Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-16 / 245. szám
Ce®& laser Demliéeác határában Csak megyünk az úton, csak megyünk, észre sem vesszük, mint maradnak el mellettünk a fák, egész fasorok, nem tudunk róluk semmit. Dombóvárról Kocsolára visz északnak az út. Hossza 18 kilométer. Ha erre járunk július első felében, aratás idején, és nem nézünk semerre, akkor is észre kell vennünk erős, pompás illatáról az utat szegélyező hársfákat. Hatalmas fák az út két oldalán. Pusztulnak a fák, mert öregek, sok, közülük odvas, korhadt. A nagy szélviharok letörnek egy-egy elöregedett törzset. Ezen a tavaszon pedig többet kivágtak. Válogatás nélkül, beteget, épet, kisebbet, nagyobbat. — Az első kivágott hársfa maradványát a döbröközi útelágazás közelében találhatjuk. A fa földben maradt tövének átmérője 210, más ;rányban mérve 200 centiméter. Egy méter magasan kerülete 430 centiméter volt. Sajnos, évgyűrűit nem lehet megszámlálni, mert a fejsze nyoma s néhol a korhadás ezt megakadályozza. Pár éve közelében egy kisebbet letört a vihar. Törzsét 00 centiméter magasan fűrészelték le. Itt átmérője 1 méter volt. Ennek sikerült évgyűrűit megszámlálni, bár a korhadt részeket kihagytam. így is 180 évgyűrűt számoltam meg. Mivel a fák általában évenként egy évgyűrűt fejlesztenek, arra lehet következtetni, hogy ez a fa legalább 180 éves volt. Az idén kivágott fa nagyobb volt, átmérője 140 centiméter körüli, ebből következik, hogy idősebb is volt. Korát 200—250 évre lehet becsülni. A hársak, melyeket itt az út mellett telepítve találunk, ezüsthársfák, vagy másik nevükön magyarhársfák. Ezüstnárs- nak leveleik után nevezik, mert fonákuk csillagszőröktől fehéren, ezüstösen csillog. Virágzás idején különösen jól látszik e csillogás, ilyenkor a levelek kifordulnak, s messziről olyanok, mintha az egész fa nagy, fehér virágokkal lenne borítva. Magyarhársnak pedig azért nevezhetik, mert nálunk díszük legszebben. Hazánktól északra, nyugatra ínár ......................... n em él. Leveleinek színe fényes, sötétzöld. Virága a többi hárséhoz hasonló, de szirmainak száma több. Kitűnő mézelő, pompás illatú. Nem való teának. Nagytömegű fát ad, sok célra felhasználják, szereti az asztalosipar, használják az esztergályosok, sőt ceruzát készítenek belőle. Telepíteni köny- nyű, nagy a sarjadzóképessége. A 10 öles úton jól elfér a ma már bitumenes út 8 métere, mellette padka, árok, s ezen túl még néhány méter úgy, hogy a távbeszélő vezeték miatt sem kellett megcsonkolni a fákat egy-két kivételtől eltekintve. Érdemes lenne erre gondolni az út mellé telepítendő fák távolságának megtervezésekor. A legnagyobb fa ebben a hársfasorban a 91. kilométerkő közelében található. Kerülete 1 méter magasságban 480 centiméter. Több fánál mértem 460 centimétert 440-et, 410-et és persze kisebbeket is. A legnagyobbak lehetnek a legöregebbek, ezek határozzák meg a fasor korát. Nézegettem régi térképeket erről a területről. A legrégibb a József császár idején készített volt. Már ezen a térképen is megtaláljuk a fasor jelzését e mellett az út mellett. Ha pedig a térképen jelzik, akkor bizonyára nem akármilyen piciny fák lehettek, hanem tekintélyesek, legalább 20—30 évesek. Későbbi térképek is jelzik itt a fasort. Forgattam Kitaibel Pálnak, a legnagyobb magyar botanikusnak útinaplóját. Az egész országot bejárta, többször is. Hozzánk legközelebb Tamásiban járt. Erről az útjáról írja, hogy az Esterházy hercegé volt. A fasort járjuk addig míg a volt hercegi birtok tartott, Kocsola ha* táráig. A fasor hossza kereken 12 kilométer, kora legalább 200 év! Szépek ezek az öreg hársfasorok. Szépségükön kívül van tudományos értékük, hiszen ezekről az öreg fákról lehet megállapítani, hogy milyen fa- hozamuk van, nagy idők távlatában. A fahozamon kívül természetesen még sok másról is tudósít egy ilyen fa-Matu- zsálem. Láttam más