Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-05 / 31. szám
A 900 éves város Szekszárd és az irodalom IRODALOM NÉPMŰVELÉS * Az oklevél mén nem minden... Kocsis István, a frissen államvizsgázott fiatal tanár elhelyezkedik a fülkében és a felszállókat nézegeti. A vonattal versenyző sötét felhők árnyéka még kissé ránehezedik a mellére, de mire beérnek Személyére, az eltelt gyakorló félév állomáshelyére, minden elcsendesedik. Ugyanolyan izgalommal lépegeit az iskola felé, mint amikor hat: hónappal ezelőtt — kezében a kinevezéssel — megérkezett. Most új keltezésű oklevelét szorongatja, s alig várja, hogy megmutathassa a kis elsősök tanító nénijének, Moharos Jutkának. Hiszen lehet... jövőre már nem együtt tanítanak. Mekkorát nőtt a néhány hónap alatt az egész évfolyam! — állapítja meg büszkén, visszagondolva a jeles érdemjegyekre. Pedig mintha csak most léptek volna ki a főiskoláról. A bizottság elnöke meg is jegyezte: — A tanári oklevél még nem minden A következő években is sokat kell tanul- nio!:. Könyvekből, s természetesen idősebb kartársaiktól is. De egyesek máris ., kitűnően megálltak a helyüket! — nézett Őrá’, amiből megértette, hogyan értékeli a nyolcadik osztálynak adott válaszát. — Mert a legemlékezetesebb élmények között azt is elmesélte neki. Kollégái. a hatodikosokat szidták, az ő első, igazán meleg perceit azonban a VIII. fiú okozta. Helyettesíteni ment be hozzájuk biológia órán. Az volt a szándéka, hogy felolvassa nekik Illyés Gyula: Petőfi c. tanulmányának bevezetőjét, majd mesél nekik a lánglelkű költőről. De még a dobogóig sem ért, meghallotta, hogy többen mozgolódnak. — Milyen óra lesz? — kérdezték kórusban. — Petőfiről fogunk beszélgetni — mondta nekik abban a hitben, hogy ujjongó lelkesedés lesz a válasz. Tévedett. Egy szemüveges fiú jelentkezett szólásra, és a többiek igenlő morgása közben bejelentette. hogy Jánosi tanár bácsit várják, neki lenne biológia órája. — Hivatalos ügyben Csor- nokra utazott — mondta még mindig nyugodtan. — A legközelebbi alkalommal azonban itt lesz. — De nekünk mára ígérte. hogy előadást tart az élet keletkezéséről és a vallás eredetéről! — hangzott követelőén. Meg se lepődhetett, amikor valaki bekiáltotta: — Arról tessék beszélni! Hangos helyeslés kísérte a közbeszólást. Aztán várakozó arccal lesték a hatást. — Fiúk, — kezdte, nyugodt hangot erőltetve — én nem avatkozhatom bele más tanár mun'-áiába, mert ő azzal nem bízott meg engem. Ebből következik, hogy a legközelebbi lírán akarja megtartani az előadást. — Már háromszor, megígérte! — vágott közbe egy hosszú haiú legényke. Gúnyos kacagás erősítette meg a szavait. — Csendet kérek! — fordult szembe velük. Aztán hirtelen gondolattal hozzátette: — De ha ő nem érne rá, legközelebb én tartom meg az előadást. — Most pedig tessék idefigyelni! A pillanatnyi csendben a könyv után nyúlt és fel akarta lapozni. — Máma tessék! — állt fel ismét a kis szemüveges. — Az egész osztály erről szeretne hallani... Mondani készült valamit, amikor újabb kívánság szállt feléje a padsorokból: — Legalább azt tessék megmondani — szavalt egy nyurga legény — tanár bácsi meggyó ződése szerint van-e isten, vagy nincs?... A meghökkent csendben az arcok, a szemek várakozó lázban égtek. Kocsis tanárjelölt megállt a katedra előtt és belenézett a tekintetekbe. Torkát villanásnyi indulat érdesítetté, de agyán egy pillanat alatt átviharzott köteteket kitevő pedagógiai olvasmányainak lényege, és belekapaszkodott a legfontosabba: A jó pedagógus mindig igazat mond!... Arca kipirult, homloka elsápadt, de hangjából