Tolna Megyei Népújság, 1960. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-07 / 288. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1960. december % Az „óriások” birodalmában — nem messze Tolna megyétől r uj „színek” a karácsonyi ajándékozás ban A Hazafias Népfront Szekszárd városi bizottsága, a szakszervezettel közösen, társas kirándulást rendezett Sztálinvárosba külön autóbusszal. Az autóbusz utas-gár dója a legkülönfélébb vállalatok, üzemek, hivatalok dolgozóiból tevődött össze. A szekszárdiak a Hazafias Népfront sztálinvárosi bizottságának a vendégei voltak. 'Maga a városi titkár, Engler Ibolya kalauzolta egész nap a városban a szekszárdi küldöttséget. Hogy mit láttunk? Előrebocsátom, mindannak, amit egész nap láttunk, csak egy kis töredékét igyekszem visszaadni írásomban, mert a „nagy egész”, a „minden” úgyis lehetetlen lenne. A betűk, szavak, megszámlálhatatlan variálhatósága kevés annak a visszatükrözéséhez, ami a dunapentelei kukoricaföldek, búzatáblák helyén történt és történik napjainkban. Ezt csak látni és közvetlenül érzékelni lehet. Aki képeket látott és írásokat olvasott Sztálinvárosról, s egyszer megadatott neki, hogy szemtől- szembe lássa, nézze a valóságot, az mind azt mondta: „A képek és írások után csak egy töredékét tudtam elképzelni annak, amit láttam.” Először is be kell mutatnom kísérőnket, Engler Ibolyát. Most nyugdíjas és társadalmi munkaként intézi titkárként a Hazafias Népfront városi ügyeit. 1951-ben került a városba az építők seregével. Épített. És őt is annyira magával ragadta az építés láza, hogy nem törődve a nehézségekkel, a kényelmetlen életkörülményekkel, megmaradt a városban. Sőt, ott minden annyira a szívéhez nőtt, hogy már nem is tudna megválni tőle. Most, nyugdíjas napjaiban nagy öröme telik abban, ha az idegeneknek mutogathatja a „mi városunkat”. Az első utunk a Dunai Vasmű hengerművébe vezetett. Emberrel csak itt-ott találkoztunk több volt a turista látogató, mint a munkás. A munkafolyamokat teljesen gépesítették és jórészt automatizálták. Mire az ember vé gigsétál a műhelyben a hengersorok mellett — elfárad. A hatalmas vastömböket — több tonnás egy-egy — a hengersor szállítja a megmunkáló, formáló hengerekhez. Az izzó vastömb pillanatok alatt végigfut a hengersoron és a megmunkáló hengereknél tüzet okádva alakul, formálódik, mint a háziasszony kezében a lágy tészta. A közelében csak mi, a látogatók vagyunk. Nagyon groteszkül hatott, amikor az egyik sarokban, a karbantartó és javító részlegnél egy szerszámalkatrészt megtüzesítet- tek és kis kalapáccsal formálták, hasonló módon, mint azt falun, a kovácsműhelyekben láttuk. Parányi a mesebeli óriás mellett! A nagykohókhoz éppen jókor ér keztünk. Az egyik kohónál kezdődött a csapolás. Négyóránként csapolnak, de ez mindig rendkívüli esemény a kohónál: a vezetők, kohászok lázas tevékenysége előzi meg. Nagy sistergés, gázok után messze csap kodó szikrák jelennek meg, majd ömleni kezdett a hatalmas és állandóan tüzes kohó gyomrából a vas. Az előre elkészített homokcsatornában aranyló. sziporkázó csík kúszott végig, majd vastag sugárban ömlött le a földszinten lévő szállítótartályba. A csapolás a nézőnek mindig rendkívüli látványossággal szolgál. Láttam már ezernyi színben tükrözni a Balatont nyári alkonyaikor, amikor a csodálatos látvány annyira lenyűgözött, hogy szólni sem volt erőm. Hallottam külföldieket áradozni a magyar tenger eme csodálatos színjátékáról. És most nem tudom, melyik volt szebb, pompásabb színjáték, a balatoni, vagy ez, a sztá- iinvárosi. Csípte az orrunkat a gáz, hol tűző meleg, hol a hideg huzat vágott meg bennünket, de nem tudtunk mozdulni. Néztük a szemet, lelket megkapó látványt. Az ömlő, folyékony vasat. Gyönyörködve láttuk, hogy itt milyen rendkívüli nagy munka folyik, hogyan olvasztják az ércet, hogy szocializmust építő hazánk ebben se szűkölködjön. Itt Horváth László, műszakos üzemvezető kalauzolt bennünket, aki tagja a Hazafias Népfront városi elnökségének. Az adatok, Marx - Engels múzeum nyílik Moszkvában Az SZKP Központi Bizottságának határozata folytán Moszkvában Marx—Engels múzeumot létesítenek. A múzeum a Kreml közelében, a Marx—Engels utcában 1961-ben nyílik meg. Nyikolaj Matkovszkij, a Marx— Lenin Intézet igazgatóhelyettese elmondotta, hogy a kiállítási tárgyaknak a lehető legteljesebben tükrözniük kell a tudományos kommunizmus megalapítóinak életét és tevékenységét. Erre nagy lehetőségek vannak, hiszen a Központi Pártarchivumban több mint 6000 eredeti Marx és Engels dokumentumot őriznek. A „nem“ szó csakis politikai uszítás lehet De Gaulle harcot indított a francia sanzonénekesek és a revük rendezői ellen. Legutóbb például Robert Rocca új revüjét tiltották be, amelynek a Saint- Martin színházban kellett volna bemutatásra kerülnie. A revü címe az lett volna: »Nem«. Ebbe a színházi főhatóság semmiképpen sem nyugodhatott bele. * Síné, a leghíresebb francia karikaturista a következő szöveget nyomatta névjegyére: »A hadsereg megsértése végett kétszer vád alá helyeztetett«. Legutóbb Siné kénytelen volt névjegyét kicseréltetni: ugyanezért a vétségért '~-madszor is vád alá helyeztéitr A szovjet hatalom éveiben Marx és Engels különböző műveit 2073 alkalommal jelentették meg, ösz- szesen 74 237 000 példányban, 72 nyelven. Nyikolaj Matkovszkij elmondotta, hogy a múzeum kiállítási tárgyai megmutatják majd az utat, amelyen haladva Marx és Engels eljutott a tudományos kommunizmushoz. Szép, szeptemberi est volt. A Hold ezüst sugarai karcsú szitakötőkként játszadoztak a sima víztükrön. Távolról vonatfütty hallott, amely sokáig rezgett az éter hullámain. A kisváros lámpái, innét a folyó partjáról nézve szentjánosbogárkák tömkelegéként ragyogtak. Langyos volt a levegő. Mintha május lenne — gondoltam pedáltaposás közben — és dudo- rászni kezdtem egy dalt. Nemsokára odaértem a nagy ka nyárhoz. Leszálltam a kerékpárról, oldozni kezdtem a botokat, hogy azután felszereljem emelőhálómat, és úgy tizenegy körűiig elhalászgassak. Lentről, a víz széléről köhögést hallok. — Halló! Van itt valaki? Semmi válasz. Felgyújtom a frissen töltött zseblámpámat és sugarát a víz szélére irányítom. Hát ki ül ott a nád között? Nem más, mint a Jámbor János bácsi, a jóbarát, a halásztárs, akivel már számtalan estét, fél éjszakát eltöl- töttem a Kapos partján. — Jó estét, János bácsi! — Jó estét! — viszonozza szinte morogva a köszönést. amelyeket hirtelen elmondott, úgy hatottak, mintha egy mesebeli óriás-városban járnánk. — Pereenkint két tonna súlyú levegőt kell befúvatnunk a kohóba. Naponta 1600 tonna ércet nyel el a kohóóriás gyomra, vagy is olvasztja ki belőle a vasat. Megtudjuk, hogy a kohóban a tűz éveken keresztül ég, még ha műszaki hiba van, akkor sem olthatják ki. Hogy mekkora a kohó, amelyikben állandóan izzik az érc? Méterben nem tudom megmondani, de ami az arányokat illeti: mi emberek úgy eltörpültünk mellette, mint mondjuk egy teniszlabda a templom mellett. Horváth László egy terembe invitál bennünket: — Kérem, innen irányítjuk és ellenőrizzük a kohó munkáját. A falak zsúfoltak a műszerektől: Az egyik mutatja, hogy az ércet szállító csille felért-e a kohó tetejére, vagy milyen irányban halad. A másik a befúvatott levegő hőmérsékletéről, a harmadik a kohó belsejében lejátszódó folyamatokról közöl adatokat. Mert itt mindennek óramű- szerűen kell működnie, a nagy darunak épp úgy, mint bármi másnak, ami a vasművel kapcsolatos. Láttuk a kokszolót, a Martinművet és bejártuk a Dunai Vasmű egész területét. Természetesen nem gyalog, mert akkor talán még most is sétálhatnánk, hanem autóbusszal. A vasmű területét korszerű autóutak szelik keresztül-kasul. Egyik-másik részén eddig annyi a vasúti sín, mint egy nagy pályaudvaron. Jártunk egy munkásszálláson. Havonta mindössze néhány forintért laknak itt a munkások százai. Ez olyan, hogy sok budapesti szálloda sem különb nála. Szálloda ez a berendezést, a kényelmet, a tisztaságot illetően is és ez az alapvető. (Amikor a város épült, néha még mosakodni is alig tudtak a munkások). Ami a Sztálinvárosban honos erkölcsi normákat illeti — meglepően kellemes dolgokat tapasztaltunk. A szállodában például, amikor takarítanak, s nyitva tartják a szobákat, ott vannak az értéktárgyak, s tulajdonosuk valahol az üzemben dolgozik. Sok százan fordulnak meg naponta a szállodában, de ezeket a tárgyakat senki sem félti — nem divat a lopás. Aki valamilyen formában megsérti a szálloda rendszabályait, azt egyszerűen eltávolítják onnan. Tehát nem tűrik meg a renitenskedőket, a ré- szegeskedőket, a rongálókat, sze- metelőket. Mondhatjuk, felejthetetlen élmény volt a Sztálinvárosban eltöltött nap. BODA FERENC A karácsonyi készülődések emléke valahogyan így él bennünk: mindenki igyekszik új ruhát, cipőt vásárolni, az asz- szonyok elvégzik a nagytakarítást és gondoskodnak arról, hogy az asztalra bőven kerüljön étel, ital, A ruhát és cipőt elnevezték karácsonyi ajándéknak. Csakhogy nagyon sok volt az olyan ember, aki csak vágyakozott családtagjainak a megajándékozására, mert arra nem került pénz, legfeljebb örült, ha a szokásosnál jobb ételt tettek az asztalra, mert mégis az étel, a jóllakás az első. Ezek az emlékek. Manapság ismeretlenek az ilyen gondok olyannyira ,hogy a karácsonyi készülődés során már olyan dolgokra is telik a keresetből, jövedelemből, ami nem létszükségleti cikk, mint az élelem és ruha, A karácsonyi készülődés közepette például mindennapi dolog, hogy valaki a ruhásboltból a könyvesboltba nyit be. vagy fordítva. Legtöbb családnál a karácsonyi ajándékcikkek közül nem hiányozhat a könyv sem — a tudás, a műveltség forrása, A szekszárdi könyvesboltban Leposa Dezső vezető ezzel fogadott: — Jó, hogy most jössz, ma nincs olyan nagy tömeg, mint tegnap volt. Annyi vevő tolongott az üzletben, hogy még ebédelni sem értünk rá. — Egyetlen napon 15 000 forintot forgalmaztunk. Molnár Klárika, az egyik bolti dolgozó mindjárt hozzá teszi, hogy az idei év forgalma jóval nagyobb a tavalyinál. A bolt árukészlete az egy évvel ezelőtti tOO 000 forinttal szemben most körülbelül egymillió forint. Nyugodtan levonható a következtetés: az emberek az idén a tavalyinál is jobban igénylik a könyvet. Leposa Dezső egy csomó könyvet tesz elém: — Ezek a ma érkezett új könyvek: új kiadás, vagy most „Franco a Spanyolországban Franco tábornok jelenlétében ünnepélyes gyászmisét tartottak a Falange Párt megalapítója halálának 24. évfordulója alkalmából. A gyászmise alatt, amelyet a falangisták emlékére épült »Elesettek völgyének« székesegyházában rendeztek, Jose Urdiales, 22 éves ifjú falanmegjelent művek. Majdnem minden nap kapunk. Karácsonyig legalább 150 ilyen könyv várható. Köztük van Gergely Márta: »Házasságból: elégséges«, a román Ion Creanga: »Fehér sze- recsenek« című könyve, a gyermekek örömére pedig néhány i..eséskönyv. Ismét megjelent Viktor Hugo: Nyomorultak című világhírű regénye. A könyvek iránti érdeklődésre jellemző, hogy a közelmúltban 35 000 forint értékű könyvsorsjegyet adtak el. Ez tulajdonképpen szerencsejátékkal összekötött könyvvásárlás, mert ha a sorsjegy nem nyer, beváltható könyvre. Összekötött és címmel ellátott könyvkötegek kerülnek a pultra. — Akik sorsjegyet vásároltak, közülük sokan már kiválogatták azokat a könyveket, amelyeket a sorsjegyek beváltásával vásárolnak meg — mondják az eladók. Némelyik köteget elég megemelni. Böröcz János szakszervezeti dolgozó — egyébként ez rendszeres könyvvásárló család — most is félre tetetett sok könyvet — Tornas Mann, Aragon, Maupasant, Mikszáth, Tatai László műveit. Szűz Lászlóvá kozmetikus vagy 300, dr. Horváth Lajos orvos vagy 500 forint értékű könyvet tetetett félre. Csapiáros Lajos vendéglátó vállalati dolgozó is kiválogatott magának körülbelül 300 forint értékű könyvet. A sorshúzás után valamennyien örömmel viszik majd haza a »köteget« családjukhoz — kedves, hasznos és várvavárt karácsonyi ajándékként. Míg a könyveket nézegetem, a boltban zajlik a minden napi élet: diákok, felnőttek, asz- szonyok, férfiak jönnek, mennek, válogatnak és a csendet gyakran töri meg az egyik leányka, amint hasítja a papírt a megvásárolt könyv becsomagolásához és kedvesen mondja: — Tessék parancsolni! —a —c Ijas áruló* gista fennszóval elkiáltotta magát: »Franco aljas áruló«. A rendőrség azonnal körülvette Urdialest és pillanatok alatt eltávolították a templomból. A fiatalemberről nem sikerült egyebet megtudni, mint azt, hogy tagja a Falange madridi ifjúsági szervezetének. A KAPOS PARTJÁN — Nem mondta, hogy kijön, János bácsi! Jöhettünk volna együtt — csűröm) csavarom a szavakat, de ő alig válaszol, csak ül, érezhetően mélyen gondolataiba merülve. Miután felszereltem, odaültem nem messze tőle és szűrni kezdtem a vizet. Közben egyre azon járt az eszem, vajon mi bánthatja az öreget? öreget? Hiszen ötven éves sincs még. Mintegy negyedóra eltelte után, közben tán két szót sem váltottunk, egyszer csak hálójában egy nagy csobbanás hallatszik. Tyű, de nagy hal lehet! — és fel akarok ugrani, hogy odamenjek megnézni, esetleg segíteni, de szavai — rejtélyes szavai — mozdulatlanná merevítenek. »Megsimogatlak, aztán visszaengedlek! Ne félj, visszaengedlek!« — ismétli. Rövidesen loccsa- nik is a víz. Valóban visszaengedte, állapítom meg minden kétséget • •• kizáróan. Tört a kíváncsiság, hogy mi okból tette, de mégis a várakozás álláspontjára helyezkedtem. Még kétszer csobbant a hálója, s mindkétszer visszaengedte a zsákmányt. Ekkor már — m) tagadás — alig bírtam. Szinte ölt a kíváncsiság. Ám a harmadik hal vissza- eresztése után váratlan fordulat következett. — Gyere ide mellém, édes fiam — szólt meleg atyai hangon. Villámmódra ugrottam. — Ne gondold — kezdte halkan —, hogy bolond vagyok, amiért visszaengedem a halakat, vagy talán haragszom rád, mert barátságtalanul fogadtalak és alig-alig szóltam hozzád. Talán jobb lett volna, ha ma nem találkozunk, de ha már így van, hát így van, ki tehet róla? Ma tizenegy éve — folytatta szomorúan — ezen a napon temettem el a feleségemet. A világ legboldogabb házasságát szakította szét a halál. Hiszen tudod, ismerted te is! — Igen, János bácsi. — Azóta minden szeptember 20-a délutánját a temetőben, estéjét pedig itt a parton töltöm el, de ilyenkor nem halászni, hanem emlékezni járok ide. E napon a hálóm és a kezem nem foghat, esetleg csak simogathat halat. E napon — de hiszen máskor sem — én senkinek rosszat nem teszek, mert ő halálában is csak szépet és jót érdemel tőlem. — Majd nagyot sóhajtott és könnyes szemeivel a messzeségbe nézett. — Bocsássa meg, hogy megzavartam. Ha mindezt tudom, úgy továbbmentem volna. — Nem baj, fiam. Valahogy, mintha jól is esett volna, hogy elmondtam. — Hosszúkat hallgattunk ezután, majd órára pillantottam. — Tizenegyre jár, én készülődöm is hazafelé, Jánosi bácsi. S ahogy utolsót emelek, jókora ponty loccsan a hálómban. De a következő pillanatban már vissza is engedem, mert úgy érzem, eny- nyivel én is áldozhatok János bácsi szomorú, s mégis oly emberi történetének. Reseterits
