Tolna Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-277. szám), Tolna Megyei Népújság, 1960. november (10. évfolyam, 278-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

SZAMOS RUDOLF:

Az

A másik beteg már tegnap délután elment. A mennyezetet nézte, nyögött egyet, és sóhajtva szólt: — John... — akart még mondani valami, de a szó megakadt torkán.

Mire John arra fordította vol na a fejét, már mozdulatlanul fe küdt, a szája nyitva volt, és szeme kidülledve meredt a semmibe, Meghalt. Pedig fiatalember volt, élhetett volna, ha meg nem fojtja a tüdővész.

Még a hökkenésre sem maradt ideje, s most ő is a homályosuk! szoba falát nézi. Mindenki elment, és nincs kihez szóljon. A csengőgomb az ágya fölött lóg, csak ki kellene nyújtania a kezét s elérné. Hívni valakit, bárkit, csak most ne hagyják egyedül. Nagyon fáradtan, de visszatért benne a fegyelmezett gondolat; nem, nem, ma a csontszikár, fehér kalapos Vincencia nővér ügyel a kicsiny kórteremre is. öt héttel ezelőtt, amikor ide került, ebbe az ódon kórházba, amely New York egyik északkeleti kerületében, közel a tengeröbölhöz épült, akkor jött be először hozzá, és pergamen arcán mesterkélt mosollyal nyújtotta feléje Szent József képét: — Mister Lassen, még nem késő. Isten a megtérő báránynak kezét nyújtja. Imádkozzon.

A huszonhét éves, áttetszőén sovány arcú fiatalember türelmetlenül legyintett. A nővér nem tágított: — A pokol, Mister Lassen, szomorú, s az ön lelke pokolra száll. Imádkozom magáért.

Dühösen válaszolt:

— A maga istene nevében kerestek halálra, a' keresztényi gondolat jegyében kötelet akar ,tak nyakamra tenni... hagyjon •>,. nővér.

•*** Kárhozott — sziszegte az apáca, s azóta tájára sem nézett. Ha a láz gyötörte, s a köhögés fojtogatta, hiába nyomta a gombot, nem jött senki.

S most ismét egyedül van. Délután még levelet írt Jóskáiknak: »Gyermekeim, cudarul vagyak, de érezzétek jól magatokat. A viszontlátásig ölel«... — s a nevét már reszkető kezekkel írta oda: »Jancsi«.

Ha testvérhúga, Mária nem segít, a címzést már képtelen lett volna a borítókra írni. Fáradt kezében reszketett a toll.

Hallgatott, és Mária sem mondta, hogy arca sápadt, s nem kérdezte tőle, miért virítanak szeme alatt a vöröslő lázrózsák. Mária két órával ezelőtt ment el. Nagyon kedves volt. Nem beszélt másról, csak Európáról, s ő mindig várta, hogy egyszer majd csak kiböki: »Tudod, kisöreg, a Lövölde téren rád várnak a verebek«.

Milyen furcsa ez a homály. A Lövölde tér? 1919-ben arra járt a Damjanich utcai ifjúmunkás-házba. Ott tanyáztak a VII. kerületi ifik. Volt közöttük egy lakatossegéd. Nagy kerek bagoly szeme zöld fénynyel villogott. Az egész olyan furcsa. A távolból behallatszik a tízmilliós New York nyugtalan lármája. Az öbölben hajók dudálnak. A magasvasút kocsijai három percenként dörömbölnek alatta vagy felette, pontosan már nem is tudja. És gondolatai mindegyre visszafelé járnak az időben. Emlékezik például arra a lakatossegédre, aki tizenkilenc májusában abban a másik városban ezt kérdezte tőle: »Lékai elvtárs,

meglátjuk-e mi azt a kort, amikor a proli is boldog lesz?« A fiú Miskolc alatt halt meg. Stromfeld seregében. Tisztán látja most a lakatossegéd ar* Az itt közölt elbeszélés rövidesen megjelenik a Hösök voltok című kötetben is.

utdsc

cát, aki a hívó szóra elsőnek fogott fegyvert.