szilárd hit csendült, amikor kimondta: — Az én meggyőződésem szerint nincs isten! Felrhorajlott az osztály. Erélyesen csendet intett. — Kérdeztetek, én őszintén feleltem. A saját meggyőződésemre voltatok kíváncsiak, hallottátok. De most már ti is teljesítsétek az én kívánságomat és várjatok türelemmel! A megígért előadás nélkül ezt a kérdést nem lehet megérteni. Csengetésig sikerült helyreállítania a rendet. Belül kissé izgatottan, de látszólag nyugodt léptekkel hagyta el a tantermet. A tantestületi szoba előtt a hitoktatóval találkozott. Éppen a nyolcadikba indult. Hittan ón következett. Délre elterjedt a hír az iskolában: az új tanár arról tartott előadást a gyerekeknek, hogy nincs isten. Az igazgató magából kikelten hivatta Kocsis Istvánt. — Pajtikám — hallatszott ki öblös hangja az ajtó mögül legalább szólhattál volna, hogy akarsz valamit csinálni! Ha nem tévedek, én vagyok az igazgató... — Nem előadást tartottam — tiltakozott ingerülten. — Azt a félreérthetetlen kérdést adtaié) az osztály — mert a vallás eredetéről vártak előadást —, hogy az én meggyőződésem szerint van-e isten? Nem tehettem mást. válaszoltam. — Válaszoltál és leromboltad évek munkáját! — kiáltott az igazgató és beletúrt a hajába. — Próbáljon így tervszerűen dolgozni valaki... — Te mit válaszoltál volna az én helyemben? — kérdezte nyugalmat erőltetve. — Meséltem volna nekik arról, hogy vannak istentagadók és vannak istenhívők. És arról, mikor milyen isteneik voltak az embereknek. Tehát, hogy mikor mit hittek. S ennek okáról, körülményeiről... — Igen, legközelebb én is erről mesélnék. Csakhogy ők most az én meggyőződésemre voltak kíváncsiak! Szerintem már az ötödikben sincs jogunk mellébeszélni. Sőt az első osztályban sem!... Az lepett meg legjobban — ragadta el az indulat —, hogy a- tanulóknak fogalmuk sincs, mekkora a távolság aközött, amit az órákon hallanak és aközött, aki mondja! Persze — szerencsére — vannak jócskán kivételek. De nem látom be sem most, sem a jövőben, miért ne mondhatnám meg — kérésükre! — ugyanúgy az egyéni véleményemet, ahogy például a pap is megmondja a magáét?! Másfél óra múlva is az eredeti véleményükhöz ragaszkodtak mindketten. A tantestület többsége annak adott igazat, akivel éppen beszélt. De érezni lehetett, hogy kissé elhúzódtak a fiatalembertől. Talán egyedül Kenyeres, a gondosan fésült agglegény helyeselt őszintén. De csak négy- szemközt. Nyíltan a világért se állt volna ki az igazgató véleményével szemben. Patakiné nyíltan kimondta, hogy az ifjúságot félti ezektől az eszméktől. Hiszen akkor is elég bírni velük, ha félnek valamitől. Nem elég, hogy ütni nem szabad őket, még az isten kezétől se féljenek?! Legközelebb kizavarnak bennünket az osztályból... — sápítozta. Akik hallgatták, nem válaszoltak neki. Délután Jutkával sétált. Közömbös hangon szólt hozzá: — Te még nem nyilatkoztál... Hogyan jártál volna el az én helyemben? — Engem az lepett meg — hangzott kissé csalódottan —, hogy ateista vagy. Tulajdonképpen mi ennek a magyarázata? — meredt a fiú szemébe. Sokára született meg a válasz: — Nehezen tudnám megmondani. Talán, hogy olyan elevenen él bennem a tiltakozás minden hazudozás és megfélemlítés ellen! A lány szótlanul ballagott mellette. Barnára sült arca töprengést árult el. A fiút boldoggá tette, hogy legalább nem ellenkezik. Nekibuzdulva folytatta hát: — Persze, ha — Voltaire szavaival kifejezve — nyugdíjba küldtem is az istent, azért még nagyon sokat kell és akarok tanulni. De valljuk be: súlyos, bonyolult és mégsem főkérdések ezek... S a lelkiismereti