Tolna Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-277. szám), Tolna Megyei Népújság, 1960. november (10. évfolyam, 278-282. szám)
1960-11-13 / 268. szám
IRODA /hu * it E P ION VE LES SZAMOS RUDOLF: A szürkület alaktalan árnyakat mozgat a szemközti talon. A tűiében mintha tompa hangú kalapács verné a i elszökkenő láz nyugtalan ritmusát. A nyelvével próbálja végignyalni cserepes ajkait. A nyelv félúton megáll, és nekitapad felső ínyének. Olyan lehet most a szája, mint a lecsapolt mocsár, amit tavaly látott Coloradóban, amikor az eivtársak Denverbe küldték a tüdőszanatóriumba. Azt hitték, segít rajta Denver tiszta levegője, pedig ő tudta, kár minden centért, nincs segítség. Kilenc esztendeje tudja: nincs számára mentség. Az érettségi utáni nyáron vérzett először, és édesanyja riadt szeméből olvasta ki: rövid az idő, amit még élhet. De erre nem akart gondolni, különösen amióta a Galilei Körben összeismerksdet;t Korvin Oltóval és a fiatal »forradalmi szocialisták« társaságával. Vibráló lázképek között keresi most Ottó arcát. A száját, az orrát képtelen maga elé idézni, csak két lobogó fekete szemet lát. Kiáltani kellene: »Ottó, hol vagy?« Minden a kábulatba zuhan. Még a léptek kopogását is hallja.' Kip-kop, kip-kop. Világosan érzékeli a pesti utcát. Milyen íuresa. mintha ismét ott járna. A kapu előtt óvatosan körülnéz. Vigyázni kell, a frontokon utolsókat rúgja a háború őrülete. Az Isonzo völgyében és a Dolomitokban mindennap száz vagy ezer magyar katona bukik el, hogy soha többé ne állhasson lábra. A körúton a kapuk alatt röpcédulákat szórtak szét »valakik«. Maga is mosolyog ezen a szón- ••valakik«. Ezek mi lennénk. És szapora léptekkel siet Korvinákhoz. Zihálva nyomja a cser.gőgombot. Bcntröl nem mozdul semmi, de érzi, hogy a sűrű függönvön keresztül fürkésző szemek vizsgálják. — Megjött a kis Lékai... Ottó gratulál. Tetszett néki a legutóbbi cikk. — E fiúból forradalmár lesz, akárki meglássa — tréfálkozott Krámer Sanyi, a másik barát. Csak ő hiányzott, és most teljes a vezérkar. Hogy is szólt Ottó? — Kezdjünk munkához, elvtársak. halljuk a költőt! Lent a Veronika utcában egyenletes kopogással haladt el a kettőzött rendőriárőr. s Lé- kai János arcán az izgalom két piciny láz-rózsát nyitott ki. — Hangja szenvedélyesen suttogott: Öh, jöjj, trombitás a ngyaloddal Föltámadás, Oh, jöjj, milliónyi hadaddal. — Hát tegyünk valamit, hogy minél előbb jöjjön a feltámadás — harsog fülébe most a vergődő ér dobolásával Krá- rner Sándor hangja. Krámer Sanyi a másik barát. — Vesszen Tisza Pista! Le a háborúval... Szeretné visszaidézni annak az októberi estének minden pillanatát. Kinek a szájából röppent az első szó: ••megölni«? Megölni Tiszát, az elnyomás és rabság élő megtestesítőjét! — Megölni a zsarnokot, megölni Tiszát! A hű barátok, a régi jó elvtársak mind egyszerre vállalkoztak. »Itt a nagy alkalom — súgta belülről egy hang. — Most mutasd meg, hogy szembe mersz szállni a zsarnokkal!« — Nem, nem, barátaim, ez a munka rám vár. A többiek tiltakoztak, hevesen ellenezték: — Még mit nem! A te fegyvered a toll, a te kezedbe nem való pisztoly. Az izgalomtól elszoruló torokkal suttogta: — Elvtársak, értem nem kár. Ki tudja, mikor fojt meg beteg tüdőm. így is, úgy is legfeljebb néhány évet élhetek még. Én veszitek legkevesebbet, és ti tovább dolgozhattok a forradalomért. Krámertöl kapta a fegyvert. Közvetlen közelről kel! lőni, nehogy célt tévesszen. Ottóék- tól hazafelé menet izzadó ujjaival tapogatta a zsebét húzó Frommer-pisztolyt. — öreg mordály ez, vigyázz vele — figyelmeztette Krámer. Tiszának meg kell halni. — Tisza halála lesz a riasztó jel. A pisztoly durranására ezrek szöknek talpra. Ifjúmunkások, kiéhezett proletárok jönnek utána. Győzni kell... Lássátok Oroszországot. Jyi8. október 16-án korán ébredt, délelőtt a parlament elé ment. A miniszterelnökségi kapu közelében helyezkedett el, és fokozódó izgalommal várta Tisza Istvánt. Milyen furcsa, ő, aki két év óta minden újságcikkében a legélesebben elítélte az imperialista háborús gyilkosságok ismétlődő sorozatát, ő, aki minden írásában az élet, a béke mellett tett hitet, most a nyugtalanságtól nedves kezével szorongatja zsebében a fegyvert, és gyilkosságra készül. Tiszát megölni nem gyilkosság. »Ez nem emberölés — vitázik önmagával. — Tisza miniszterelnök a nemzet gyilkosa, Tisza a földesúri hóhérok, a német szolgaság ember alakú megtestesítője. — Meg kell lenni, meg kell lenni 4- hajtogatja magában. Homlokát kiverte a verejték. — Mi lenne, ha elmennék innét? — ölük fel benne a gondolat. — Gyáva árulás. Pfuj!« — és nyaka körül megigazítja a sálat. Az árkádok alá nagy, nyitott fekete autó fordult be. Most, most jön a pillanat. Hüvelykujjával lekaltint.ia a biztosító csappantyút. A kapuban álló katona tisztelgésre emelte puskáját, a vastag aranyrozettá- val díszített sapkájú kapus mélyen meghajol. A nyüó ajtóban ott áll Tisza István. Az egyik .lakáj a kocsi felhágóiát hajtja le, s a miniszterelnök fáradt mozdulattal zökken a puha bőrülésre. A másik oldalon, az árkád mögül egy fehér arcú, lázrózsás fiatalember ugrott az autó mellé, s mielőtt a sofőr még gázt adhatna, a szárnysegéd pedig testével védhetne a miniszterelnököt, közvetlen közelről, benyúlva az autó nyitott tetején, a merev arcú öregemberre sütötte a pisztolyt, — Tompa kattanás, és néhány másodpercig tartó néma csend. Sírni szeretne dühében. Az az átkozott, öregember unott faarcával feléje fordul, s talán gúnyosan mosolyog is magában: ez aztán a szép forradalmár, akinek rozzant fegyvere csütörtököt mond... Sziszegve kiabált az elinduló autó után. Rúgott és toporzé- kolt. Hátán puskatus csattant. Hangja megcsukíott. és a köhögési roham végén vékony vércsík szivárgott szája szélén. * Mintha börtönben lenne. Elhaló hangon nyöszörgi: »Vizet«. De nem műt be hozzá a börtörőr. Jó lenne még egyszer végiggondolni mindent A levegő hörögve bugyborékol szétroncsolt tüdeiében. Az idő és a tér összefolyik felbomló képzeletében. • * »Csak addig ne haljak meg. csak addig...« A merénylet után a börtönben még dolgozni is tudott, de itt a kórházi ágvon már semmi nem megy. Pedig az Amerikába szakadt magyar munkásoknak szeretné még egyszer elmagyarázni, milyen volt a forradalom. A tanácsköztársaságról kellene még beszélni, hiszen az amerikai bányavidékeken élő munkások nem ismerhetik z szociáldemokrata vezetők árulását. Rövid időre csendesül a lázroham. A börtönben kora hajnaltól késő estig írt. Alighogy elkészült első drámája, a »Forradalom«, már kezdte a következőt. A főhőse az Ember. Ember János, a győzedelmes, a láncait és tudatlansága korlátáit lerázó ember. A társadalom nagy korszakai vonultak fel a színoadon. Az emberi haladás hatalmas vízióját idézte a börtönfalak homályába. Agya izgatottan keresi most: ja.i, hová is lett a vázlat és az első felvonás? Pedig ezt a drámát még be kellene fejezni, de hét esztendő alatt nem jutott rá ideje. Az é.ijeliszekrény- ke fiókjában akarja megkeresni. Úgy emlékezik, mintha oda reitette volna el. Tovább ke'l írni Ember János sorsát, akit 1918. október 31-én a pesti forradalmi nép szabadított ki börtönéből, akárcsak őt magát. Vitte, vitte, sodorta magával az ujjongó ömeg, és ahol megálltak egy percre, az embererdő közepén zihálva kiáltott minden egyes szól: »így kép-eltem el kiszabadulásomat. A fölszabadult nép nyitotta meg börtönöm kapuit. Az ő lelkűk, a proletárok ja'kiáltsa, amely most a feudális nagyurak Magyarországát törte össze, hozott vissza entern az életbe és az életnek. Éljen a nép, éljen a forradalom!« * A tüdeiét tépő fájdalom is megenyhül erre. Jóleső zsibbadással hanyatlik le a paplan csücskét szorongató keze. Ottó áll újra mellette, pedig tudata mélyén ott motoszkál: ez képtelenség. hiszen Ottót még 191!) őszén meggyilkolták Budapesten. — Jó elvtársam, emlékezel-e? (Folytatás a 6. oldalon.) Vasú /// api jegyzet ! Egy rendkívül érdekes munka | során arról kellett közelebbről tájékozódnom, mi a helyzet t azokban az egykor zömmel né- | rhetlakia községekben, ahol ma 1 egymás mellett élnek őslakos ! magyarok, őslakos németek és székely telepesek. Érdeklődésemet sokszorosra növelte az, hogy egye?, különösen értelmiségi, körökben még nia is találkozni egészen furcsa nézetekkel, véleményekkel a magvarországi németek és székelyek együttélését illetően. Nem voltait különösebb aggályaim, amikor ráhánv ilyen községbe elmentem, inkább megerősíteni akartam és reméltem í hitemet, ame’y szerint sokkal ! nagyobb problémát. csinálunk 1 néha az ügyből, mint amekkora voltaképp és nem messze van az az idő. amikor már csak rosszízű ■ emléke él a néhai ellentéteknek, összeütközéseknek. De beszéljenek a tények. Először azt kérdem, mikor volt utoljára olyan összeütközés magyarok és németek között, amely verekedéssé fajult. A megkérde- | zettek valamennyien hosszan i gondolkoztál:, mire ki bök lék. hogy -Ügy negyvenkilencben, vagy talán 50-ben.«. Azóta? — ••Ugyan, kérem«. Tehát nem volt, ma sincs. 1950-ig mindkét rész- j ről előfordult, hogy egymást I szidták, egymást okolták nemlétező, vagy egymt.s nyakába varrt ! dolgok miatt. Megtörtént, hogy németek megdobálták a széke- | lyek kormenetét, másutt a székelyek azzal vádolták a tanítót, j hogy kivételez a német gyerekek- • ke'. Tehát volt baj. volt nehézség. nem is kevés. De mondom volt. S ami még ma is van, majd arról is szólok. A hivatalos szervek nem keveset fáradoztak azon. hogy valósággá váljék az alkotmány szelleme, mely szerint minden ember egyenlő Magyarországon és senkit nem érhet sérelem, vallása, anyanyelve mialt. A munka nem volt hiábavaló. Ma már egy községben sem jut eszükbe az embereknek, hogy például a tanácsi dolgozók összetétele miatt háborog.ianak. Megtalálható abban a székely éppúgy, mint a németajkú, a pedagóguskarban szintúgy, s hasonlóképpen az élet minden területén. Lehetővé vált sok helyen, hogy azok a gyerekek, kiknek 'szülei akarják, német nyelvoktatásban részesüljenek, néhány helyen önálló német nemzetiségi kultúr- csoportot alakítottak másutt közös kultúrcsoportok jöttek létre, ápolják egymás népi hagyományait, a járási művelődési ház Sony hadon rendszeresen szervez különböző baráti esteket, ahol a különböző népek. ne.nzeLek munkájával, küliúrájával, szokásaival ismerkednek az emberek. S lehelne sorolni még hosz- szan a példákat. /Megváltozott az élet a Tolna megyei falvakban is. Felszámolódott a kisparaszti gazdálkodási mód, amely szétválasztotta az embereket, helyébe lépett a szövetkezei, amely különböző embereket összehoz, egymással megismertet, egymásra utal. Az éleiszínvonallrl úgyszólván valamennyien elégedettek. A székelyek megismerkedtek az itteni szokásokkal, kultúrájukkal szervesen illeszkedtek a dunántúli viszonyok közé. megismerkedtek a mezőgazdasági munkákkal; a némstájkúak elfeledték a régi vélt, vagy jogos sérelmeket. Egy általános gazeago- dási folyamat tapasztalható mindenfelé, módosodnak az emberek s az anyagi gondok nem szülnek már elégedetlenséget ingerültséget s nem válnak melegágyaivá a nemzetiségi összeütközéseknek. S ami rendkívül fontos: Csupán Bonyhádon 1959-ben 120 vegyes házasság történt, ahol magtar legény vett feleségül német lányt, vagy fordítva. Itt aztán már végképp nem beszélhetünk nemzetiségi ellentétről, hiszen egy családdá válnak ezek az emberek. Megint egy erős szál, amely széttéphetetlenül összeköt. De ez nemcsak Eonyhádra jellemző, hanem a többi községekre is nem kevésbé. Megelégedettek lehetünk a jelenlegi helyzettel? Feltétlenül, ha azt nézzük, milyen hatalmas fejlődést futottunk be. Nem elégedhetünk meg, ha azt nézzük, hogy egyedi jelenségként, vagy nem a fontos kérdésekben fel-felbukkan még a múlt. Egyik részről is, másik részről, is. Egy érdekes dolog: a Neues Zeitung, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének lapja; több mint 100 példányban jár a bonyhádi járásba. Előfizetője azonban vajmi kevés., Idegenkednek az emberek attól, hogy valamiféle »listára« felkerüljön a nevük. Az ellentétek tehát eltűnőben vannak s éppen pártunk következetes nemzetiségi politikájának eredményeképpen, mind kevesebbet beszélhetünk lényeges ellentétekről. LETENYEI CYÖRGY Megjelent az ozorai múzeum évkönyve Tetszetős kiállításban, igényes tartalommal jelent meg az ozorai múzeum 1960. évi Évkönyve. Az Évkönyv részletesen foglalkozik a múzeum munkájával. Az ozorai múzeum 1956. augusztus 16-án nyitotta meg kapuit a várban, ekkor rendezték az első kiállításokat és lényegében ettől az időponttól vehetjük a múzeum tényleges működését. A tamási járási tanács, látva a lelkes és szakszerű munkát, 1957 májusában járási intézménnyé tette a múzeumot és ezzel az ozorai múzeum járási múzeummá vált. Ifj. Poór Ferenc múzeumvezető irányításával már sok olyan feladatot teljesített a járási múzeum, amelyet méltán illet elismerés és dicséret. 1S57 őszén feltárást végeztek Ozorán, s napfényre hozták egy középkori épület maradványait. (Erről a munkáról részletesen beszámol az Évkönyv.) Sokat tettek a járás, mindenekelőtt a Kapos mente néprajzi, népművészeti hagyományainak feltárására és megőrzésére. Foto- és filmiárat rendezlek be a múzeumban, főleg-táj- rajzi és néprajzi vonatkozású fénykép- és filmanyagból. Töbh néprajzi ’ dokumentumfilmet is készítettek. 1958 októberében az ozorai csata 110. évfordulójára emlékkiállítást rendezett a múzeum, 1959 márciusában pedig a Tanácsköztársaságról rendeztek kiállítást. Ennek anyagát a tamási járás valamennyi községében bemutatták. Ebben az évben az ozorai dolgozók előtt is bemutatták a Tolna megyei képzőművészek kiállítását. Az itt felsoroltak csak kis része annak a munkának, amelyet az ozorai múzeum végez. Az Évkönyv jól érzékelteti a lelkes, lelkiismeretes tevékenységet. — Nagy Emese az Ozorai Pipo által alapított ferences kolostorról írt tanulmányt, dr. Hadnagy Albert Ozora újjátelepülésének történetét dolgozta fel, az ozorai aratósztrájkról Pintér Endre Zsig mond számol be színesen; Kurd története, a tamási járás termelő- szövetkezetei munkájának rovjd ismertetése, a Kapos mente történelmi eseményeinek felsorolása és a ICapcs mente műemlékeinek felsorolása kapott helyett még az Évkönyvben,