hasznukat, amikor pénzzel lemérni nem lehet. Télen, erős viharok után, az egyik fán 17 fészket számoltam meg. Lehetett köztük talán pár éves, de lehetett olyan, amelyet leszakított a szél. Mindenesetre sok madárnak fészkelőhelye. A madarak hasznáról nem szólok, mindenki előtt ismeretes. Ma már az erdészek is gondolkoznak azon, hogy vajon jó-e minden odvas fát kivágni? Hova fészkeljenek az odulakó madarak? Hazánk leghosszabb öreg hársfasorának sorsa bizonytalan. Milyen jó lenne, ha törődne ezzel valaki, valamilyen szerv, hogy úgy ne járjunk egyszer, hogy keressük, s csak volt helyét találjuk. Milyen szép lenne, ha a fasor pótlásakor ezüsthársat használnának. Ezzel valósággal felújulna, s közte az öreg hár- sakkal nagyon szép lenne. — Mennyivel szebb lenne ez, mint az a két kilométer hosz- szan idén tavasszal ültetett nyárfasor pótlás. Annál jobban fejlődne, kétszáz éves példák mutatják. Védeni, óvni kellene ezt az öreg hársfasort, természeti emlékekben úgysem gazdag megyénk ezen ritka szépségét. Vörös László Zsigmond főiskolai adjunktus BOLDOG PERCEK Kék-acél hajnalból ível fel az erő, a friss izmok rugalmas lendülete ez; szirmainkat kibontják a fények, s örömünk minden gondot megfelez. A huzalokban most mi feszülünk, s körül mi vagyunk a kékség pereme. Lelkünk a tó, csónak a csönd, s fölöttünk mintha a boldogság lebegne... KÓPIÁS SÁNDOR rrmmiii'itmi ■ i ■'■■■■ ■■■■»■■irrrmn rm NICCOLO VARGA (Folytatás az 5. oldalról.) Máskor talán megvédte volna városát, a San Pietrót és a Kolosszeumot, a palazzókat és obeüszkeket, de most szinte bé- nultan állott ennek a messziről jött fiúnak a keserűségével szemben. — Van képed a Dunáról? — kérdezte megadással. — Majd írok anyámnak, hogy küldjön. Még mindig a híd végénél álltak, mikor Miklós az órájára nézett. — Ne haragudj, de nekem búcsúznom kell... — Jó, csak menj ... — törődött bele Andreina. Miklós ekkor észrevette az öreg banánárust néhány lépésnyire a hídtól. Bódéján nagy fürtökben lógtak a sárga gyümölcsök. — Gyere! — mondta a lánynak és már ki is választott két gömbölyű banánt. — Csak olcsó csemege ... — mentegette magát. — Nem baj, én nagyon szeretem! — válaszolta Andreina és máris bontani kezdte a gyümölcsöt. — A cipődért majd holnap eljövök ... És ugye, ma este vigyázni fogsz? Signor Marcóval nem lehet tréfálni — tette még hozzá búcsúzásul, és elindult egy villamos felé. Miklós újból fellépett a hídra. Lassan húzta magát, közben kifejtette és enni kezdte ő is a banánt. Mit is akart tulajdonképpen? Semmi mást, csak egyedül maradni ... Kibújni a beszéd láncaiból és valahogy szabadnak lenni... Megállt és lenézett a folyóra. Sárga, piszkos víz ... Mégis, mi lenne, ha...? Nem merte végiggondolni! Megborzongott, mert valami húzta a mélység felé ... Egyik kezével a korlátba kapaszkodott, úgy nézett mereven lefelé. Vajon érdemes-e ... ? Ebben a pillanatban éles sikoltást hallott. — Niccolo! Niccolo! Arra nézett. Andreina futott feléje a hídon. Sárga ruhája úgy lebegett a szélben, mintha vergődő, színes madár lenne. — Niccolo! — kiáltotta még egyszer mikor hozzá ért, és megragadta a karját. A fiú kábultan bámult reá. Azután észrevette, hogy saját kezében még ott van a banánhéj, amelyből kiette a gyümölcsöt. — Csak ezt akartam belehajítani a vízbe... — mondotta keserűen. Egy mozdulat,- s a banánhéj nagy ívben röpült is már lefelé, egyenesen bele a Tibe- risbe. A lány még mindig lihegve nézett reá. — Féltettél? Azért lestél utánam? ... Andreina egy kibuggyanó könnycseppel válaszolt. A hídon jöttek-mentek az emberek, és csilingelve futottak a villamosok. Most volt a vállás. A nappal belemerült már az alkonyi homályba és millió fényével, színes reklámkígyóival csillogni kezdett az esti nagyváros. Felgyulladtak az autók szemei, s a corsók kirakaiban most kezdtek igazán sziporkázni a kristályok és brilliánsok. Varga Miklós lassan ocsúdott. Végre megindult Andreinával visszafelé. Eszébe jutott signor Marco kocsmája. Nyolcra ott kell lennie, méghozzá mosolyogva. Mert hát ő Niccolo, a zenész ... Andreina hangtalanul bukdácsolt mellette. Ó nem, nem libegett ő sem olyan könnyedén, mint délután. Már ott jártak a trasteverei bérházak között, mikor valahogy csupa szánalomból egymásba karoltak. Árnyékuk ösz- szefonódott, de Miklós idegenül nézte azt a fekete kísértetet, amely lassan kúszott mellettük a bérházak falain. Még nem késő ... még el lehet menekülni... És akkor a Tibe- ris helyett újra a Dunát látná, és Róma tornyai helyett a füstös pesti házakat... Nem baj, ha nincs már Kati... Nem Kati jelent mindent... S míg lehajtott fejjel tűnődött, Andreina volt, aki helyette is megszólalt. Szinte az ő gondolataival. — Hát ha sehogy sem bírod itt ki, akkor menj haza!... De azért most add oda talpalni a cipődet... Felmegyek érte, jó? — Köszönöm... — mondta Miklós egészen halkan. Azután együtt fordultak be a bérház kapuján, s a ház fekete torka elnyelte a két imbolygó árnyékot. Szabó Ibolya HANS SACHS: Mesterségünk címere Hans Sachs, a neves nürnbergi mesterdalnok hosszú életében egy könyvtárnyi verset írt. Minden műfajban otthonos volt, igazán maradandó értékű alkotásai azonban valószínűleg csak farsangi komédiái, amelyekből az egyik e sorok írójának fordításában jelent meg nemrég a Tolna megyei Tanács kiadásában. Az alábbi strófák Das Ständebuch című művéből valók, s ezekben a csizmadia-költő korának mesterségeit énekelte meg. A versfüzér nemcsak irodalmi különlegesség, hanem művelődéstörténeti szempontból is fontos dokumentuma a középkori városok életének. A» íjké szító Készítek jó kézi íjat, húrját nyugodtan feszítsd csak, csinálhatom ahogy tetszik, van szaru s van acél ujj is, feszesen áll a húr rajta, nincsen ami elszakajtsa, bizton célba találsz vele, Ez Cyrusnak művészete. A rézkoráén A gomb a toronynak csúcsára, a kúthoz itt készül a káva, ülőkád, mosdó, te kenő, a rézkupa, a serpenyő, kis üst, kondér a mosáshoz, tál, serleg a borozáshoz, készül kis edény és nagyobb, amelyben a vizet forralod. A harangöntő Öntök kicsi és nagy harangot, és puskát is, amely nagyot durrog, és tűzokádó mozsarat, hogy az ellenség elszalad, fazekat és ha úgy kívánják, öntök akármilyen kályhát, mint a harang, mint ércből készül, Eydus hagyta ránk mesterségül. A hajós Szeli hajóm a habokat, irányt a tájoló mutat, hogy merre járok, hol vagyok s ha szél támad és vad habok fenyegetnek, hát hirtelen a vasmacskát leengedem s így várunk mozdulatlanul, amíg a vihar elvonul. CSÁNYI LÁSZLÓ fordításai Az arányok eltolódása Ahogy az idő növekszik, zsugorodnak a kilométerek. Egy ugrás ide Párizs, kettő a Hold ... Pedig — emlékszem — gyerekkoromban az utca vége véghetetlen messze volt. A sziget: valami távoli álom. S ha a nagymamára gondoltam — Tatára 1— végigdübörgött fantáziámon mindenféle táj. Azóta egy óriás leharapta az utca végét, s tudom, Tatára egy órányi az út gyorsvonaton. így fogynak a kilométerek s megnő az évek száma. S egyre nagyobb az arány az évek javára. V GALLAI KAROLY Etelka ujián hófehér baba Közelebb lépett a szívemhez, mióta gyárba jár a kedves; reggeli harmat ül duzzadt szemealján, pillantásomban gyorsan megmosakszik és szalad, szalad, mint lobogó virágszag és biztat, hogy mindjárt jön, írjak verset addig. Csitt, csitt, legyetek óvatosak, ti gének a gyárban, fáradtság nehéz vaslemezei, ne lapítsátok jókedvét agyon, fajansztálak, tiszta örömök, szédüljetek a ragyogásba, ha arcát öletekbe ejti. Egyszer pajkos titokzatossággal jött haza, fogai között kis szisszenés; meséli, valami csúnya üvegdarabtól kipöttyent vére — látod? — de nem is fájt az egész, és már mutatja is röppenő mosollyal az ujja hegyén bepólyázott kisbabát. Dalkálvatom pólyábabűit ügyetlenségét, csókkal csodálkozom: Nahát! TÉNAGY SÁNDOR.