Aztán az anyját látja. S hallja a maga hangját, ahogy anyjához beszél: »Most elviszlek Keszthelyre, mert miénk lett minden. Meglátod, egy-két hónap, és a kastélykert fái meggyógyítják beteg tüdődet... — Anya, csomagot hoztam. Az elvtársak adták, mert tudod, nekem semmim sincs, mégis mindenem van. Ebben a dobozban Gerbeaud-süteményt találsz, a másikban kekszet. A Ferencvárosban kaptam. A Mester utca végén nyomták a kezembe. Én igazán nem ettem belőle, tudod, nekem nem kell, nem szeretem. Anyácska, ez a tiéd. ez nem akármilyen keksz. A Koestlin gyári munkáslányok mondták és az ifik akiknek nem jutott semmi, azok küldik neked ezt. A szívük, anyácska... a szívük van benne« — megpróbál felülni a kórházi ágyon. Jobb keze bizonytalanul tapogat a parányi vaslábú, zöld üveges gyógyszeres szekrény tetején. Vizet keres, és nem érti, hova tehette Mária a poharat. Az ám, milyen remek kis ember! Tíz évvel ezelőtt, amikor odahaza a játókújságot csinálták, nem is álmodott róla, hogy az a vékony kislány egyszer még idáig jut. Németországban a szocialista lapoknak írja cikkeit, és most azért jött Amerikába, mert megtudta, hogy a bátyja beteg. De minek is jött Mária, hiszen ő nem olyan beteg.

Különben érti ő! Aggódnak érte, és Máriának csak ürügy volt az a riportkönyv. Miért is Amerika érdekelné sürgősen a német munkásokat? Csendesen mosolygott magában, mint az az ember, aki átlát a többiek szándékán, de kifelé nem mutatja ezt. A torka váratlanul összeszorul. Fulladozva kapkod levegő után, és görcsös köhögés szakad ki tüdejéből... Cikket kellene írni vagy egy kis novellát, és százszor elkiáltani benne: »Proletárok, vigyázzatok, a tüdőtökből bomlaszt már a tőke! A hörgőket, a szíveket lassan öli meg a kór, amelyik a század levegőjében él«.

Dobol, zakatol, fújtat és visít a város. Még néhány pere és a Broadway-n lágyéinak a fények, míg két utcával odább fekete alakok osonnak a rosz- szul világított kapuk homályában. Jó lenne most betérni a 27. utcába Childhez. Az ellentétek városában itt mérik a legjobb kávét. Egy bögre kávé, és hozzá kekszet rágcsálni. Talán nem olyan jó, mint anya baracklekváros palacsintája volt Budapesten, de hát mit tehet az ember, ha múltja és jelene között ott zúg egy ötezer kilométer széles óceán. A Child után elmenne a Blue- Birdbe, és szalonnát kérne. A pincér értetlenül bámulna arcába. és ha háromszor ismételné meg a furcsa rendelést, egyszer sem mondaná, hogy »Sajnos, uram, ilyen ételt nem tartunk« — hazudik ő is, mint ez a város.

Egy pohár víz kellene. De a csengő olyan messze van tőle, mint a Duna. És a vízből nagy fehér kalapok bukkannak elő. Egyszerre mondja száz behorpadt női száj: »Elkárhozol!« — Tompa kábulatba zuhan vissza, és csak a fülében zsong egy elhaló melódia. Hat évvel ezelőtt hallotta utoljára. Az Andrássy úton masírozó ta- noncok fütyülték: »Nem lesz a tőke úr mirajtunk«... Mit is írt ma Baksy az Uj Előrében?

Lassan magához tér. Az éjjeliszekrény tetején ott van az összehajtogatott újság. Mária olvasott belőle hangosan, és ő nem emlékszik, hogy mit.

Csak egy pohár vizet adi"- tok! Valaki rákiált a falról.

ccn*

»Te nem vagy Lassen, te csak ■ egy nyápic fiú vagy!«

Bágyadtan mosolyog. »Lassen ■ a zord hegyek neve. Magányos j fekete sziklák ágaskodnak a : fák felett, és ők is azt htték, * hogy erős, fekete ember va- ■ gyök« — eszébe jut egy tör- ! ténet. Tavaly nyáron riport- : körúton járt New York állam- ; ban. Az egyik faluban várta őt ■ az IWW egyik híve, a jámbor ! Babula. Ott állt a kocsma kő- t zepén, és négy whisky hatása alatt verte a mellét:

— Hát jöjjön az a kommunista, majd megmutatom én annak a Lassennek!

Erős ember volt. erdei munkás és akkor megkérdezte tőle:

— Mondja, barátom, egyáltalán ismeri maga azt a Lassent?

— Én ne ismerném?

— Hát hogy néz ki?

— Magas, fekete ember az. Úgy hírlik, bivaly ereje van. De jöjjön csak ide, nem félek tőle!

