam, hogy Nagydorog szövetkezeti község lett, nagyot dobbant a szívem. Elhatároztam, hogy hazajövök. Múlt év november tizenhetedikén léptem be feleségemmel együtt a szövetkezetbe. Az elnökünk Se­bestyén Pista bácsi régi ismerő­söm. Másfél hónap alatt száznégy munkaegységet teljesítettünk az asszonykámmal. Most újból kezd­jük a tervezgetést. 1965-re töb­bet tervezünk, mint ezerkilenc- százötvenötben terveztünk. Nő­nek az igényeink. Nagyanyó a háztartást vezeti, mi ketten dol­gozunk, a kis Juliska pedig óvo­dába jár. Feltétlenül jöjjön el az elvtárs öt év múlva hozzánk, s akkor majd megírhatja, hogy a tervekből hogyan csinált a szö­vetkezet segítségével a Tancsa család valóságot. H. T. J egy zetf üzetemből: Harmincegy év Házassági évfordulót ünnepel­tek. Számszerint a harmincegye­diket. Erre az alkalomra az ün­nepien megtérített asztal mellé eljöttek a szűkebb családi közös­ség tagjain kívül a rokonság tá­volabbi tagjai is. sőt később, va­csora után néhány kedves barát, szomszéd is beállított. Zavartan, köhécselve mondták el jókíván­ságaikat és amint befejezték mondanivalójukat. azonnal in­dultak vissza, merthogy nem sze­retnék zavarni a családi kört... De egv pohár borra legalább ma­radni illik: egy pohár borra, ame­lyet az ünnepeltek egészségére ürítettek. És végül mindenkinek jutott hely a szobában, kinek az ágvszélen. kinek a kisszéken De ez senkit nem feszélvezett, esetleg annyiban, hogy a hangulat ha­marabb vált feszélvezetlenebbé. a családtól egv kissé távolabb állók is családtagnak érezték magukat. Harmincegy év... Két ember küzdelemmel, szorgos munkával eltöltött harmincegy éve. Én. mint véletlenül belecsep- pent idegen, vettem részt ezen az ünnepségen, de csakhamar csa­ládtagnak éreztem magam. Ugv éreztem, hogv az ott elhangzottak minden szava nekem is szól... Mennyire szép volt ez az este. A néhány órába belesűrítve har­mincegy év. majdnem esvhar- mad évszázad, s ennek az időnek a történelme. amelyet kétféle képpen is módomban volt meg­ismerni. Egyrészt a vendégek sza­vaiból. másrészt pedig a két ün­nepelt arcát figyelve. Mert csak hárman voltunk, akik nem be­széltünk. A két öreg — akik csak hallgattak, hallgatták, hogy mit idéznek fel az\ ő életükből a je­lenlévők —. és én. aki csak a ma estéjüket ismerem. Semmi többet. Tegnap még azt sem tudtam róluk, hogy vannak, hogv szá­momra ilven kedvessé válhatnak. Az egyik szomszéd kezdte Va­lahogy ígv: Hei János, emlékszel, amikor árkot ásni iártunk?... Ott szereztem én is. te is a reumát. A fagyos vízben. Ma már ilven nincs. Az öreg arcán az emlékezés fel­hőié lebben át. s talán észre sem vette, hogv megtapogatja fáiós térdeit és keze valahogy odaté­vedt élete pária vállára, amelyet abban az időben selymes, szőke fürtök borítottak be. most meg fekete, fehér, oöttvös kendő ta­karja az ősz tincseket. Azután a részesaratásról be­szélnek. amikor minden tizedik keresztért arattak... Már ketten, együtt. Hosszú, hosszú évekig jártak a szomszédos pusztára, az urasági földekre. Sokszor egv hó­napig is. hogy rtiegkeressék azt a néhány mázsa gabonát, ami biz­tosította a kenyérnek valót esísz évre. először csak kettőjük, maid ahogy születtek a gyerekek — a népesebb család számára. Ez a sok-sok küzdés kovácsolta őket. ket.tőiüket eggyé, elszakít- hatatlanúl eggvé. hogv a harmnic- egy év alatt még egv rossz szót is alig szóltak egymáshoz. Ök úgy mondják: talán azért, mert nem bántották egymást. Az élet oly mostoha volt hozzájuk, oly sokat bántotta őket. hogv miért bán­tották volna ők is egymást, miért veszekedtek volna? Csak ígv. együtt volt erejük ahhoz, hogy' küzdjenek, hogv megálljának a lábukon, akkor is. amikor a más­napi kenyér nem volt biztosítva a gyerekek kezébe. És valahogy, mégis lett. Mert ők ketten, együtt akarták, hogv legyen A gyerekek?... Szomorú emlék. A két legnagyobb fiú ott maradt a háborúban. Még a sírjuk helyét sem ismerik, hogy most. így. öre­gen virágot vihetnének rá. Csak kön veket eitenek sűrűén — most is. az ünnepi asztal mellett —. s néhány másodpercig csend nehe­zedik ránk. Az emlék, a háború gyűlölt, fájdalmas emléke. De a másik három gverek vitte valamire. Valamire? Sokra. S bár még könnves a két öreg szeme, azért mosolyognak. Az egyikből mérnök lett. a másik ta­nítónő. a harmadik pedig a szö­vetkezet elnöke, itt a faluban. Ö az egyedüli, aki most itt ül az asztal mellett, a gyerekek közül. A többiek csak dísztáviratot küldtek, és gondolatban vannak itt. Szombaton jönnek személyesen is... Ök meg ketten nyugdíjasok. . A szövetkezet nyugdíjasai... Oh! Ezt soha nem gondolták. Dehát becsülettel helytálltak az életben. Megérdemlik. Buni Géza Tizenegy nagyobb szabású rendezvény, több mint 1800 résztvevővel Január hónapban ismét válto­zatos programmal szolgálta a szekszárdi városi művelődési ház a város lakóinak művelődését, szórakozását. A városi művelő­dési házban tizenegy nagyobb szabású rendezvényre került sor 1820 fő részvételével. A tizenegy rendezvényből kettő volt színi­előadás. Minkét alkalommal a Déryné Színház vendégszerepeit, egyszer egy operettel, egy alka­lommal pedig drámával. Hat íz­ben tartottak ismeretterjesztő előadást, a legtöbb hallgató az Ifjúsági Akadémia előadásán je­lent meg. Két esetben művész­együttesek szerepeltek, köztük a Magyar Néphadsereg Vörös Csil­lag Érdemrenddel kitüntetett mű­vészegyüttesének énekkara és szó­listái. A színvonalas előadások nyo­mán növekedett a közönség ér­deklődése a városi művelődési ház rendezvényei iránt. Huszonhat művészeti csoport, közel hétszáz taggal működik Szekszárdon A város legtöbb számottevő vállalatánál, hivatalában műkö­dik művészeti együttes. A művé­szeti együttesek célja elsősorban a saját házi rendezvények kere­tében a dolgozók szórakoztatása és a csoportok tagjai művészeti igényeinek kielégítése, több cső­a Áll a pálfai Sió-híd. Vége a munkának. A hídépítő brigád utolsó pálfai álmát alussza. Csak Tancsa Laci szemére nem jön álom. A levegőt betölti a szuszo- gás egyenletes hangja. Kapcaszag terjeng. Laci az eget bámulja. A sötétkék eget, s a milliárdnyi csillagot. Gondolatai otthon jár- nak. Ezerkilencszázhatvanat mu­tat a naptár és az-ötéves családi Ötvenhat alkalommal szerepelt már a szekszárdi úttörözenekar Alig kétéves múltra tekint vissza a szekszárdi úttörőzene­kar, amely máris szép eredmé­nyeket, sikereket ért el. A negy­ventagú zenekar ez ideig 45 ze­nekari művet tanult meg. Har­minchét különböző társadalmi rendezvényen szerepeltek az út­törő zenészek, 19 esetben pedig hangversenyt tartottak különbö­ző községekben, a többi között Hogy észen, Alsónánán, Bogyisz­lón, Tolnán és Mözsön. Valameny nvi községben szén sikert aratott az immár országosan is elismert szekszárdi úttörőzenekar. Vala­mennyi tag növendéke a zeneis­kolának is, így ezáltal is biztosí­tott továbbtanulásuk és zavarta­lan zenei fejlődésük. A zenekar műsorpolitikája, te­kintettel a tagok életkorára és ze­nei képzettségükre, egészséges és jó irányban fejlődik. port azonban arra is alkalmas, hogy nagyszabású rendezvénye­ken a város közönsége előtt is színpadra lépjen. A legutóbbi felmérések szerint Szekszárdon 26 művészeti csoport működik ki­elégítő színvonalon. A csoportok munkájában összesen 654 fő vesz részt. Művészeti áganként részle­tezve a következő a helyzet: Hat énekkar működik, össze­sen 334 taggal. A zenekarok száma négy, a résztvevő tagoké 96. Nyolc színjátszó együttes ala­kult és végez munkát 104 részt­vevővel. A tánccsoportok száma ugyancsak nyolc, a résztvevőké 112. Ezen kívül működik még egy bábcsoport a felsővárosi is­kolában. A vezetés általában megfelelő, ami meg is látszik legtöbb cso­port munkájában. A felsoroltakon kívül működik még néhány kisebb együttes a város területén, munkájuk azon- .ban alkalmi jellegű.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom