Tolna Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-11 / 215. szám

SZAMOS RUDOLFi A csokoládé BARAKKVÁROS (Regényrészlet) Mikor az írnoktól megkapta a szabadságoslevelet, szinte el­szédült a boldogságtól, levegő után kapkodott, kezeivel bi­zonytalan mozdulatokat tett, mintha meg akarna kapaszkod­ni a semmiben, aztán futni, ro- hann, szeretett volna, belekiál­tani örömét a mindenségbe, de csak a szemétkosarat rúgta fel, s a százados elvtársnak ment neki az ajtóban. Gyorsan csomagolt. Beszórta a szennyest a ládá­ba, elrendezte hátrahagyott ke­vés holmiját, zsebébe gyűrt né­hány levelet, közben az üzene­tekre is figyelt, de azoK olyan sokrétűek és aprólékosak vol­tak, hogy elméjében összekava- rodtak teljesen, ezért hirtelen búcsúzott, és az állomás felé szaporázta lépteit. A Dunántúlról utazott Mis­kolcra. Pestig akadt útitárs. Az egyik ezred szakácsa is szabadságra ment, s amint a vonaton rá­akadt Bélára, nyomban hozzá csatlakozott. A szakács yitte a hangot, s eleinte kicsit leeresz­kedően viselkedett, talán az egy csillag miatt a parolin, neki ugyanis már őrvezetői sarzsija volt, de később, amikor kide­rült, hogy a civil életben a sza­kács pincér s Béla villanysze­relő, feloldódott a hangulat, együtt tervezték a jövőt, s Ke- lenföldön sajnálták is, hogy el­válnak útjaik. A Keletin várta be a csatla­kozást. A váróteremben üldögélt, a színes emberforgatag közepén, hallgatta a mozdonyok sípolá­sát, a bömbölő ínegafont s a rik­kancsok lármáját, a zsibongó pályaudvarnak ezt a jellegzetes hangkaoszát, melyben elválaszt­hatatlanul összekeverednek a különféle zajok, és sajátos kí­sérőzenét szolgáltatnak az isme­retlen jövő felé gördülő utasok­nak. — örülni fognak az öregek. Ősszel jött el, tavasszal láto­gat haza. Anyja biztosan rakott krumplival várja majd, mert ez a kedvence. Sok tojás lesz benne és kolbász, leöntve bőven tejfeles-zsíros szafttal, s mellé szervírozva kis kancsóban a bor. — Verának vinni kéne vala­mit. Az IBUSZ-pavilonról jut ez eszébe, nyomban előveszi pénz­tárcáját, és számolni kezdi a fo­rintokat. Fejkendő?... Az van neki... Isten se ismeri ki a női ízlést... Karkötőt vegyen? ... Vagy talán valami olcsóbb nyaklán­cot? ... Nem menyasszonya még, el találná bízni magát... Porcelán?... Az luxus, va­lami hasznos kellene... Ami megehető ... A bonbonos doboznál a cso­magolást kell megfizetni... Legjobb lesz egy tábla csokolá­dé. A legnagyobbat vette meg, a negyvennégy forintosat, zsebé­be se fért, kezében kellett szo­rongatni, míg elfoglalta helyét a vonatban. Szinte látja lelki szemei előtt a lányt, zöld színű, tágra nyílt szemét, izgató titkok két kiis­merhetetlen ablakát, ahogy az utolsó csók után rá meredt itta­san még a szerelemtől, s riad­tan a holnap árnyéka miatt, mely kegyetlenül elszakít. Szerette volna, ha az idő meg­áll. Az első levelekben nem is volt szó másról, mint az örök sze­relemről, mely legyőz minden akadályt. Aztán Vera egyre ritkábban írt. Vajon miért? De az ajándéknak — annak örülni fog ... Vera nagyon boldog tudott lenni, ha kapott valamit. A nya­kába ugrott ilyenkor, átkulcsol­ta két karjával, körültáncolta, hozzásimult, dorombolt, kedves­kedett, mindent elkövetett, hogy kimutassa háláját, néha már terhes is volt, de persze mindig jólesett. így lesz megint? Előveszi tárcájából a Vera küldte leveleket, sorba rakva, zsineggel átkötve magánál hordja őket szüntelenül, most van idő rá, olvassa elölről. Átforrósodik a papír kezében, elektromosság vibrál tagjaiban, mint tánc közben, ha testük né­ha összeért, remegnek térdei, elnehezül lélegzete, hogy meg- gyötri szavaival is ez a csitri lány, c csak dadogásra képes. Időrendben halad, lassan ol­vas, figyelmesen megrág min­den betűt. Az első két hónapban érkezett tizenkét levél, a következő ket­tőben három, a hangjuk is más, aztán egy se... »Kedves Béla! Remélem, jól érzed magad, sok dolgom van a gyárban, köszönöm a leveledet, üdvözöllek Vera.« Ez volt az utolsó, egy sárga postai levele­zőlap. Kitekint az ablakon, egyhan­gú monoton melódiát zakatol­nak a kerekek. Fejét hátra hajtja, becsukja szemét, gondolkodik. Vágyak feszítik bensejét, ős­erejű, természetes indulatok, színesek, kavargók, pontosan meg sem fogalmazottak, zihálok, lihegők, ködszerű lidércek, éde­sek, kegyetlenek, fiatalok és tovaillanók, mint maga a tavasz. Vagy Vera. Vera... Vera... Vera... és mindig és örökkön örökké csak Vera, Vera, Vera ... — Kibékítelek, visszahódíta­lak, megszerezlek! Lopva, ész­revétlen, mikor nem is gondolsz rá. A csokoládé majszolása köz­ben. Kezedbe veszed majd ezt a gyönyörű nagy táblát, milyet nem ettél eddig bizonyára te sem, én sem, szép óvatosan le- hántod a sztaniolt, letörsz egy- egy kis darabkát, szádban ér­zed a qsokoládé mogyorótól kis­sé kesernyésen édes ízét; a ha­sonlíthatatlanul finom nyál be­tölti a szádat, lassan halad le­felé a nyelőcsőn, s elnyugszik gyomrodban, mint a . patak, mely a tengerbe ért. Felsóhajt és kigyúlt tekintete csak egy tárgyra tapad. Milyen ízléses, milyen szép. Majd megeszi a Vera. Mert az élet mindig ilyen volt. A férfi legdrágább kin­cseit hozza áldozatul a nőnek, küzd, harcol érte, lemond, s a nő? A nő a világ legtermészete­sebb módján megeszi vagy ma­gára aggatja a férfi verejték gyümölcseit, hogy még szebb le­gyen, s még inkább tessék — másnak. Ezen elszomorodik, lelkére szürke nagy felhő száll, tehetet­lennek érzi magát, s a zsákutcá­ból nem lát kiutat. Férfisors, el nem kerülhető. — Eh — legyint egy idő után, látszólag teljesen indokolatla­nul, mert korábban az ablakon keresztül bámult kifelé, de le­het, hogy közben tudatalattijá­ban tovább hányta-vetette a problémát, és esetleg egyáltalán nem véletlenül, hanem a leg­teljesebb szükségszerűséggel pattant ki elméjéből a gondo­lat — a férfi használja az eszét! Vera szép, Vera vonzó, de... Vera hűségesebb is lehetne. Le kell szoktatni az önzésről. Lazán egyik tenyerébe fogja a csokoládét, óvatosan kicsúsz­tatja a borítékból, nagy gond­dal bontogatja egyik sarkán az ezüstpapírt, szinte lopva, mint­ha félni kellene, hogy meglátja valaki, széliében letör egy sort, aztán visszacsomagolja megint. • Elégedetten szemléli művét, észre sem venni a hiányt, Vera azt hihetné, hogy a gyárból ke­rült ki így. Mégis némi bűntu­dat tükröződik arcán, mikor szájába helyezi az első darab­kát, lassan — hogy minél tovább tartson — szopogatni kezdi. Ilyennek gondolta. Finom tejcsokoládé, kellemes aromájú, tömör, laktató s a szí­ne is inkább mélybarna és a szem számára is nyomban kí­vánatos, s egyáltalán nem olyan akármilyen és felszínesen bar­nás csupán, mint némely ol­csóbb és fakó csokoládé, mely­nek az ember nem is tulajdonít jelentőséget. Roppant sajnálatos —fűzi to­vább a gondolatot —, hogy a honvédségnél, ahol egyébként kifogástalan az ellátás, a cso­koládéra nem fordítanak gon­dot. Pedig mindjárt más az em­ber életérzete, ha csokoládét eszik. Az éhséget is elveszi, na­gyon tápláló, amellett optimiz­must sugall. Ha ő lenne a hon­védelmi miniszter, elrendelné, hogy a katonáknak megfelelő mennyiségben csokoládét is ad­janak. Takarékossági okokból esetleg nem kellene kötelezővé tenni a fogyasztást, csak az en­ne belőle, aki igényt tart rá. Különben is finom kis egyen­lőség. A férfira harminc fokos melegben egyenruhát húznak, csuklóztatják hajnali ötkor, az­tán foglalkozás estig, kúszás a porban és sárban fekvés, cipel­heti vállon az aknavető csövét (képzelt légitámadás érte az üte­get, és elromlott a futószerke­zet), hadgyakorlatot tartanak, miközben esik az az átkozott or­szágos eső, szóval csupa gyö­nyör az élet, a lányok meg csak páváskodnak ezen idő alatt, fod­rászhoz járnak és moziba, új ruhát csináltatnak a legmoder­nebb divat szerint, s táncolnak munkaidő után — és még én vi­szem a csokit Verának! Hol itt az igazság? Mit várhatok így Verától, ha feleségül venném? Kitartást a bajban? Áldozat- vállalást? Szeretetett? Egy frászt! S nem szólhatok érte egy szót sem, mert a kezdet kezdetén én kényeztettem el. Hogy tanulja meg így, hogy egy férfinek jus­sa van? Kicsússzantja megint a borí­tékból a csokit, kevésbé óvato­san, mint előbb, mozdulata már ideges, ujjai remegnek a türel­metlenségtől, kibontja az ezüst­papírt, s letör gyorsan egy újabb darabot. Nagyobbat, mint előbb. A parancsnokság tudja mégis, hogy mit csinál. Az életben van­nak élvezetek, melyekkel ját­szani nem szabad, jobb, ha nem ártja bejléjük magát az ember, meg sem kísérli őket, nem él­vezi ízlelésük gyönyörét, mert elhatalmasodnak a vakmerőn, s képtelen megállni, noha látja a határt. A hadsereg csak csokit enne, veti el Béla a reformjavasla­tot, s csüggedten nézi az immá­ron hasába vándorolt kockák hűlt helyét. Nagy darab üres ezüstpapír, felerésztien hamisan csillogó, s ahol még meg is maradt a tar­talom, félszeg csonk csupán, madárijesztő estélyi ruhában, keze-lába lóg, szomorú látvány nagyon. — Túl szigorú voltam Verá­hoz — nyög egy nagyot, s rá se mer nézni a romokra, csak kifelé az ablakon át a kocka és téglaalap alakú házakra, a fák- “ ra, a rohanó, mindig változó, kaotikus össze-visszaságra, melybe jó volna belevetni ma­gát, vagy elindulni a végtelen réteken nyugodt, egyenletes lép­tekkel, míg kitisztul agyában és szívében a zűrzavar, hogy át­nyújtsa Verának a csodálatos tábla csokoládét, ami nincsen már, vagy szemébe nézzen ke­ményen, hogy ne bírja a tekin­tetét, s ügy mondja ki érdeme szerint az elbocsátó szót. Csalóka képzeletjáték, miért kínzód szegényt? Képekj hangok, színek, való­színűdéit ébrenlét, lüktető ál­mok, remény, csüggedés, talán, mégis, sohasem, felbomló uni­verzum, lázadó szív, mikrokoz­moszban az egész, magadnak maradtál, magad vagy egyedül, zakatolnak a kerekek. A sarokban ül, köpönyege mögött, megbújva félszegen, el­(Folytatás az 5. oldalról.) A szívem a keserűségtől, meg mindentől, ami velem van, ösz- szefacsarodik. Ha belép, két po­font adok neki. Kettőt a disz­nónak, aki elissza a lánya ka­bátját. Odaállok az ajtó mö­gé... Csak jönne már. Számo­lok: egy, kettő... És akkor nyí­lik az ajtó. Ráförmedek a be­lépőre. Nincs kabát, takarod­jon, hogy nem sül ki a két sze­me, mocskos disznó!« »Micsoda? — hördül rám. — Hogy merészel...« »Kuss — kiáltom konokul, és elkapom a kabátját, megforga­tom a tengelye körül, így ni, mint ezt a poharat, és zsupsz, ki az ajtón. Diadalmasan nézek a remegő kislányra: »Na, eh­hez mit szólsz?« »Nem ő az apukám« — hüppögi Zelma. »Hát?« Az igazgatóm rohan be fel­dúltam: »Te szerencsétlen ki­dobtad az oktatási osztály ve­zetőjét...« Mindegy, uram. És akkor majd ott is felfüggesztenek, mint ma itt a Földön... és én le­vetem a kabátomat. »Főúr, megér magának egy ötvenest?« »Hova gondol a kedves ven­dég« — mondja majd az a sü­ket is. Mindegy, nem tudja, mi fáj nekem.. Csak hozzon érte két liter bort, és kuss! Bizony, kisapám, ilyen a vi­lág... Te meg mit jegyezgetsz? Talán valami nem tetszik? Mi­csoda? Azt csinálok a kabá­tommal, amit akarok! Érted?... Nahát. Különben oda se neki, pajtás, igyál velem egy pohár­kával... Szervusz. * A kirívó esetektől eltekintve a telep ma már egyre inkább a lakást és nem az önálló telepi életformát jelenti az itt élő, kü­lönféle foglalkozású munkások és értelmiségiek számára. Az 1958-as őszi választás Ku­tya-telepi névjegyzékéből — háromszáz szavazó — érdekes képet kaptam a telepiek mai, foglalkozás szerinti megoszlá­sáról. A háromszáz szavazó hatvanöt százaléka gyári mun­kás. Az »üzemeseknek« — mint itt nevezik őket — több mint a fele szakmunkás, s csak a ki­sebb rész végez segédmunkát. A legkülönfélébb szakmákban dolgoznak: a vasbeton-szerelő­től a rádiótechnikusig, a vas­öntőtől a mozdonyvezetőig, kár­pitosig, a hajósig minden szak­ma megtalálható itt. A telepiek tíz százaléka pedig már ilyen vagy olyan értelmiségi kategó­riába sorolható. Az értelmisé­giek zömmel fiatalok, húsz egyetemi hallgató van közöt­tük. Egy részük itt született, mások vidékről jöttek a fővá­rosba, megnősültek, és itt ju­tottak lakáshoz. Meglátogattam egy ilyen eevetemista családot. A férfi harminc éves, a felesége hu­szonhat, van egy négyéves kis­lányuk. Lakásuk egyhelyiséges. N. J. gyári munkás volt, 1952­takarja arcát, a szégyentől ég, hátrahajtja fejét, szemgolyóin a szempillák akár a szemfedél, al­szik, gondolják a mellette ülők, de nem hallik lélegzete, csak ujjai morzsolják néha az ezüst­papírt. Leszáll az est, a kék ruhájú alattomos céda, kegyes nagy kerítő, édes bűnök és gyilkos kelepcék sugalmazója, érinté­sére fáradtabbak lesznek a moz­dulatok és kókadtabbak a fe­jek. A kocsiban gázlámpa pis­lákol. Az ablaknál egy katona áll, olyan a kép, mint egy impresz- szionista alkotás. Kihajol az ab­lakon, s a hűs szélben füröszti a fejét. — Szabad ez a hely? Női hang kérdi egy kis állo­más