szabadság éppen azt jelenti, hogy ne is legyenek főkérdések soha. Csakhogy az államnak — a saját iskoláiban tanító nevelőivel szemben — jogosan több ennél a követelménye. De még mindig koránt sem annyi, mint az egyháznak volt, nem is olyan távoli múltban!... Jutka — nem figyelve az utolsó mondatokra — váratlan határozottsággal megszólalt: — Az igazgatóval folytatott vitában mégsem neked volt igazad! Arra gondolok: té azzal dicsekedtél, hogy pedagógiai szempontból is feltétlenül helyesen jártál el. Pedig szerintem nem! Hogy mivel igazolom? Inkább kérdezek: ha arra kértek volna a gyerekek, mondd meg, mi a véleményed egyik kartársadról, vagy éppen az igazgatóról, feltétlenül meg- mondtad volna őszintén?! Rápillantott a fiú arcára és már folytatta is: — Na látod! Éppen ez a pedagógiai szempont. Mindent, de (Folytatás a 9. oldalon.) Szekszárd Garayval és Ba- biüs-csal vonult be a magyar irodalom történetébe, s a hagyomány legfeljebb annyit tagt még számon, hogy Vörösmarty többször megfordult a megyegyűléseken. Mindez bizony nem valami sok, főleg, ha hozzávesszük, hogy Garay is, Babits is korán elszakadt szülővárosától, s mindketten fővárosi lakosok lettek. A középkori Szekszárd irodalma teljesen elsüllyedt, pedig nem kétséges, hogy a városalapítást jelképező apátság letelepítésével együtt írástudók, krónikaszerzők is telepedtek a fiatal városba, sokkal fontosabb lenne ennél a reformáció korának feltárása, hisz amint a tudós Ipolyi Arnold írta, »az Al-Duna vidéke Tolnától lefelé a Dráváig a hitújításnak egyik első és termékeny földje vala«. Közismert tény a középkori Tolna művelődési szerepe, ahol az egyik legtehetségesebb, és legtevékenyebb reformátor, S/.tarai Mihály is hosszabb ideig működött, mint. versében énekli: Istenben való jó reménységben, Tar papokkal való nagy ütkö- [zetben. Sztárai reformátori tevékenysége addig nem látott mozgalmat vitt a hétköznapi életbe: állandó vitákat rendezett, játékszínt állított fel, ahol saját darabjait adták elő. Maga beszéli el, hogy egyik hitvitája után a meggyőzött és felbőszült nép agyon akart verni több papot, s csak azok menekülhettek meg, akiket az asszonyok teknők alá rejtettek üldözőik elől. Erről szól a tréfás középkori versezet is: Pap van a teknőnek alatta, Három asszony ül rajta. Sztárai alatt a tolnai iskola, amelynek híres könyvtára is volt, olyan tekintélyt szerzett, hogy tanulói egyenesen mehettek a német főiskolákra. Itt működött a nevezetes Veresmarti Mihály is, akinek megtérése históriája, egyike középkori irodalmunk becses emlékeinek. Semmi kétség, hogy a neves tolnai iskolának szoros kapcsolata volt Szekszárddal. A már idézett Ipolyi Arnold szavaiból ez világosan kitűnik: •■A Duna mentében, hazánk e classicus földjén, ahol az egykori virágzó római telepek alapján a magyar középkorban számos monostor és népes város épült. Földvár és Paks, Ma- docsa és Tolna, Szegszárd és Bátaszék, Czikádor és Bodrog- monostor. Báta és Bátmonostor a tanodák és művészetnek, az ipar és kereskedésnek nevezetes telepei voltak és már ekkor virágzásnak indultak«. Sajnos, mindennek semmi nyoma, illetve csak lelkiismeretes levéltári kutatás mutathatná fel a város középkori művelődésének töredékeit. Nem lenne hiábavaló fáradság, s a 900. évforduló meg is érdemelne részletesebb kutatást ezen a téren is. A reformációt követő évszázadokkal sem állunk jobban, hisz a város története is meglehetősen hiányos, s elsősorban a XVII. század világutazójának, a nem is mindig szavahihető Evlia Cseleblnek tudósítására támaszkodik. Az irodalomban Szekszárd nem is jutott szerephez, egészen Garayig. aki Háry János remekbe szabott alakjával nemcsak az Obsitos alakját formálta meg minden időkre, hanem a városnak is hírnevet szerzett. Garay nem volt nagy költő, bár megítélését eleve megzavarja, hogy legnagyobbjaink- nak volt kortársa. Petőfi Arany, de még Tompa mellett is csak az lehetett, ami volt: a reformkor irodalmi mindenese, aki hosszú versezetekben ünnepelte a szabadságot, a polgárjogokat, a haladást, s természetesen a szekszárdi bort. Minden téma volt számára,- mindenért egyformán lelkesedett, a balatoni kecskekörmöket, a szekszárdi dombokat éppúgy megénekelte, mint Csatárt, a szerelmet, vagy a történelem egy-egy eseményét Nagyon sokat írt és nagyon sokfélét s csak szerencsés pillanataiban tudott az átlag fölé emelkedni. A Háry-versek viszont világirodalmi rangra emelnék, ha a hazug, de elmés obsitos nagyon is magyar alakját meg tudnánk értetni a világgal. Sokkal bonyolultabb Babits kapcsolata a várossal. Babits igazi lokálpatrióta volt, élete végéig hűségesen ragaszkodott Szekszárdhoz, majdnem minden regényében a szekszárdi táj a háttér s verseiben is újra és újra visszatérnek itt töltött éveinek emlékei. Babitsnak kevés érzéke volt a tájhoz s lelkesedése is más természetű, mint Garayé. Nagyon jómódú, sőt gazdag családból származott, s egész rokonsága fontos szerepet kapott a város életében. Igazi dzsentrik voltak, »urak«, ahogy Babits többször írja leveleiben s Szekszárdban is csak saját osztályát ismerte és szerette. A néphez soha nem jutott közel s ez magyarázza azt is, hogy épp Szekszárdon nem szerették, pontosabban, nem is ismerték. Az osztály, amelyhez Babits is tartozott, s amelynek rokonszenvét és megértését kereste, csak a mula- táshoz és a naplopáshoz értett s mi sem jellemzőbb, mint az az 1935 körül tartott irodalmi est, amelyet a szekszárdi nőegyletben rendeztek, elsősorban Babitsné kérésére. Á nőegylet terme majdnem üres volt, néhány iskoláslányt sikerült csak kivezényelni, de amikor Babits éneklő hangján egy végetérni nem akaró értekezését olvasta fel, zsebkendőbe fojtották kirobbanó nevetésüket. Babitsnak, főleg az első háború után, más kapcsolata nem is volt a várossal, csak a fiatalság utáni nosztaglia s az évenként ismétlődő látogatások. Mert özvegy anyja haláláig itt maradt, s Babits, amíg csak végképp ágyba nem döntötte súlyos betegsége, hűségesen meglátogatta anyját. A két háború közötti időszakban irodalmi élet nem tudott kibontakozni Szekszárdon. A város vezetői, élen a félművelt »vitéz« Vendl polgár- mesterrel, csak saját anyagi érdekeikkel törődtek s irodalomhoz, művészethez nem is értettek, nem is érdekelte őket. Egy időben ugyan működött a Vas Gereben Társaság, sok jószándékkal, de gyér lehetőséggel, s így az eredmény is jobbára elmaradt. Az újságok, amelyek a megyeszékhelyen megjelentek, rendszerint néhány törtető politikus zuglapjai voltak, amelyek mindig néhány ember leplezetlen érdekét szolgálták, akár a kormánypárt oldalán álltak, akár az »ellenzéki« jelzővel szolgálták a rendszert. Szekszárd minden téren megmaradt szegényes, jelentéktelen mezővárosnak, amely csak a felszabadulás utáni esztendőkben indulhatott meg a fejlődés útján. Tizenöt év alatt többet fejlődött a város, mint korábban száz esztendő alatt s ez természetesen nyomott hagyott a kulturális, szellemi életen is, Persze nem mondhatjuk aztj hogy mindennel elégedettek lehetünk, van még tennivaló ezen a téren is bőven, de olyan '■ton haladunk, amely egvre aevobb eredményeket, a fej. ’ériés újabb és újabb lehetőségeit ígéri, (cs)
