Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-14 / 192. szám
EGY-CSALÄD Másképpen képzelte, amikor lejött a faluba. Odafönn a minisztérium modern, kényelmes és megszokott környezetében nem tudott szívdobogás nélkül gondolni a rá váró feladatra. Ereiben a paraszti vér nem vált vízzé. A legelsők között jelentkezett a hívó szóra és türelmetlenül leste a pillanatot, amikor elindulhat. Nem válogatott a lehetőségekben, mindegy hová, csak újra »föld-közelben« lehessen. Búzatáblákról álmodott, napsütéses aratásról. Hajladozó leányderekak tarkállottak a zöld kukoricában, nehéztőgyű tehenek ballag- tag hazafelé tejszagot hullámoz- tatva maguk körül, és keménykezű parasztok kézfogásának ereje szorította vissza a parolát, — s ha reggel felébredt, alig találta helyét a főváros kövei között, ahol az aszfalt még csak pipacsvirágot sem terem és ahol nem a rétek szabad illata, csak benzingőz és füst tölti a levegőt. A türelmetlenség, mint csontjaiba rekesztett tűz égette és legszívesebben ostorral kergette volna a csigalassúságú napokat, csak már indulhasson, hiszen várja a föld. Tudta, érezte, a hite volt és az életének az értelme ez a belső bizonyosság: akárhová megyek, haza vár a föld! És eljött a pillanat, amikor a Déliből elindult vele a vonat. — Visszanézett az elmaradozó házakra, egy-egy gyárkéményt úgy nézett meg, mint aki mostanában nem is igen lesz kíváncsi ilyen téglából rakott felkiáltójelekre. Aztán jöttek a mezők, a már ara- szos búzák, a mezei élet olyan kedves sürgés-forgása és aztán jött az állomás, ahonnan még kilenc kilométer a falu. — Az én falum — gondolta, noha még sosem járt errefelé. Legszívesebben megölelte volna a tsz kocsisát, aki kényelmesre rendezte a pokrócot a messziről közéjük érkezett, elnök számára. A két sötétpej élénk kocogással vitte a kocsit és az új elnök örült, hogy kigombolt ingnyakán befúj a szél, s már nem is értette, hogyan is bírta ki olyan sokáig távol a földtől; Trapp... trapp kocogtak a lovak, s a kocsi hátsó ülésén egyre szélesebbre bomlott a boldogság. Az álmok valóraváltásának boldogsága. • Minden munkáshétköznapnak is megvan a maga költészete, de a földdel való birkózás, a kicsinyes gondok és a virágotbontó reménységek nem nagyon hagytak időt ilyesmire; minden napnak elég volt a maga baja. Zöldhajnali ébresztőtől késő délutánig, — vagy éppen öregestéig — a határjárás örömei meg gondjai, mint hűséges társak úgy ballagtak a nyomában. És ezek után még hátra volt az irodai munka, vagy a vezetőségi ülés, egy-egy jelentés, vagy valami feneette egyéb, amely külön-külön is új feladatot jelentett, de együtt maga volt a feketeszárnyú gond. Erős volt még parasztkorából. Minél nagyobbra nőttek a nehézségek, annál nagyobb erővel győzködött velük. Az amatőr birkózó öröme tombolt benne ilyenkor; ha néha alulmaradt, nem keseredett meg a szájíze. A harcban nem lehet örökké győzni, ott sebek is esnek. A sebek beforrnak, s a harc megy tovább egészen a győzelemig. Alulmaradni lehet néha, de megállni és nem győzni — soha. A földekkel és a föld gondjaival még csak-csak megbírt valahogy. De volt itt más egyéb is. Vagy kétezer ember. És a kétezer ember, mind megannyi világ. Ha fejenként csak egy probléma: az is kétezer gond. Már akadtak pillanatok, amikor keserű szá j rágások, számolhatatlan cigaretták után legszívesebben becsapta volna maga után az ajtót, hogy »csinálja, hát, aki jobban tudja« — végül mégis maradt. Nem hiúságból. Nem dacból. Belső parancsra. Közben eljött — így jött el — az aratás. • A négyszáz holdas búzatengerben két kombájn valahol a tábla túlsó szélén, mint két óriási bogár, duruzsolva mászik az aranyló hullámzásban. A tábla innenső szélén kézi kaszások vágják a rendet. Negyven aratópár. Főleg öregek, itt-ott köztük egy fiatal. Ezt a száz holdat így kell levágni, itt nem boldogulna a kombájn. És milyen sürgős és milyen lassan haladnak mégis... Szólni kellene nekik, motoszkál benne a gondolat, de olyan érzékenyek. . Nem érzik igazán maguk közül valónak. Pestről jött. Idegen. — Gyüttment... — legyintenek a háta mögött, pedig tudják, hogy egy sors verte ővelük, egy nyomorúság szakította őket, egy az út is, ahol most együtt mennek... Testvérük, de nem tartják a test- vérséget. Elnöknek elfogadták, de társnak nem. Ezért is olyan érzé- kenykedők. — Nem szólok nekik... — ked- vetlenedik el egészen, és érzi pontosan, hogy most az ő kárukra, a közösség kárára alkuszik még. A kaszák egyenletes surrogás- sal borogatják a búzát, hajladoznak a marokszedők, szaporodnak a kévék, ő meg csak áll, áll és a szívében lassan valami szürke, tompa fájás fogjá marokra ezt az annyi szép álommal és jogos reménységgel szőtt, új élet dobogását... Nem, igazán nem így képzelte. Úgy irigyli most a kaszásokat, a verejtékben és fáradságban sem lankadókat és úgy, de úgy nézi őket, hogy a tekintete csak szív, csak ölelés, csal; simogatás... Messziről döngicsél a két kombájn, itt a hitvány-akác árnyékában kannájával csörömpöl a vízhordó lány, és az első kaszás most ér vele egy magasságba. Már maga sem tudja, mit csinál, szinte idegen a saját teste, amint megindulnak a lábai, idegen a hangja, amint kibuknak a száján a szavak; — András bácsi... András bácsi, hallja-e...? Megáll az öreg. Az első kaszás. Hatvan fele jár, de szilfa a termete, mélykondulású a hangja: — Mi tetszik, elnök elvtárs? — András bácsi, engedje meg... Én is... Adja ide a kaszáját, ha nem félti... Vigyázok, mint a két szememre... Az öreg ráncba rántja a homlokát, egy pillanatig szobormerev, aztán mozdul a keze. Odaadja. Az elnök úgy kap utána, mint a szomjas a víz után, az éhhalálban vergődő a megmentő falat után és a kezében meglendül a nyél, végén az acélpenge és dől a búza, az a kalászos,.az a gazdag és megy tovább a szent szertartás: az élet aratása. Már vagy négy órája kaszál megállás nélkül. * Amikor megjön az ebédes kocsi a negyven aratópár zsibongva, de valami ős-méltóságú renddel megindul az akácos felé, és ki-ki kedve szerint való helyet keres, hogy árnyék is legyen valamennyi, meg kényelmes ülés is, amennyire lehet. Az öreg András elébe megy az elnöknek. Először szó nélkül elveszi tőle a kaszát, alaposan megnézi, nem esett-e benne kár, aztán megszólal, csak halkan, de igen barátságosan, azon a méljf- regiszterű hangján: — Hát megebédöl-e velünk Sándor öcsém? Erre a megszólításra az elnöknek valami boldog szorítás tolakszik a torkára, hogy hirtelen szólni se tud, és egyetlen pillanat alatt tán, nem is a tudata, de a szíve méri fel a legbelső emberi törvények alig kiszámítható útját, amely az »elnök elvtárstól« a »Sándor öcsém«-ig vezet, a be- fogadtatásig, és mint száz és száz paraszt-őse, mint tizenöt év előtti önmaga, kacagó szívvel, de csendes hangon felel az öregnek: — Ha megtisztelnek vele, megköszönöm... És ebédhez ül az egy-család. (Folytatás az 5. oldalról.) tett az elpihenő kismadárra, aztán az újság olvasásába merült. Ez az újságolvasás — ellentétben a többi cipőkereskedővel, akiknek üzletét szintén államosították — szenvedélye volt. önmarcangoló, dühös szenvedélye. Nap nem múlhatott el anélkül, hogy elejétől végéig elolvassa a Népszabadságot. Különös a fogalompárosítás, de mégis ez adja vissza pontosan a dolog lényegét: önkínzó kedvtelése volt ez. El nem engedte volna semmi pénzért. Szokását magával hozta még a „régi jó világból” megmaradt nyaralójába is, ahol történetünk idején szabadságát töltötte. (A villa vásárlása óta ugyanis némi változás következett be Tibikó úr életviszonyaiban s eltérően a régi szép nyaraktól, mint a Nagyáruház cipőosztályának 9. számú eladója — csak akkor tudta élvezni a nya- nyaralóját, ha megkapta a neki járó fizetéses szabadságot.) Ide is maga után küldette a lapot, s ebéd után mindennap az esti Amerika hangja-adásokból felszedett szempontok szerint magában elvitatkozgatott „ezekkel”. „Ezek” alatt értette mindazokat, akik valami új módon próbálják berendezni a világot, s nem értenek egyet ezzel, hogy becsületes adófizető cipőkereskedők tizennyolc alkalmazott munkájából vágjanak zsebre tisztes honpolgári hasznot. Szóval most is újságjába mé- lyedt A verandán idilli csönd lebegett. Egy ideig. Mert Tibikó úr csakhamar ismét elvörösödött, és mérges szusszantást hallatott. Felesége felnézett, aztán folytatta a horgolást. Nem kíváncsiskodott. Tudta, úgyis jön a folytatás. Csakugyan. "Az érdemes családfő kifakadt: — Nahát, hogy ezek mire képesek! GALLAI KAROLY: Épületek Egy tégla ... három kiló. Szelte gyermekarasz, Hossza munkástenyérnyi. S nézd az a hatemeletes Sárga épület, téglából épül. Ezer és százezer darab. Ezer és százezer mozdulat. Emeli fel. A függőónok vékony kötélen Vaspókok lebegnek. Egyenes lesz a fal. Az asszony szabályosan vette a végszót, mert hasonló alkalmakkor kötelességszerűen mindig ő volt a „médium”. Megkérdezte: — Mire? — Ezt hallgasd meg! Azt írják: „Kongóban újabb kegyetlenkedéseket követtek el a repülőgépen odaszállított belga csapatok. Páncélos egységek és légierők bevetésével felháborító, embertelen módon több bennszülött falut eltöröltek a föld színéről. A lakosság elpusztult” .. . Hát ehhez mit szólsz? Az asszony, hogy csak mondjon valamit: — Fölháborító! — Az, az!... Fölháborító, hogy ezek így mernek írni a bel gák jogos önvédelmi harcáról! Már minden erkölcsi alapjukat elvesztették!... — Most jön a szpícs — gondolta az asszony. Jött is. Tibikó úr lilásvörösre duzmadt arccal fölugrott, s az asztalt csapkodva folytatta: — Hát hogy jönnek ehhez? Megmondta Amerika, hogy a belgák csak azt védik, ami az övék. A jogos tulajdonukat!... Még ezek mernek fölháborodni? Kegyetlenségről, embertelenségről firkálnak! Az nem kegyetlenség, hogy tisztességes kereskedőktől ők egyszerűen elrabolják az üzletüket, verejtékes munkával szerzett vagyonukat, aztán havi ezerhatszázért kuliz- tatják az állami áruházban? Ez nem embertelenség?!... Persze, azt szeretnék a tisztelt elvtársak, hogv a kongói belga cipő- kereskedők is dobjanak oda mindent a csürhénelc. amit az elvtársurak néonek titulálnak! Kéne nekik, hogy mindenhol úgy legyen, mint nálunk, de abból nem esznek!... Lám a belgák is megmutatják nekik most! Jól teszik' Piio«t,íl''"uoi< is el minden bitangot, aki más vaés építők Ládákban sápad a malter, ' Gödrökben rotyog a mész. - Egyesülnek az elemek: Kő, vas, víz, homok. Szaporán nő az emelet, C Házak és emeletek Gyökerük lenn a föld alatt, “ Lombjuk a föld felett. * Vidáman hajlongnak a lányok, Megmarkolják a láda fülét. gyonára akarja rátenni a kezét! Há ... Tibikó úr kénytelen volt megállni a szóáradattal, mert elfogyott a levegője. Arca egészen lilára vált. Felesége némi aggodalommal gondolt arra, hogy ebben a dög- lesztő melegben le kell vánszorognia friss vízért az alagsorba, ha a férjét most meg találja ütni a guta, de azért nem tudott lemondani arról az élvezetről, hogy — mint máskor is szokta a „sajtóviták” alkalmával — közbeszúrt kérdéssel froclizza. — De hát ott azokban a falukban asszonyok, gyerekek is voltak, nem? Tibikó úr szeme kimeredt. Fúldokolva hörögte: — Gyere- keeeek? Asszonyo!;? ... A belga kereskedőknél;, akik óriási pénzeket invesztáltak bele a kongói üzleteikbe, azoknak talán nincsenek asszonyaik, gyerekeik, miiii?! Arca színe már kékbe ment át. a szája habzott. Üvöltött. — Jól teszik a belgák, ha tankkal mennek rájuk! Tankot nekik, bombát! Halomra lőni mind! Széttaposni, fölrobbantani, eltörölni őket a föld színéről ! ! ! Tátogva, a nagy öldöklésben elfáradva esett vissza *a karosszékbe. Lihegett, mint a túletetett disznó az augusztusi napon. Újra csend lett a verandán. S a csendben fölhangzott a kínjában Vergődő kismadár fájdalmas csipogása a dobozból. Tibikó úr odament hozzá, féltő szeretettel simogatta, csönde- sítette. — Te szegény kis áldozat ... — rebegte szomorúan, és szemében a sajnálat két fényes könnycseppje jelent meg. Mert ő jószívű ember. Vasvári László VISZONYLATAIRA A paksi tornyon három varjú üldögél, mondják, hogy rég elment a jóbarát és mozdulatlan volt arcán a mosolya, vitte a naplemente aranyát. Azóta mozdulatlan itt a parti lomb, az alkony bronzba önti vonalát, szoborrá dermed már a három varjú is, viszontlátásra, egyszer, jóbarát! BUZÄS HUBA Hitvallás Lelkem nyughatatlan, mint Odysszerusz. Hajt a mindent megismerés vágya, a való és az álmok Hetedhét országát is bejárnám, hogy arcod titkait felfedjem, örök művészet. TAMÁS MENYHÉRT Az állványon teleszívja Egy kőműves a tüdejét. Megáll. Távolba néz: Kévét hordanak az elevátorok, Gyárkémény füstje hömpölyög, A sínen egy mozdony dohog. JÁNOSSY ZOLTÁN K e n y e r Négy hétig nem volt kenyér. Nappal fojtó hullaszag áradt be a pince ajtaján... De éjszalcánként az álom frissen sült kenyér illatával elhozta közénk a béke napjait. Távolabb égi csillagszigetnél lebegtek régi nyári délutánok: vajas kenyér, hamvas paprika, vagy vastag téli szalonnák sötétbarnára sülve, pompás szagokkal. Nyeltünk és újra nyeltünk, álmunkban villant a kés s vágtuk a szalonnát bogárhátú meleg kenyérhez. S négy hét után, a térdreroskadt házfalak között, Élet és Szabadság ízét éreztük a fekete kenyérben. Minden kenyerek leg különbje volt! Egy-egy falásnál ma is visszavillan a régi harapás mámora... Azóta szent a kenyér nekem. A sárga nyári mezők ringása imádság s halleluja a kaszák villanása. S ha felbúg a gép, acéltorkán az oldott kévék lecsúsznak s testéből arany vér csurog, a felszálló por ködében érzem az Élet és a Béke illatát. Ó S Z í V ű m b e r