után. Visszafordul, némán int igent. A nő leül, szembe vele, rá néz. ben nősült, 1954-ben befejezte a dolgozók esti gimnáziumát és még abban az évben felvették a budaoesti orvosi egyetemre, ötödéves. A végszigorlatokra készül. A családfenntartás gondját és nagyobb terhét a fe­leség, aki gyári munkásnő, ön­ként vállalta évekkel ezelőtt és azóta ez a törékeny munkás­asszony kettő helyett dolgozik hogy férje nyugodtan tanulhass son. — Nem szakadnak-e" majd el egymástól? — kérdeztem az asszonyt. — Miért? — csodálkozott rám. — Sok házasság felbomlott már, mert a férfi tanult, az asz- szony pedig megmaradt azon a szinten, amelyről a férj elin­dult. Más lett mindegyikük ér* deklődési köre és a nagy áldo­zat végén nem várta boldogság a házastársakat. Az asszony, aki a Valérián nőtt fel, aki pöttöm lányka ko­rában kipróbálta a telepi élet kényszere alatt az önállóságot, halványan mosolyog: — Ne gondolja, hogy én ön­zetlen áldozati báránynak né­zem magam. Tizennégy éves ko­rom óta a Lőrinci Fonóban dol­gozom, fonólány vágyóik ma is,- az igaz, de a férjemmel mm- kamegosztásban élünk. Nehéz az orvostudomány, de az sem lenne jó, ha általános művelt­ségben messze a szakma mögött maradna, amiért nincs ideje ol­vasni. Pedig szeretné tudni,- mit alkottak és alkotnak az írók. Egy középiskolás tanterv alapján én olvasom az irodal­mat, magyart és világirodalmat egyaránt... Minden egyes könyv­ről részletesen beszélek neki, elmondom a tartalmát, a sze­replők főbb jellemvonásait, is­mertetem az író korát, meg ■hogy melyik művészeti irány­hoz tartozott, milyen politikai koncepciót képviselt... Látja, kénytelen vagyok a munka mel­lett »haladni a korral«. Én azt tartom, hogy egy anya, aki a családjában akarja megtalálni a boldogságot, megteremtheti még a kőkorszakbeli barlang­ban is, nem feltétlenül szüksé­ges ehhez háromszobás villr.- la-kás, de annak nemcsak anyá­nak, feleségnek, kell lennie, ha­nem szellemi partnernek is. — Ezért azt mondhatom magá­nak a kérdésre, hogy »dum spiro, spero«. — Meglepődött? Elvégre ma­holnap orvos-feleség leszek, s ha a férjem megtanul latinul, egy kevéske illik, hogy rám is ragadjon... Szerettem volna eloszlatni a nap huszonnégy óráját. Mikor takarít, mikor főz, mikor varr- ja meg a szakadt ruhát, a ki­festő ing mandzsettáját, és mi­kor olvas, tanul? Az ablaka alatt sétifikálnak esténként a pongyolás ribancok, ott snúroznak a stricik, de ez a kép olyan, mint a hófehér ru­hára ráfröccsenő sár. Majd le­mossák róla. Zöld fények csillognak barna Szemében, vidám, barátságos a tekintete, de nem tolakodó. Fe­kete haját hátul kontybán vi­seli, festi száját elég vastagon, sárga blúz takarja jóalakú tes­tét, megfeszül formás mellein, s lába szárára kék halásznadrág simul. Szép leány. Akaratlanul lekötik a man­dulavágású szemek. Sok idő telik el így, végre megszólal a leány: — A csokoládé teljesen elol­vadt a kezei között. A bemutatkozásnál kicsit ol­dalra hajtotta a fejét, lesütötte szemeit, hosszú szempillái mö­gül alulról nézett felfelé, moso­lyában volt valami nyugtalanító, mintha titkot mondana, úgy suttogta a nevét: — Vera vagyok. Bakács Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom