Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-05 / 31. szám
0 TOLNA MEGYE? NEPÜJSAö 1961. február 5MEGYEI j- -a y7léftá^ui^295j Átadták a S/tálinvárosi Vasmű első üzemét * TOLNA MEGYEI «- -i Elkészült a budapest—pécsi főközlekedési út Véget ért a koreai háború Csúcsértekezlet Géniben * Hruscsov elvtárs Indiában * TOLNA MEGYEI p yHéfiÚÍéÁ0' ^956 Szétzúztuk az ellenforradalmat * TOLNA MEGYEI MKUYEl p —J FeMőiték az első szputnyikot Megkezdtük a hároméves tervet----------------------* t olna Ülésezik a VII. pártkongresszus II kommunista és munkáspártok nyilatkozata ..Leit erja kall" TÍZ 3 Lapunk példányszámának 5900 4200 4200 4300 4100 1951 1952 1953 1954 1955 A Nyájas Olvasó kezébe veszi az újságot, hogy tájékozódjék a világ eseményeiről. Egyszercsak azt mondja: — Hát ez meg mi? A kérdésre íme a válasz (amit persze az olvasó is jó) tud): — Sajtóhiba, elírás, rossz mondatszerkesztés. Ha úgy tetszik felületesség. De most szabadjon elhagynom a súlyos szavakat, a vádat képviselje a Nyájas Olvasó (úgyis megteszi), nekem pedig engedtessék meg a védelem képviseletében felsorakoztatni érveimet magunk mentségére. Sajtóhiba — amióta feltalálták a könyvnyomtatást — van. Rossz mondatszerkesztés pedig még régebb óta. S mindez addig lesz is, amíg újságot csinálnak széles e világon, őse, az a bizonyos sokat emlegetett »letterjakab«. Története az alanti: Valamely német szövegben leíratott a következő két szó: Jakobs Leiter. Ami any- nyit jelent, hogy Jákob létrája. A felületes fordító ezt imigyen fordította: Leiter Jakab. Azóta viseli a rossz fordítás, a sajtóhiba, a hanyag megfogalmazás a »leiterjakab« nevet. Ilyen »leiterjakab« — valljuk meg — akadt és akad a mi lapunkban is nemegyszer. Ha nem is éppen a fordításokban, de egyébként már találkozhatott velük az olvasó. Ha már ezt az oldalt és ezen belül ezt az írást az önkritikának szenteltük, szabadjon megemlítenem néhányat, derüljünk rajtuk, hiszen annakidején éppen eleget bosszankodtunk miattuk. Egyik elbeszélés írója mondanivalójának érzékeltetésére ezt a két szót használta: »Félelmetes csend«. A lapban a következőképpen látott napvilágot: »Félemeletes csend«. Lehet, hogy az a bizonyos csend a félemeleten volt érzékelhető, de azért mégis csak más a félelmetes és a félemeletes. Az eszperantó nyelvről mindenki hallott már, mi találtuk fel először az experantó nyelvet. Aztán a következő mondat sem fog bekerülni a magyar újságírás aranykönyvébe: »Emelik a fiatalok politikai látókörének szélesítését«. Egyszer a rakétatudós Ciol- kovszkijról úgy szóltunk, mint neves orosz í r ó-ról, máskor meg arról adtunk hírt, hogy a négy kocsiból álló motorvonat utolsó hét kocsiját sikerült lekapcsolni, mielőtt a lángba- borult motorkocsitól tüzet kaphatott volna a többi is. Mint jelentős eseményről számoltunk be arról, hogy ötezer tonna papírt használtak fel egy könyv kinyomtatásához, amely könyv ötezer példányban látott napvilágot. Egytonnás kötet! Követeljük világrekordként számon- tartani! Kis híja, hogy néhány nappal ezelőtti számunkba nem került be a következő mondat: »A balgák mesterkedéséről nyilatkozott Ruanda Urundi egyik politikai vezetője«. Persze a belgákról volt szó, akiket én nem akarok mentegetni, mindenesetre a korrektor nem volt olyan balga, hogy eredeti állapotában hagyja a szöveget. S végül még egy hiba, ami ugyan »családban« marad, hiszen mi újságírók követtük el magunk, újságírók ellen. Közöltük mi is, kik kaptak »Rózsa Ferenc-díjat«. A díjat köztudomásúlag három fokozatban osztották ki. Mi »megjutalmaztuk«, pontosabban »előléptettük« a harmadik fokozat díjazottjait is, ugyanis csak két fokozatról számoltunk be, a harmadik fokozatban részesítetteket is a második fokozat díjazottjai közé soroltuk. Ami ezután következik, azt vegyék egyszersmind helyreigazításnak is. A helyes szöveg a következőképpen hangzik: III. fokozat: Sólyom József, jelenleg a Nép- szabadság munkatársa, a Magyar Ifjúság munkatársaként végzett munkájáért és Gyurkó Géza, a Heves megyei Népújság munkatársa. De hát a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Az írást meg annyi veszély