Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
1 C tm madiuak Is fiituörésmeli Féltékenység Egyik reggelen a két »öreg kánya« — öreg Varga Ábris és Bek Vendel bácsi — együtt állított be a Búzakalász irodájába. Az elnököt keresték, aki éppen távol volt. — Mi járatban? — kérdezte legigézőbb mosollyal az agro- nómusnő, de a két öreg a legmeggyőzőbb magyarázatra sem rukkolt ki jövetele céljával, s hallgattak is mindaddig, amíg az elnök visszaérkezett. — Meg vagyon írva, hogy »öreg ember nem vén ember«, és mink úgy gondoltuk, hasznunkat lehetne venni még! — mondta Bek Vendel bácsi, öreg Varga Ábris csak helyeselt, de azt nagyon. Az elnök beleegyezően bólintott, és mosolyogva nézett a két öreg után, akik feszes testtaí- tásban ballagtak hazafelé. A két új tag rendkívüli szorgalommal, és nagy körültekintéssel vett részt a munkában, lassan Ábris bácsi már azt sem bánta, hogy a fia — ifjabb Varga Ábris — egyre ritkábban, akkor is csak nyúlfarknyi levelet ír. így jutottak el aztán a zárszámadásig. Hű, nagy volt az izgalom! Ez volt az első zárszámadás, amióta újra megalakult az 1956-ban szétszéledt Búzakalász Termelőszövetkezet. Az értekezleten minden a legtervszerűbben pergett, csak akkor támadt döbbent csend, amikor Guba Gerzson felállt, és az öregek »beáramlásáról« példálódzóit. Nemcsak a két legfrissebben »beáramlott öreg« — Ábris és Vendel bácsi — szisszent fel, de mint a megbolydult méhkas, olyan volt a teremnyi nép is. Az össze-vissza kiabálás csak akkor csöndesedéit el, amikor az elnök bejelentette, hogv öreg Varga Ábrist illeti a szó. Ábris bácsi engedelmet kérve állott fel. Sápadt volt. a szeme alákarikásodott, az ajkai körüli ráncok még jobban-elmélyedtek, és halk, rekedt -hang bukott elő a szájából; s a hang mintha függetlenné vált volna, s most már nem is egy, de a falu összes öregemberének hangjaként harsogott és beleállt a szívekbe: — Ó, hát aki fölött eljárt az idő, az már nemcsak a tulajdon édes gyerekének, de még az embertársainak sem kell! — mondta Ábris bácsi és két kövér könnycsepp buggyant elő szeméből, majd végigpörgött az arcán, a mellén, majd elnyelte a terem pora. — Ábris, öreg cimbora, csak nem sírni — nyelte vissza köny- nyét Vendel bácsi is, és öreg Varga Ábris összeharapott szájjal elhallgatott. — Még hogy nem kellenek az öregek? Micsoda bakatella- beszéd ez, Gerzson! — süvített végig ' a zsúfolt teremben egy éles női hang, majd hatalmas kórusként az összes jelenlevőké, és amikor a csend újra helyreállt,^ minden asszony és lány egy-egy öregembert hívott maga mellé az elkövetkező vacsorához: És persze az öregeket ezek után , sem ültették traktorokra, de például Bek Vendel bácsi lett a szatyor-, a gyékénytutyi, és lábtörlőfonás fő-fő felügyelő mestere. A kosarasokat is öregember oktatta a vesszőfonás’, i fogásaira, Ábris bácsi pedig a szopósborjak körül lett valami ápoló-féle. Ábris bácsi valamikor — az 1945-ös földosztás előtti három évtizedben — uradalmi pásztor volt, értett á jószághoz és szerette is, új beosztásában azzal azonban, hogy a borjakat ketrecben nevelik, és cucliból kapnak tejet — csák nehezen barátkozott meg: — »Ciframódi ez!« — dunnyogta egy darabideig, aztán már nem csodálkozott rajta, sőt ő örült á legjobban. Ábris bécsi .nagyon belejött az újmódiba, még abba is, hogy az esteli harangszó nemhogy ágyban nem találta,' miint régen, hanem igen -sokszor -még a tíz óra se vetette háza. És ha hazaérkezett, a bóbiskolásból felvert feleségét se hagyta ágyat bontani, hanem csak mesélt; meséli? yégévárhátatlanul, még akkor is;' amikor mái- szegény élétepárja me 11 lehűl ló fejjel egyet-egyet horkant, akkor aztán felriadt s kicsit tréfásan, kibsft öllettcsaik ennyit mondott: — Hallja maga vénember, nem valami fehémép van ebben a nagy ficánkolásban? Vónségire csak nem ment el az esze, hallja-e? Ábris bácsi kicsit szomorkásán mosolyodott el. Maholnap »hetvemkedik« már, és olyan különös, de egyre többször ju- rtott eszébe mostanában régen ‘ meghótt édesapja, aki kegye- íemkenyérre szorultam csak egyért imádkozott: Meghalni, meghalni! Ábris bácsi is gondol a halálra. öregembernek meg kell barátkozni az elmúlás gondolatával, de sietni vele? Badarság, hiszen Ízületével nemrégiben két hetet töltött Hévízen. — A dolgomtól reáértem — szokta mondogatni és mindig hozzátette: — még fütyörészni is! Régi, sűrű vőfélyeskedésének dalos emlékei közül, ahogy öregedett, dgyre több jutott eszébe, akkor meg éppen nem ■győzte elfütyülni, amikor a kottaértő fiatalok — különösen a Pestről jött új, fiatal tanító — rájakaptak. Ábris bácsi sokszor lett figyelmes arra, hogy öreg nótáit egyre többen fütyülik, dúdolják, sőt a kultűr- házból harangozó legényhangok, csilingelő leányéneklések zengik ki az estéli csöndbe, az ő régi-régi dalait. Valaki — talán a szomszéd »Hajnal« Szövetkezetbeliek — el is nevezte a »Búzakalászosokat«, különösen az épületcsoportjukat — rigóknak, rigótanyának. Mikor ezt Ábris bácsi meghallotta, elégedetten mondta:-— Az is, rigótanya a »Búza- kalász«, és minálunk nemcsak az ifjú rigók, de az öreg madarak is fütyörésznek! Ábris bácsi a szinte állandó jókedvtől nemcsak »kitelt« — persze ebben Ágnis néni is érdekelt kitűnő főztjével — de ki is egyenesedett, és ha valaki utána ballagva látja jellegzetes »hosszúlábú« Varga-alakját még azt hiheti nem is öreg Varga Ábris lépked előtte, hanem Ifiabb Varga Ábris hagyta oda a pesti irodát! Borsi Darázs A Ahogy az egyik írószerbolt pultjánál állok, hirtelenvörös fiatalember furakpdik elém, Olyan tűzről pattant hajszíne volt, hogy az már szinte Világított. Belecsudálkoztam a hajába, s alig vettem észre, hogy már meg is szólalt:- — Karácsonyi képeslapot kérek, de nem tájasat, hanem jeleneteset. Aki netán még nem tudná, eláruljuk, hogy a jelenetes ké- j peslap olyan valami, amelyen egy jpl fésült fiatalember áll egy szép fiatal leány mellett — különféle romantikus helyzetekben: hol ábrándozva egymás szemébe nézve, hol pedig álmodozva a tó partján ülve. A vöröshajú pedig egyre csak turkált, keresgetett a képeslapok között. Már idegesen topogni kezdtem, már szerettem volna odaszólni: — Hall- ja-e, fiatalember? Nem ér rá egy kicsit jobban sietni? Én is szeretnék vásárolni! Közben azonban a vöröshajú zavartan megszólalt mellettem: — Tetszik tudni, olyan jelenetet szeretnék képen látni, hogy egy férfi benéz az ablakon, és azt látja, hogy ketten csókolóznak a karácsonyfa előtt. Azonnal megértettem, miről van itt szó: a vöröshajút megcsalta az ideálja, és ő karácsonyi képeslapon óhajtja közölni a hűtlen kígyóval: Mindent tudok! Ebben a pillanatban úgy éreztem, emberbaráti kötelességem segíteni a megcsalt fiatalnak. Most már ketten válogatunk, kutatunk, turkálunk a karácsonyi képeslapok között. Nem nagy sikerrel. Már reményvesztetten nézünk mindketten az elárusítónőre, amikor az végül is megszán bennünket, és hozzánk jön. BUMFOR — Tessék csak várni,' rrr'd hozok a tavalyi képeslap. . ! Az elárusítónő hozza is a nagy doboz képeslapot, mi meg csak válogatunk, vári t- tunk. Egyszer csak felrag. a vöröshajú szeme: — Hát kérem, ez megfelelne. Csak, csak... az a fiatalember, aki az ablak alatt áll, az fekete. Nekem olyan kellene, amelyiken az ablakon benéző fiatalember... — Bronzszőke — vágja rá a boltosnő —; szép bronzszőke hajú fiatalember. No, ezen könnyen lehet segíteni! Tessék ennek a benéző fiatalembernek a haját befesteni. Remek jó bronzfestékünk van! Ecsetünk is van, valódi lószőr, elsőrangú minőség. Ha a hajszínt kijavítja, ezt azonnal észreveszi az, akinek ezt a lapot címzi. A tiziánfejűnek tetszett a gondolat. De még kissé habozott. Hozzám fordult tanácsot- kérően: , — Tessék mondani, nem fog a festék lekopni a postán? — Nagyon igaza van. Esőcsepp, nedvesség is érheti. — Legjobb lenne, ha borítékba rakná. Alig mondtam ki a jó tanácsot, a boríték máris a képeslap mellé került. A boltos azonban tovább szorgoskodott. — Nem kér még egy-két matricát, színes képet, amit aztán a lapra ragaszthatna? — Mondjuk, talán egy kígyót? A túzfejű lázba jött. — Igen, igen. Ez nagyon jó lenne. Kérek kettőt is. Hátha az egyik lemásolása nem sikerül. Csalódott fiatalemberünk egy ben mégsem csalódott: számlája alaposan megszaporodott. De mi az egy féltékeny fiatalembernek! TÓTH SZABOLCS / Újévi vers Csendes, tompa óraütések; tizenkét tőrdöfés s az esztendő holtan dől az Idő ágy-ravatalára... A fenyőfán meglendül a kisharangok nyelve; ezüst-csengéssel sírnak fel. Míg a rádió a himnuszt közvetíti, megilletődve állunk kezünkben pezsgővel telt poharakkal, s visszapillantunk; mit hagyott jussul az óév .;.. Köszöntsük az Újszülöttet: — övé a jövendő — anyai szeretettel hajoljunk bölcsője fölé, viseljük sorsát; s a szeméből áradó békés, tiszta sugarak fényesre dagasztják sziveinket. TAMÁS MENYHÉRT A TIT'fényképpályázata A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megalakulásának 120. évfordulója alkalmából az országos titkárság FÉNYKÉPPALYÁZATOT HIRDET. A pályázaton minden társulati tag részt vehet. Témakör: 1. A TIT munkája. (Előadások üzemben, falun, kultúrotthonban stb„ kirándulások, országjárás, tárlatvezetések, üzemlátogatás stb.) 2. Belső élet. (Klubrendezvények, munkabizottsági ülések, elnökségi ülések stb.) Pályázni lehet fekete-fehér és színes 13x18 cm nagyságú képekkel, amelyek a fent említett témakörök bármelyikét akár portré, akár csoportkép, vagy más művészi képkivágásban ábrázolják. Díjak: I. díj 500,— Ft. II. díj 300,— Ft. III. díj 200,— Ft. A nyertesek között ezenkívül könyvjutalmakat sorsolunk ki. Pályázati határidő; 1961. február 15. Beküldendő: TIT Országos Titkársága, Budapest VII., Brődy Sándor utca 16. szám. A pályamunkákat az országos titkárság propaganda célokra is fel kívánja használni, így á társulati, valamint ’országos lapokban, kiállításon. Éppen ezért a megfelelő nagyítások elkészítésére, a pályázóktól a szükséges ne- i gatívokat kikéri és felhasználás után azokat visszajuttatja. i (Folytatás a 8. oldalról.) Petit bántotta, hogy barátja csak ennyire méltatja Pannit és bizonygatta, hogy milyen remek lány az és majd Gabi is meglátja. * Hajnali három után másodszor fordultak. Szótlan konok- sággal ültek a pétisós zsáko- koh. Panni bóbiskolt és a huppanóknál nekidőlt Petinek. A fiú meredten figyelte az utat és .elöl a távolban, az öreghegy lankás , oldalában hunyorgó fhyszórókat. Az útszéli poros fű csillogott a lecsapódó harmat gyöngyei alatt. A falu hegyfelőli végén az igazgató várta őket. Gabit leparancsolta a gépről és a vízmosásos dűlő- utakom ő vezette tovább a Ze- tort,.. Panni fázósan riadt fel szunyókálásából, amikor a vontató a friss szántásra kanyarodott és döccenve megállt. Fáradt némasággal húzkodta a nehéz zsákokat és a vontató oldalán keresztül Peti vállára billentette őket. A fiú roskadozott, imbolygó léptekkel tá- molygott a barázdák között és csak akkor mosolygott, ha Panni kócos copfjaira nézett fölfelé, miközben az erőlködő lány párás lehelete arcába csapott... — Már csak egy forduló van hátra. Bírjátok még? — kérdezte tőlük az igazgató. Rekedten válaszoltak. Ezt az egyet csak azért is... r— De mi lesz velem? — görbült sírósra Panni szája. — Majd én hazaviszlek — •"ondta az igazgató. A kis','rvnrk már minden mindegy rit. A holdas éjszakából eltűnt minden romantika. A kalandos szökés végén anyja pofonjai kísértették. És ő nem grófkisasszony, de ez nem is baj, most legalább megismerte Petit. Akaratosan dobbantott, semmi más nem érdekli, szereti Peti és csak az övé lesz. Elvégre már nagylány és ők ketten is meg tudnak már élni... Az utolsó fordulóra kanyarodtak vissza. Az igazgató elbúcsúzott tőlük. Gabit különös éberségre intette és elindult a szomszédos dűlőben dolgozó traktorok felé. A maradékot ide kell hozni és majd innét elszállítják reggel a többiek. A fiatalok fázósan gubbasztottak a vontatón és nem történt volna semmi, ha a kocsma előtt a vontató elé nem ugrik egy tántorgó emberámyék. Gabi oldalt kapta a kormányt és hirtelen fékezett. Peti bekop- pantotta fejét a vontató támlájába. Felriadva tápászkodott. Az alkonyodé holdfényben Sáska állt a vontató előtt. Az akácfától most indult el a másik árnyék, Hatala Karcsi. — Úgy! — kiáltott Sáska — szóval mégis igaz, amit a Barát Bözse mondott... — csuk- lott egyet. — Bumfordi úr, a nagy alamuszi... Te piszok! — Mi bajod? — kérdezte nyugodtan Peti. — Még kérded? Te nyavalyás. Elcsaltad a húgomat. Panni fölugrott: — Mi közöd hozzá? — mondta harciasán. Gabi fáradtan szólt rájuk: — Menjetek a fenébe. — Kuss! — lépett a Zetor- hoz Hatala. — Ketten kurvál- kodtatok rohadtak ezzel a lánnyal? — Micsoda? — hördült fel Peti és leugrott a vontatóról. — Na, na Bumfordi! Pofa be — hetVenkedett a részeg ember bátorságával Hatala. — Azt kérdeztem, mit mondtál? — és Peti elkapta Hatala gallérját. Erre Sáska hátulról belerúgott. Peti kicsit fáradtan fordult vissza és nem kerülhette el Hatala ütését... — Kitaposom a beled — hörögte Sáska és a három fiú egy gombolyagba gubancoló- dott. Gabi a homályban tehetetlenül toporgott körülöttük és már az egyik láb felé nyúlt, amikor dühös hörgéssel felemelkedett az egymásba ga- balyodott három fiú és a következő pillanatban két árnyék vágódott az árokpartra. — Hülyék — rázta meg magát Peti és támadói után rúgott. Sáska vinnyogva gurult a vizesárokba, míg Hatala bukdácsolva menekült a Lúdvesztő felé. Gabi csak ámult, ilyet még nem látott, pedig néhányszor verekedett már ő is. Ahogyan Peti lerázta magáról azt a két idiótát, s mindezt pillanatok alatt, kivívta őszinte elismerését. Panni meg a vontatóról egyenesen Peti nyakába csimpaszkodott és bár a bátyját verték meg, de mégis ő érte verekedett ez a fiú. akit mindennél jobban szeret ezen a világon. — Gyertek — szólt Gabi — lassan ránk virrad. — Menjünk — bólintott Peti és valahogy most már nem érezte az éjszaka tagjaiba gvü- lemlett fáradságot. A Putróny soron kukorékoltak a kakasok és az öreghegy mögött lebukott a Hold. SZAMOS RUD0i*f