Lékai mosolygott, csiklandozta a nevetés:

— Eltévedt maga. cimbora, hiszen sosem látta, mert Lassen, az én vagyok.

Babula, a nyers, durva arcú favágó Lékai cipője elé köpött, és a gyűlésre összesereg- lett munkások cincogása közben csak ennyit mondott:

— Maga? Maga egy taknyos gyerek, és nem a Lassen.

Miről is kezdett akkor beszélni? »Egyszer volt, hol nem volt, de nem is olyan régen volt, ahol a Duna öblösen teríti karjait az Alföldből kihasított szigetek köré, fölkelt kétmillió magyar, és azt kiáltotta: »Tisza Pista és ti, miniszterek! Elég volt a vérből, elég az esztelen háborúból, földet, kenyeret, szabadságot akarunk.«

A kocsma közepén álló fiatalember nem kiabált, nem hadonászott, és az arcokon a meghökkenés kétkedő vonásai mélyültek.

— Hiszen úgy beszél, mint Lassen — mormogta Babula.

— Hiszen azt mondja, ami bennünk mocorog.

— De ki hitte volna, hogy ilyen cingár? Ennek becsülettel még egy pofont se lehet adni — dohogott Babula, és a hosszú gyalulatlan falóca szélére zökkent.

Lassen pedig nyugodtan beszélt tovább. Szava gyújtott és simogatott: »Testvéreitek nem titkos szavazással akarták elérni az új, a munkásoknak is tetsző világot. Fegyvert ragadtak. Rossz, kimustrált világháborús puskákat kaptak kézbe. Becsülettel verekedtek a proletárok fiatal államáért. Ott voltak Miskolc, Kassa. Szolnak, Érsekújvár alatt, ott voltak mindenhol, ahol a burzsujt aprítani lehetett. Verekedtek vitézül, de rájuk ment Európa minden földesura, ellenük vonult a világ minden reakciósa, és a fegyverekkel, amelyeket talán éppen ti gyártottatok, megölték őket... Pedig azóta megszületett volna az új ta- nonctörvény, a kötelező munkásbiztosítás. s a gyár is a munkás kezében lenne... És ti mire vártok? Talán az »áj- dablju dablju« vezetőitől remélitek a csodát? Elárulnak benneteket, vigyázzatok, testvérek. Az igazság csak egy: a kommunisták igazsága...«

Szeretné most újra megírni mindezt. Tisztábban, jobban látja az összefüggéseket, mint egy évvel ezelőtt. Cikkeket, megrázó, nagy regényeket kellene írni az amerikai munkások életéről. Behatolni a proletár szívekbe itt is, mert ha a szovjet után az amerikai munkás is győzne, jönne a világbéke... és ezt talán még ő is megérhetné.

(Az elbeszélés következő

részét lapunk november 13-i

számában közöljük.)

ríímiepl

Mennyi jelszót láttunk mái szólammá fakulni, mégannyira igazakat, mégannyira szépeket és vitathatatlanokat is. Egy idő után megszokjuk őket, lekopik róluk a frisseség hamva, veszik a varázs, s már nem is mozgósít úgy, mint az első per cekban, órákban.

De csökkent-e annak a varázsa, veszítette-e jottányit is hamvából, mozgósító erejéből, szíveket lángralobbantó lelkesítő hatásából, amit pedig oly- annyiszor elmondtunk, leírtunk, kőbe véstünk: 1917 októbere az emberiség új, igazi történelmének hajnalát jelenti.

Október 25-én 1917-ben megdöntőit az Auróra ágyúja és a jelre katonák, matrózok, munkások, parasztok, diákok rohantak rá a Téli Palotára — a kapitalizmusra. Hányán akadtak a tőke akkori tollnokái közül, akik komolytalannak minősítették az oroszországi szocialista forradalmat, s még a becsületes polgárok közül is mennyien, de mennyien, akik csak hősies kalandnak látták? Kalandnak, amelyen lehet ál- mélkodni, amelyről lehet elismeréssel, esetleg tisztelettel is beszélni, de mégis csak kaland. S mi lett a »kaland«-ból, amely egy pillanatig sem volt kaland, hanem történelmi szűk ségszerűség? Október lángot vetett a kapitalizmus hazug, gyűlöletes, borzalmas rendszerére és a lángcsóvából hatalmas tűzvész lett hetek, hónapok alatt, s mára olyan tisztítótűz, amelynek lángjában megtisztulni, megújulni készül az egész világ. Október újjá formálta, a szó legteljesebb értelmében, a világ egyhato- dát. Megváltoztatta a régit, mást hozott a helyébe és nemcsak egyszerűen mást, hanem újat, frisset, fiatalt Igazságot az igazságtalanság, becsületet a becstelenség, szabadságot a szolgaság helyébe. Gazdává tette az eladdig kizsákmányol* tat, önmaga, az ország és annak minden kincse gazdájává. Emberré, az embert a szó tiszteletre méltó értelmében.

Alapjaiban rengette meg a világot. Ki tudná megszámlálni hány repedés lett a kapitalizmus falán az Auróra ágyújának dördülésére? Megnyitotta az eddig eltakart szemeket, hitet öntött a fáradtakba, a két kedőkbe, megerősítette akiknek volt hitük bízni a jövőben és küzdeni érte. Az Auróra megadta a jelt a Téli Palota ostjzgqzet

romára, s nem az Aurára jelére rohamozták-e meg az októberi harcosok fiai a fasizmussá vadult tőke berlini rab- lófészkét? Erre a jelre indultak harcba harminc esztendős késéssel a magyar proletárok, hogy befejezzék az 1919-ben félbeszakított művet, hogy felépüljön a szabad haza, amelyben a munkás, a paraszt, az értelmiségi — a dolgozó ember a gazda, s tulajdonos. És a többi népi demokratikus országban Ázsiában és Európában az Október mutatta úton járnak a népek. Az igaz úton, a szocializmus útján.

És ahol még nem jutottak, nem juthattak el a fejlődésnek erre a fokára, ott is erőt adott Október lángja. A gyarmatokon embernek kezdték érezni magukat az elnyomott, a százszor kizsákmányolt, megvetett és megalázott páriák. Október rázta meg a gyarmati rendszer épületét és úgy megrázta, hogy napjainkban egymás után szakadnak le pillérei.

A Téli Palota ostromát azóta sem tudta kiheverni a kapitalizmus és nem is fogja kiheverni sohasem, mert a falában ütött rés egyre szélesedik, egyre mélyül, a vakolat után leomlik a tégla, az egyes téglák után egész falak, mígnem porba roskad az egész épület.

Október nyitotta meg számunkra is a fejlődés útját. — Azét a fejlődését, amelyen rohamléptekkel haladunk előre napjainkban is. A kapitalizmus azóta sem tud belenyugodni vereségébe. s ahol a legcsekélyebb alkalom nyílik rá, megkísérli visszaállítani gyűlölt uralmát. Mi mást példáz az 1956-os ellenforradalom? De példázza azt is, hogy az ellenség csak akkor tud támadnij — de akkor támad, — ha akár centimétemyit is letérünk az Október megszabta, az Október által megmutatott útról.

Társadalmi, politikai rendszerek jöttek, rendszerek mentek a történelem folyamán már nagyon sokszor. Ez az Októberben született az első, amely nemcsak a formákat változtatta meg, hanem a tartalmat gyökeresen, amely nem újabb kizsákmányolást hozott a régi helyébe, hanem egyszer s mindenkorra megszüntette, kiirtotta — egyelőre a világ egy részén — a kizsákmányolást és megnyitotta az utat a kommunizmus felé.

LETENYEI GYÖRGY

Gizi izánwtth

Utolsót lobban a nyár. A fák lecserélik a díszruhát és megkopnak a hegyek.

Eke a föld húsába váj.

Hull a mag és tél alatt bennük álmodik a nyár.

Lenn a folyón megírt levelek viszik az üzenetet, merre mint volt a nyár.

A tenger, az örök krónikás szaporán írja már:

Anno ezerkilencszázhatvan.

Mesél a sok összegyűlt levél.

Az egész Duna-táj

történetét egy halomba hordják.

S be jó, hogy a sok folyó ezer éve nem hiába vár.

Kart karba öltve hömpölyögnek s az őszi partokon, kart karba- öltve áll sok dunai rokon.

»Dunának Oltnak egy a hangja«; őszi számvetés.

Anno ezerkilencszázhatvan, gazdag könyvelés.

Az őszi szél halkan susog:

»Nem kár, hogy múlt a nyár.

Jó magok a föld alatt s a föld felszántva már.

Szép volt a termés, de higyétek, még készül a szebb.

Nézzétek majd a krónikát:

Anno ezerkilencszázhatvanegy<.

CALLA1 KÁROLY