fenyegeti, míg az nyomtatott formában a Nyájas Olvasó kezébe kerül, hogy a buktatók egy részét sem könnyű dolog sikeresen kikerülni. Igazán el lehet nézni, ha néhányszor mi is megbotlunk. Ajánlás: Ha ebben a kisírásban is talál hibát a Nyájas Olvasó, kérem tudja be, hogy a nyomda ördöge játszott velünk s ebbe is bekerült egy »liter- jakab«. (I) Amíg az Ismerősöm arra kért, írjak helyette egy beadványt a megyei tanácshoz, mondván, az ő keze nem áll az írásra, meg az agya is meglehetősen nehezen fog, nem szokott az ilyesféle munkákhoz. Szeméből — én így láttam — némi irigységgel vegyes tisztelet sugárzott ki, amikor kerekded betűkkel, képességeimhez mérten kerekegész mondatokkal papírra vetettem kérelmét. A végén hálásan köszönte közreműködésemet. Búcsúzóul megkérdezte: — Te hol is dolgozol mostanában? — A Népújságnál — feleltem. —- Újságíró vagyok. — Szóval firkálsz, firkálgatsz... Becsületszavamra így mondta, a pillanat töredéke alatt feledve, hogy az előbb én »firkáltam« meg neki egy beadványt, ami számára többórás munkát jelentett volna, s, akkor- is ki tudja, milyenre sikerül. De hát, amikor ez foglalkozás, amikor szakma, akkor csak annyi maradtam a szemében, hogy »szóval firkálsz«. Mentségére legyen mondva, találkoztam már nála műveltebb emberekkel is, akik az újságról csak annyit tudtak, hogy este a fotel mélyén kényelmesen lehet kritizálni a cikkek szerzőit, eltelve azzal a tudattal »ilyent én is tudnék írni. ha ráérnék«.' De nem érnek rá sohasem. Mindezeket csak bevezetőnek szántam, most már felcsapok »idegenvezetőnek«, az újságírás rejtelmeibe — ha ugyan vannak ilyenek — szeretném bevezetni újság az az olvasót. Bemutatni, mennyi minden történik addig, míg este X. és Y. kezébe veszi a legfrissebb lapot s a nyugodt olvasásnak szentel egy félórácskát. Tehát, tessék velem tartani. így készül az újság... Most ne az eseményeket és azok megírását nézzük, mert azokkal még sokkal egyszerűbb a helyzet, hanem adva van egy riporttéma, amely állítólag az utcán hever, csak éppen le kell hajolni érte. Tegyük fel, hogy az újságíró szerencséd és a témára valóban rábukkan. Ezt a témát azonban tartalommal kell megtölteni, testté kell formálni. Elindul, hogy megkeresse a riportalanyt, aki nyilatkozik neki, a környezetet, amely megfelelő keretet nyújt a riporthoz. Az első faluban nem találja. Tovább megy. A másodikban sem találja. Megint tovább megy. Előbb; vagy utóbb megtalálja. Egv nap alatt s a róla írt. riportot alig több, mint egy perc alatt elolvassa az olvasó. A téma megvan. Következik a megírás. Megírja. A szerkesztő nem tetszik. Újraírja. A szerkesztő még néhány módosítást javasol. Megint újraírja. A szerkesztő csóválja a fejét, de elfogadja. S ekkor a szerkesztő kezdi »agyusztálni« ugyanazt a riportot. Egyszer átjavítja. Félreteszi. Még egyszer elolvassa. Megint javít benne valamit. Ha minden jól megy, harmadszorra megfelelőnek találja. S akkor kezdi összeállítani az oldalt, amelyre a riport kerül. Az egyik írás hosszabb, mint szükségeltetDélután két óra. Megérkeztek az első kéziratok. Tévedés ne essék, nem kézzel írták ezeket a »kéziratokat«, a név abból az időből származik, amikor még nem találták fel az írógépet és a szedőnek nemcsak a szedőszekrény fiókjait kellett akár bekötött szemmel is megtalálni, hanem — akár a mai patikusnak, akit nem egyszer tesznek próbára az orvosok olvashatatlan receptjeikkel — a kézzel rótt. kusza sorok közt is el kellett igazodnia. Most már gépírással készül a kézirat, de néha a sok belejavítás, áthúzás miatt most sincs könnyű dolga a szedőnek, aki gépen szedi, önti ólomsorokba az újságcikket, A kiszedett anyagot a tördelő »veszi gondjaiba». Címeket szed a cikkekhez, majd a megadott »tükör« alapján elhelyezi azokat a »hajóban«. Persze, pontosan kiszámolni Velőre nem mindig lehet úgy a beosztást, hogy az anyag minden helyet kitöltsön. Ilyenkor aztán vál toztatnak a »tükrön«, mire kialakul az újságoldal végleges formája. A »kefelevon-i- tot« a korrektor és a szerkesztőségi ügyeletes összeegyezteti a kéziratokkal. a szedési hibákat kijavítják, mehet az oldal a gépterembe.
